Mesebirodalom
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapGalleryKeresésLegutóbbi képekRegisztrációBelépés

 

 2. könyv - 7. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
Agatha Ravenna Moon


nő
Hozzászólások száma : 769
Age : 37
Registration date : 2007. Jul. 27.

2. könyv - 7. fejezet Empty
TémanyitásTárgy: 2. könyv - 7. fejezet   2. könyv - 7. fejezet EmptyCsüt. Nov. 12, 2009 1:35 pm

7. fejezet

Robert

Még én sem látom tisztán Kylie mozdulatait, ahogy kiviharzik, tehát a halandók bizonyára csak eltűnni látják. Miután becsapódik mögötte az ajtó, egy perces némaság borul a kocsma népére, majd kitör a tapsvihar. Egy enyhén ittas úriember megérdeklődi, hogy mikor láthatják újra a bűvésznőt. Nincs sok kedvem válaszolni, James megteszi helyettem.
- Remélem, bűvészkedni soha többé – morogja, miközben megmasszírozza a nyakát. Meg tudom érteni.
- Gyere, ideje hazamenni – sóhajtok fel. James fájdalmasan pillant rám.
- Semmi kedvem újra találkozni vele, pláne nem ilyen hamar – suttogja.
- Minél később, annál rosszabb lesz – vonom meg a vállam. – Ne várd meg, míg újra megtalál, mert úgy érzem, nem lesz a legjobb hangulatban – morgom, miközben határozott mozdulatokkal kiterelem az ifjút a bárból. Bármi is történt, nem itt kell megbeszélnünk. Lelkesen gratulációk kísérik az utunkat az ajtóig, de az utcán magányos sötétség vesz körül minket.
Elindulok a hazafelé vezető úton, de James csak vonakodva követ. Szeretném, ha lenne időnk megbeszélni, ami történt, de ő csak nem akar megszólalni. Hagyom, hadd eméssze egy kicsit Kylie kirohanását, de néhány perc múlva a kíváncsiságom győz.
- Elmeséled, hogy mivel sikerült így felhúznod?
- Erica nem mondta? – kérdez vissza foghegyről.
- Nem merült a részletekbe. Tudod, hogy csak harapófogóval lehet kihúzni belőle valamit, és ha nem akarja elmondani, akkor még azzal sem.
James megvonja a vállát.
- Érezted, nem? Megöltem – mondja nagyon halkan, az utolsó szót már én is alig hallom.
- Szóval te voltál – sóhajtok fel. Ez mindent megmagyaráz, bár őszintén bevallom, volt egy ilyen sejtésem.
- Ugye nem… - néz rám, de nem fejezi be a kérdést. Van egy tippem, hogy mire gondol.
- Nem tettél benne maradandó kárt. Az ilyen „halált” a vámpírok nagytöbbsége legalább egyszer tapasztalja, Kylie is ki fogja heverni. Most egyszerűen dühös rád, amiért meg sem próbáltad megmagyarázni.
- Jobb lett volna, ha otthon ugrik nekem? – kérdezi fájdalmas hangon.
- Jobb, talán Erica leállította volna.
- Csak nevetett volna rajta.
- Meglehet – vonom meg a vállam, és nem teszem hozzá, hogy James-nek igaza van Ericát illetően. –, de én leállítottam volna.
Megcsóválja a fejét, az arckifejezése zárkózott, mégis sebezhetőségről árulkodik. Mit akar még művelni vele Erica? Mennyi ideig tart, míg James és Kylie is érzéketlen szörnyetegekké válnak? És vajon jobb lenne-e nekik, ha minél hamarabb túlesnének rajta?
A csend elmélyül közöttünk, cipőink kopogása csak még hangsúlyosabbá teszi. A fejemben kavargó gondolatok közül egyet sem akarok kimondani, s valószínűleg James is így van vele. Némán lépünk be üres otthonunkba.

Erica

Egész hihetetlen, hogy Kylie végre öntudatra ébredt. Eddig ha dühös is volt, inkább elvonult a szobájába bőgni, most viszont… hát, ami azt illeti, úgy tűnik, eljött a megfelelő pillanat, amire immár tíz éve vártam. Ha most tálalom fel neki a békét, a nyugalmat, nem fog nemet mondani, ebben biztos vagyok. Ennyire már csak ismerem a tanítványomat…
Az érzelmei úgy kavarognak, hogy nem tudnám pontosan megmondani, mit érez. Na persze most valószínűleg ő sem.
Nem várom meg, míg hazaér. Tanúk előtt esetleg nem válna be a tervem. Kisétálok a házból, és kényelmes tempóban elindulok arrafelé, amerre a jelenlétét érzem.

Kylie

Ahogy a bár neonreklámja eltűnik a szemem elől, lassítok, bár még mindig fortyog bennem a düh. Mi segítene? Ha apró darabokra tépném Jamest? Talán. De ez nem változtatna a tényen, hogy szimplán lelépett, és esze ágában sem volt hazajönni még hosszú ideig. Azt mondják, édes a bosszú… nekem inkább keserű.
Semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek amiatt, hogy falhoz vágtam. Megérdemelte, sőt, érdemelt volna többet is. Az ő hibája ez az egész helyzet.
Nem, ez nem teljesen igaz. Ha tegnap sikerült volna ugyanígy felhúznom magam, most béke és nyugalom lenne. Vagy talán most ő lenne dühös rám – persze ez még most sem kizárt.
Biztos vagyok benne, hogy várható még némi veszekedés, de ebben a pillanatban nem érdekel, tökéletesen fel vagyok vértezve ellene. Ha most kerülne a szemem elé, elmondanék neki mindent, amit a bárban nem tehettem. Hogy ideje lenne visszafognia magát. Hogy nem érdekel, hogy Erica mit akar, továbbra is én vagyok a mestere, és ahelyett, hogy nevet rajtam, illene bocsánatot kérnie a tegnapiért.
Keserű méregként árad szét a tagjaimban a csalódás. Annyira másképp képzeltem az életünket! Abban reménykedtem, hogy James nem csak a tanítványom, de a támaszom is lesz. Meglehet, ezért választottam olyasvalakit, aki, halandó éveinket is számolva idősebb nálam. Két év nem olyan sok, de itt azért nem is keveset számít. És ő erre? Ott hagy, mert állítása szerint nem bír megmaradni Ericával egy légtérben. Nekem tíz éven keresztül ment?
Önmagamra is dühösen letörlöm a könnyeimet. Nem emlékszem, hogy mikor kezdtem el sírni. A francba, Ericának talán igaza van. Érzelmek nélkül sokkal könnyebb lenne. Akkor a bár vendégei sem foghattak volna gyanút, nem suttoghatnának vámpírokról, mert legyen bármily vastag Robert pénztárcája, azért néhányan emlékezni fognak rá, hogy mi történt. Ha nem vakít el a düh, nem a bárban szedem darabokra Jamest, hanem megvárom, míg hazaér. A fene tudja, mi lesz a következménye így a hülyeségemnek.
Szinte észre sem vettem, hogy a lábaim automatikusan a parkba vittek. Itt legalább egyedül lehetek, és sem halandó, sem vámpír nem zavar meg. Egy padra ülök, felhúzva átölelem a lábaimat, és a térdemre hajtom a fejem. Hagyom, hogy a könnyeim kicsorduljanak a szememből, némán adom át magam a kimerültségnek és a szenvedésnek.
- Nem mondtam még, hogy szánalmas, amikor egy vámpír bőg? – csendül egy ismerős hang a közelben. Felkapom a fejem. Erica csak másfél méterre áll tőlem, és én nem éreztem meg, hogy közeledik. A jelenlétét elrejtheti, de még a lépteire sem figyeltem fel. Ismét fellobban bennem a düh lángja, és kapkodva törlöm le a könnyeimet. Már elárultak, de nem kell hirdetniük, hogy mi zajlik – vagy zajlott – le bennem.
- Kösz, Erica. Pont rád van most szükségem – morgom nem túl hangosan. Ha akarja, elengedheti a füle mellett, vagy nem hallja meg benne a gúnyt.
- Ebben nem is kételkedtem – válaszol. Szúrós pillantást vetek rá, de mielőtt megszólalhatnék, folytatja – Miért hagyod, hogy így kiakasszon?
- Tehetek ellene bármit is? – nyögök fel, de nem fordítom el róla a pillantásomat.
- Persze, hogy tehetsz – mosolyog rám. A hangja nyugodt, sőt mi több, kedves marad. Ritkán hallom ilyennek, és ez mindig azt jelenti, hogy akar valamit.
- Mondjak le az érzelmekről, mi? – vonom fel a szemöldökömet. Semmiért, még James bocsánatkéréséért sem vallanám be, hogy néhány perce komolyan megfordult a fejemben a dolog.
- Igen – válaszol Erica roppant egyszerűen.
- Ennyire ragaszkodsz a mostani érzéseidhez? Nem volna egyszerűbb, ha megtanítanám, hogyan irányítsd őket?
- Eddig azt mondtad, hogy egy vámpír vagy érez vagy nem. Nincs köztes állapot.
- De az érzések nélküli világhoz vezető úton először attól szabadulsz meg, ami kellemetlen. Ki tudja, meddig tarthat ez az állapot… - nevet fel Erica. – Nincs vesztenivalód, Kylie.

Erica

Minden figyelmemet a kislánynak szentelem. Olyan közel járok a célomhoz, mint eddig, tíz éven keresztül soha. Kylie bizalmatlanul méreget néhány percig. Nem zavarom meg a gondolatait, hadd pörögjön le benne minden, amiért érdemes lenne hallgatnia rám.
- És ha a gyűlölet megakadályoz benne? – kérdezi, félrefordítva a fejét. Megvonom a vállam.
- A gyűlölet az egyik érzelem, amitől elsők közt szabadulhatsz meg. Emlékszel még, mit mondtál, mikor Robert a sebeid begyógyítására tanított?
Összevonja a szemöldökét.
- Rég volt – rázza meg a fejét végül. Ohh, hát akkor emlékeztetem rá én.
- Nehezményezted, hogy egy undok perszóna képe lebeg a szemeid előtt. Valamiért magamra ismertem a leírásból – mosolygok rá a kislányra. Egyetlen rezdülésem sem árulkodik róla, hogy haragudnék rá emiatt. – Ha nincs gyűlölet, semmi nem vonja el a figyelmedet. Sokkal több mindenre lehetsz képes, mint most.
- Eddig azt hittem, a hatalomvágy is egy érzelem – replikázik szokás szerint. Roppant ártatlanul pislogok rá.
- Ha úgy kívánod, az maradhat.
- Kösz, de sosem vonzott igazán – nevet fel Kylie, még mindig keserűen csengő hangon.
- És a nyugalom sem vonz? – vonom fel a szemöldökömet. Én nem találom humorosnak a dolgot, meglehet, mindig azt mondták, pocsék a humorom. Kylie elcsendesedik, és fél percig ismét a gondolatai közé merül.
- De… a nyugalom igen – mosolyodik el. A saját arckifejezésemet ismerem fel benne, álarcként húzza fel szenvedő érzelmei elé.
- Felőlem akár el is kezdhetjük – pislogok rá, mire meglepetésszerűen gyorsan bólint.
- Kezdjük, feltéve, hogy nem akarsz ismét megkínozni.
- Ohh, azt már tudom, hogy képes vagy elrejteni a fájdalmadat, tegnap bebizonyítottad – dicsérem meg. Valami átsuhan az arcán, és az még csak véletlenül sem büszkeség. Nem hagyom tovább merengeni. – Most más ötletem van. Gyere! – indulok előre, és rá van bízva, hogy követ vagy sem. Nem fordulok hátra.

Kylie

Elindulok Ericát követve, de nagyon úgy tűnik, hogy nem akar messzire menni, mert az első útjába akadó, öreg, széles törzsű fa mellett meg is áll. Bizonyára felesleges lenne megkérdeznem, hogy mi is az a jobb ötlet, Erica úgyis elmondja, amint alkalmasnak ítéli a pillanatot. A bőrkabátját felakasztja egy ágra, vigyázva, hogy nehogy bármi baja eshessen.
- Először is mondd el, mit érzel most – mosolyog rám, hátat fordítva a fának. Meghökkenek, ilyen kérdést még soha nem tett fel. Beletelik egy kis időbe, mire összeszedem a gondolataimat.
- Sok mindent. Dühöt, kimerültséget, csalódást… - foglalom össze. Nem kívánom részletezni, és úgy tűnik, nincs is rá szükség.
- Csupa olyan érzelem, amiknek nem kellene legyőzniük téged. Szedd össze magad, Kylie, és arra koncentrálj, ami most következik.
- Feltéve, ha tudnám, hogy mi következik most. Akkor lehet, hogy képes lennék koncentrálni rá – válaszolok szemtelenül, de most semmiféle hatást nem érek el vele, sőt mi több, Erica felnevet. Röviden, üresen csengő hangon, de ez mégiscsak nevetés.
- Kihagytad a kíváncsiságot – vonja meg a vállát.
- Lehet, már fel sem tűnik – értek vele egyet.
- Ez is egy érzelem.
- De ettől nem szeretnék megszabadulni – rázom meg a fejem.
- Egyelőre nem is kell, de ha nem akarsz sokáig bosszantani vele, lemondasz róla.
- Majd ostromlom vele Robertet.
- Az már a ti bajotok – hagyja rám. Háttal nekidől a fának, szinte hozzásimul, ahogy a szemembe néz. – Ez alkalommal te fogsz megkínozni engem – mondja teljesen nyugodtan, s a hirtelen témaváltástól, na meg az új téma tárgya miatt hátrahőkölök.
- Te megőrültél – jelentem ki.
- Nem őrültem meg, egyszerűen így ésszerű. Nincs a közelben senki, akit megkínozhatnál, és semmi szükség rá, hogy megsajnáld azt a szerencsétlen halandót, akit hirtelenjében szerezni tudnánk. Úgyhogy én vagyok az ideális alany, engem biztosan nem fogsz sajnálni – mosolyog hidegen a szemembe.
- Sajnálatról szó sem volt James esetében – rázom meg a fejem. Még mindig nem akaródzik engedelmeskedni.
- Ma lehet, hogy nem, de tegnap igen. A düh és gyűlölet sem elég jó módszer, mert neked jobban fáj, mint neki.
- Nem igazán vettem észre – vetem ellen.
- De azt észrevetted, hogy nem gondolkoztál, hogy mit csinálsz. Mi van, ha maradandó kárt okoztál benne?
- Inkább ő okozott bennem maradandó kárt.
- Elég nagy szégyen számodra. A saját tanítványod, Kylie… - csóválja a fejét szánakozó mosollyal. Ismét felfortyog bennem az iránta érzett gyűlölet, de most nem hagyom kiteljesedni. Bár lehet, hogy ha tényleg meg kell kínoznom, a következő percek némi örömet is fognak okozni. Nocsak, szadista lettem? Ha Ericáról van szó, miért ne?
- Ismét fel akarsz húzni?
- Nem – jelenti ki egyszerűen. – Kezdj hozzá!
Kezdjek hozzá? Eddig rendben. De a „hogyan”-t nem közölte, nekem pedig semmiféle fegyverem nincs a fogaimon és a körmeimen kívül. Ez utóbbiak éles kis pengéknek is beillenek.
Viszonzom a mesterem pillantását. Hidegen, minden érzelem nélkül néz a szemembe, most a szája sem húzódik mosolyra. Teljesen semleges az arckifejezése.
Átfogom a jobb karját, s ő meg sem rezdül. Látszólag a beszédet is feleslegesnek tartja jelen körülmények között. Ám legyen, nem hezitálok tovább. Végighúzom a körmeimet a felkarján, a vállától egész a könyökéig. Erica fel sem szisszen, de épp ő tanított rá, hogy hogyan rejtsem el a fájdalmat. Azt azért nem hiszem, hogy erről az érzésről is képes volt „lemondani”.
A bal kezemet még mindig a könyökénél tartom, körmeim a húsnál valamivel keményebb anyagba ütköznek. A másik kezemet viszont a nő mellkasához illesztem, előre meresztett körmökkel. A fejem kezd kitisztulni, a gyomromban, a torkomban megszűnik a szorítás. Lassan húzom lefelé a körmeimet Erica mellkasán, a mellei alatt szakítom el a pólót, s csak a gyomra táján hasítom fel a bőrt. Az alhasához érve belemarok a húsába. Nem nyög fel, a szemei sem rebbennek meg, ám a homlokán hideg verejték gyöngyözik. Az érzelmek elfelejtése csak a lelki reakciókra vonatkozik, a fizikaira nem.
Megcsapja az orromat a vér édeskés, csábító illata. Nem tudok, meglehet, nem is akarok ellenállni. Lecsapok Erica torkára, a fogaimmal sokkal nagyobb sebet hasítok fel, mint amekkorát szükséges lenne, s felujjongok magamban, ahogy minden tagomat átjárja az élvezet. Erica vére kitűnő, tán soha nem kóstoltam még hozzá hasonlót. Jeges nyugalommal járja át minden porcikámat, az érzelmek árnyékát is kiöli belőlem – meglehet, csak rövid időre. A kezem a hasáról az oldalára csúszik, vérző csíkokat hagyva az úton, amerre járt. Ismét belemarok a bőrébe, eszem ágában sincs elengedni.
Erica eddig bírja, a seb lezárul az ajkaim alatt. Meglepődve húzódok el tőle, a világ visszanyeri színeit, az áldott üresség megszűnik, James arca ismét felrémlik előttem, haraggal töltve el – de ez már sokkal kevésbé heves érzelem, mint volt. A nő szemébe nézek, miközben lehullanak róla a karjaim.
- Ha ismét elhatalmasodnának rajtad az érzelmek, csak erre koncentrálj. Most már menni fog – fordul el tőlem, míg rendbe szedi magát. A fekete inget mesésen tönkretettem. Visszaveszi a kabátját és összehúzza magán, eltakarva az ing sérüléseit.
- Ez nem is olyan rossz, mint gondoltam – vallom be őszintén. Mély levegőt véve megpróbálkozom vele. A saját szívem lassabb, kényelmesebb tempóra vált, a fülemben hallom a ritmusát. Magam idézem lelki szemeim elé a legutóbbi Jamesszel töltött perceket, de most már egyáltalán nem tud felizgatni, nem érzek késztetést dühöngésre vagy sírásra. Valóban nem is rossz. Elmosolyodom, és ebben egy kis büszkeség is van. Na igen, arról még ráérek leszokni.
- Mondtam már neked, hogy jobban jársz velem, mégsem hitted el… - mosolyodik el Erica, és tíz év után először megcsillan a szemében valami – ám még mielőtt beazonosítanám, el is tűnik.

Erica

Csak egy pillanatra hagyom, hogy eltöltsön a boldogság. Nem kell túlzásba vinni.
Vissza az elejére Go down
 
2. könyv - 7. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: