6. fejezet
Robert
A nappalt egy szomszéd városbeli kaszinó alagsorában töltöm, a lehető legtávolabb a tanítványomtól. Éreztem, amint megölte Kylie-t, s azt is, amikor visszahozta, és csak a túl közeli napkelte akadályozott meg benne, hogy leállítsam a büntetőakciót. Kylie valószínűleg számított volna rám, és tán jobban érezné magát, ha ott volnék mellette, de innen nem tehetek érte semmit.
James túl távoli számomra, egyáltalán nem tudom nyomon követni a jelenlétét, de még a halálát sem érezném meg. Lehet, hogy meghalt, és Kylie azért kapta ezt a büntetést Ericától, mert túlságosan kiborult? Miért kellett csak így elrohannom? Most ott lehetnék mellette…
Egy biztató jel van azért: mikor Kylie felébredt a halálból, nem éreztem Erica gyengülését, hogy a vérét adná, s ezek szerint van mellette még valaki. Talán James? Talán mégis életben hagyták? Elvégre Morisay egy rohadt tetű volt, egy pióca, és ezen a területen, ha minden igaz, a bájos Arsenia van szolgálatban. Ő biztosan nem végezné ki Morisay gyilkosát. Ha csak Erica nem teszi meg helyette. Megteheti egyáltalán?
Amint végre lemegy a nap, szabályosan kirobbanok az alagsorból, és amilyen gyorsan csak képes vagyok, hazafelé rohanok. Most nem érdekel a szomjúság. Semmi más, mint hazaérni.
Erica
Az alkonyat utolsó sugarai alig halnak el, mikor James kijön a szobájából. A jelek szerint nem aludt sokat, talán semmit, még innen is érzem a fáradtságát. A tegnap történtek után nem is csoda. Volt ideje gondolkodni, az egyszer biztos, bár az volna a legjobb, ha már magától is rájött volna, hogy teljesen feleslegesek az efféle érzelmek. Aki nem érez, nyugodtan alszik.
Ahogy becsukódik mögötte a hálószoba ajtaja, a nyomába eredek. Az előtérben érem utol. Most nem vesződöm az öltözéssel, a szexi pizsamám épp eleget takar. James viszont már teljes harci díszben van.
- Hová ilyen korán? – érdeklődöm tőle, sokkal kedvesebben, mint szoktam.
- Nem mindegy? Vadászni – morran rám.
Megtehetném, hogy az útjába állok, de nem látom sok értelmét.
- Azt hiszem, Kylie beszélni szeretne veled – jegyzem meg. A családi béke mindenekfelett, ugyebár.
- Majd beszélünk, ha hazaértem. Vagy megtalál. Még fel sem ébredt – közli elutasítóan. Nocsak, már a mestere neve sem hat rá?
Mielőtt válaszolhatnék, kilép az ajtón. Még szerencse, hogy üveg nincs benne, máskülönben bizonyosan szilánkokra hullott volna attól az ütközéstől, amellyel James bevágta.
Megvonom a vállam, majd lenyugszik. Addig is leülök a kanapéra. Ha jól sejtem, hamarosan számítani lehet a további hisztikre, de azért bekapcsolom a tévét. Hagyom, hogy a doboz ontsa magából az üres hülyeségeket.
Nem is kell túl sokat várnom, de a hiszti nem az emeletről érkezik, hanem az utcáról. Robert robban be az ajtón, és még mielőtt szívélyesen üdvözölhetném, rám dörren.
- Mit műveltél velük?
- Semmit. Inkább úgy kérdezd, hogy ők mit műveltek egymással.
- Erica! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! Addig számolj be, amíg el nem fogy a türelmem!
Robert arcába nevetek.
- Türelmed? Nekem úgy tűnik, már réges-rég elfogyott.
- Hol vannak? – kérdezi, de a hangja egy árnyalatnyit sem nyugodtabb. Mondhatni, üvölt.
- Kylie a szobájában alszik, ha fel nem ébredt még az ordításodra. James már le is lépett vadászni.
Ez mintha megnyugtatná egy kicsit. Vagyis nem volt tisztában vele, hogy James túlélte-e az előző éjszakát.
Robert vesz egy nagy levegőt, és leül. Mikor újra megszólal, már sokkal kellemesebben cseng a hangja.
- Tehát mit műveltél velük? Hallani szeretném.
Talán a kérlelő hangnem hat, mindenesetre már semmi nem akadályoz meg benne, hogy beszámoljak a tegnap éjjelről.
- Mivel Arsenia volt oly kegyes, hogy megkímélte az életüket, egymás között intéztettem el velük a büntetést. Kylie gyenge ehhez, de James nem várt tehetséget mutatott.
- Vagy úgy – bólint lassan, türelmesen. Robertnek volt ideje hozzászokni a rigolyáimhoz, tehát pontosan tudja, mely hangnemmel tud rám hatni legalább egy minimális mértékig. Rámosolygok.
- Hamarosan kibékülnek, gondolom, és szépen elfelejtik a tegnap történteket.
- Nem hinném – rázza meg a fejét. – Kylie ennél sokkal érzékenyebb.
- Nem kell, hogy sokáig az maradjon – vetem ellen még mindig mosolyogva.
- Gondolod, hogy James a harmadik? – teszi fel a kérdést, de mintha előre félne a választól.
- Minden jel erre utal – bólintok.
Robert megcsóválja a fejét, de már nem válaszol, csak a kezeibe temeti az arcát. Kisvártatva én töröm meg a csöndet.
- Amint Kylie készen áll, elkezdhetjük a háborút. Jamesnek már nem kell sok idő.
A mesterem felnéz, és haragvón villan meg a szeme.
- És mivel lesz az jobb neked. Akkor sem leszel „boldog”, ha győztök.
- Ez a sorsunk, Robert, te is nagyon jól tudod.
Nagyon lassan bólint, végig a szemembe nézve.
- Igen, tudom. Csak lenne egy kicsit több időnk.
- Már mondhatni, csakis Kylie-n múlik, hogy mennyi időnk maradt.
Robert
Erica arcát tanulmányozva dőlök hátra. Most az elszántság maszkját viseli, persze afelől nincsenek illúzióim, hogy valóban így érezne. Mindössze a céltudat mozgatja, mint mindig, érzelmek nélkül. Egy gép, amely lefuttatja a programot. Hogy aztán mi lesz, jó kérdés. Újabb programokra fog várni, vagy egyszerűen összeomlik, megszűnik céltudatosnak lennie? Inkább nem teszem fel ezeket a kérdéseket a tanítványomnak.
Egy másik kérdés jobban aggaszt, még ha eddig erőnek erejével tartottam is vissza magam attól, hogy belegondoljak. Mert mégis, mire jó, ha gyötröm vele magam?
Ha Erica és a „csapata” győz, akkor itt érzelmek nélküli világ lesz, vagyis két lehetőségem maradt: vagy ellenük fordulok, vagy magam is lemondok ezekről az emberi érzésekről. Az előbbiben az akadályoz meg, hogy még mindig szeretem Ericát – jobban mondva azt a lányt szeretem benne, aki volt, mikor vámpírrá tettem, sőt, még mostanában is vannak jó pillanatai… Az érzelmekhez viszont ragaszkodom. Ez az, ami élővé tesz, ez az, ami értelmet ad az öröklétnek.
Mivel Erica szólal meg, mintha nem akarná megzavarni a gondolataimat, egy újabb kérdést szegezek neki.
- Mégis, mikor szeretnéd elmondani Kylie-nak, hogy miért csinálod mindezt?
- Amikor készen áll rá – vonja meg a vállát. Az arca immár teljesen semleges.
- Ohh, persze. De így honnan tudná, hogy mire kell készen állnia? – vonom fel a szemöldökömet.
- Kérlek, Robert, ne szólj bele a terveimbe – hárít, kedves mosolyra igazítva a vonásait.
Mielőtt megfogalmazhatnám a válaszomat, az emlegetett átviharzik a nappalin.
- Hát te hová igyekszel? – kérdezi a tanítványom, a hangja már az ajtóban kapja el Kylie-t.
- Vadászni. Jamesre – jelenti szűkszavúan, és minden további magyarázat nélkül lép ki az utcára. Megcsóválom a fejem. Valami azt súgja, hogy itt még bajok lesznek, úgyhogy felállok.
- Megyek, hátha meg tudom menteni a két kiválasztottat a biztos haláltól – intek Ericának.
- Miből gondolod, hogy megölnék egymást? – mosolyog rám a tanítványom.
- Szerinted Kylie nem úgy nézett ki? – az én ajkaim is mosolyra rándulnak.
- Kizártnak tartom, hogy képes lenne rá – csóválja meg a fejét.
- Mindegy. James képes rá – vonom meg a vállam. Nem várom meg Erica válaszát, biccentek neki, és már kint is vagyok a házból.
Kylie
Ez azért mégiscsak több a soknál! Jamestől legalább annyit elvártam volna, hogy megvárja, míg felébredek – de nagyon úgy tűnik, semmiféle megbánást nem tanúsít a tegnapiak után. Egyszerűen lelépett, anélkül, hogy beszélhettünk volna. Ennyire nem lehetett éhes, vagy ha mégis, akkor a vadászatot el lehet intézni tíz perc alatt.
Eddig a szeretője voltam. Ha azt akarja, hogy mostantól a mestere legyek, hát megkaphatja. Nem fogom hagyni, hogy szórakozzon velem. Senkinek, még Ericának sem fogom hagyni, nemhogy a saját teremtményemnek!
A sötét utcán megállok, míg bemérem, hogy vajon merre lehet James. A pontos helyét nem tudom megállapítani, de az irányt igen. Sietősen elindulok arra, s az útvonal túlontúl ismerős, de igyekszem nem gondolni rá. Ennél jobban már nem akarom felfújni magam. Meglehet, tíz év alatt nem sok kiakadt Kylie-t láttak. Hát most eljött az ideje.
Az első, utamba akadó halandó csillapítja az éhségemet. Annyi előnye van, hogy nem James-t fogom szárazra szívni.
Ahogy eldobom, a hulla lángra lobban. Most egyáltalán nem érdekel, hogy mit gyújt még fel, kedvem lenne leégetni az egész kisvárost, ahol hemzsegnek a képmutató, gyűlölködő halandók. Csak kapjam a kezeim közé Jamest, rajta fogom kitölteni a dühömet, és most nem vesz le a lábamról a kisfiús mosolyával!
Veszek egy mély levegőt, mielőtt belépnék a bárba. Igen, abba a bárba, ahová olyan sokat jártam, és ahol először láttam meg Jamest. Aztán, mivel megnyugodni nincs sok esélyem, belököm az ajtót. A falnak ütközik, és vissza is pattan, de mire becsapódna, már bent vagyok. James a bárpultnál ül, és úgy tesz, mintha észre se venné az érkezésemet. A többiek viszont kerekre tágult szemekkel figyelik, ahogy átvágok az asztalok között. Két szék koppan a földön. Talán természetfeletti sebességgel mozogtam? Végtére is kit érdekel?
James felém fordul az utolsó pillanatban, de ez nem menti meg attól, hogy lerántsam a bárszékről. Az egyik hölgyvendég felsikolt. A tanítványom feje koppan a padlón. Fölé guggolok, és a mellkasánál fogva lenyomva tartom, hogy ne tudjon felállni.
- Mi a fene ütött beléd, Kylie? – kérdezi döbbenten.
- Nagyon jól tudod, hogy mi ütött belém! Hogy merészeltél lelépni?
- Mi? Miről beszélsz? Csak nem akarsz börtönben tartani?
- Azok után, ami tegnap történt, nem járhatsz ki egyedül a házból!
- És ki mondja ezt? – a hangjában már több a harag, mint a döbbenet.
- Én mondom! – sziszegem neki. – Mert akármit is hiszel, még mindig én vagyok a mestered!
- Eddig nem igazán viselkedtél úgy, mintha a mesterem lennél – válaszol dühtől fröcsögve, és megpróbál felállni. Egy pofonnal jutalmazom a szavait.
- Komolyan szeretnéd, hogy most már úgy viselkedjek?
James a kelleténél hamarabb tér magához az ütés után. Tíz év előnyöm van vele szemben, és ez szerencsére most még számít. Erősebb vagyok nála, nem tud felülni, ha nem engedem neki. És eszem ágában sincs engedni.
- Hölgyem… kérem… Kylie…- szólal meg a csapos, a hangja igencsak félénk. Felvetem a fejem és rávicsorgok, mire hátrál egy lépést. A bár népét mintha a székekhez szögezték volna. Nem mernek megmozdulni, még csak pisszenni sem, mintha azzal magukra vonnák a figyelmemet, és ők is az ártatlan James sorsára jutnának. Remek.
- Mit művelt veled Erica? Kezdesz úgy viselkedni, mint ő! – szólal meg James, a hangja panaszosan cseng.
- Erica semmit. Csakis magadnak köszönd! Ha megvártál volna…
- Azt kívánod, hogy maradjak ott vele, és…
- Igen, azt! – veszem vissza a szót. – Tenni fogok róla, hogy soha többé ne léphess ki a házból egyedül! Megbízhatatlan vagy, James!
- Én vagyok megbízhatatlan? Ki rendez cirkuszt egy halandókkal teli kocsma kellős közepén?
Meg kell adni, van abban valami, amit mond. Csak ez nem az alkalmas pillanat, hogy ilyesmit a szememre vessen. Kipróbáljuk, tíz év alatt mennyi erőt szedtem össze? Vajon képes vagyok fél kézzel felrántani a padlóról Jamest? Igen, erre határozottan képes vagyok. És vajon milyen messzire tudom hajítani?
Egy asztalt sikerül elsodortatni vele, de a fal az útjába áll. Remek, sőt, kiváló. Ha a tegnapiból nem tanult, akkor a maiból fog. Fájdalmasan nyekken egyet, de úgy tűnik, nem esett nagyobb baja.
- Kylie… - szinte könyörögve mondja ki a nevemet. Lassan áll fel a fal mellől. Nem tudtam akkorát taszítani rajta, hogy eltörjem a bordáit, de remélem, hogy néhány zúzódást összeszedett. Legalább tíz percre lefoglalná.
- Igen? – vicsorgok rá.
- Kérlek… elég legyen. Bármit megteszek, csak térj magadhoz… te nem ilyen vagy…
Egyetlen lendülettel termek mellette. Valószínűleg a halandók nem tudták szemmel követni a mozdulatot, erről árulkodik, hogy némelyek felnyögnek. Elkapom James nyakát, és a falhoz szorítom.
- Gondolkozz egy kicsit, James! Lehet, hogy te magad ölted meg a régi Kylie-t – sziszegem az arcába.
A szemei félelemmel vegyes döbbenetről árulkodnak. Nem enyhülnék meg, ha Robert hangja nem hűtene le.
- Most már elég legyen – mondja halkan, nyugodtan. – És Erica még azt hiszi, hogy nem vagy képes ilyesmire – csóválja a fejét, de vidáman csendül meg a hangja. Kelletlenül leeresztem a kezem, és elfordulok Jamestől.
A halandók még mindig nem térnek magukhoz. Mi a fene van, hogy nem tört ki a pánik? A józan ész azt diktálja, hogy már réges-rég sikítva ki kellett volna rohanniuk innen. Ehelyett mindenki úgy néz, mintha egy izgalmas akciófilmet látna. Esetleg horrort. Akkor maradjanak csak ebben a hitben. Robert töri meg a csendet, de ezúttal a közönséghez intézi a szavait.
- Képesek lesztek befogni, vagy mészároljak le mindenkit? – érdeklődik. Nem villantja ki a fogait, a vámpírnak-tettetem-magam típusú embert játssza. Váó.
Nem mondhatni, hogy sokan felfognák a kérdés értelmét. Nem is baj. Robert a pulthoz sétál, és két-három nagy címletű bankjegyet nyom a csapos markába.
- Itasson le mindenkit, hogy ne is emlékezzenek arra, ami itt történt – adja ki a parancsot. A csapos felvonja a szemöldökét, majd bólint, és megérdeklődi, kinek-mit adhat. Erre persze megélénkül a társaság, az ingyen ital ígérete… áh, az emberek idióták.
- Virágokat az öltözőbe – morgom, és meg sem várva, hogy James vagy Robert hozzám forduljon, kiviharzok a bárból.
