Mesebirodalom
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapGalleryKeresésLegutóbbi képekRegisztrációBelépés

 

 Történetek Vidóriáról 1.

Go down 
SzerzőÜzenet
Lujó
Nagy dumás
Nagy dumás



Férfi
Hozzászólások száma : 142
Age : 34
Registration date : 2008. Aug. 24.

Történetek Vidóriáról 1. Empty
TémanyitásTárgy: Történetek Vidóriáról 1.   Történetek Vidóriáról 1. EmptyHétf. Okt. 20, 2008 12:31 pm

1.

John Simon fejfájással ébredt. Már másodszor azon a héten. Ránézett az új egyen-ébresztőórájára, ami meglepetésére hét óra két percet mutatott. Még sosem aludt el, s nem is ismert senkit, aki ilyet követett volna el. Tekintete elidőzött a dátumon, az monotonon jelezte, hogy március 5. van. Az évet nem tudta, mert már rég feladták a számolását. Egyszerűbb volt így mindenkinek. Meg tulajdonképpen felesleges is, hogy az ember mindig megjegyezze, hogy milyen évet írnak, azzal foglalkozzon csak a Kormány.
Beletúrt barna hajába, ami az e havi előírásnak megfelelően a gesztenye árnyalatában pompázott, és pontosan 2,3 centiméteresre volt vágva. Azon rágódott, miért nem tudják Odafönt (ő így nevezte a Kormányt) elérni, hogy mindenki ugyanúgy érezze magát, ha már annyi mindent megoldottak. Ha ez így lenne, a mai napon nem csak ő, hanem 10 milliárd honfitársa ugyanígy fejfájással ébredt volna. Vagy talán nem is lenne semmi baja.
Azt persze tudta, hogy nem lehet komoly a probléma, mert a halála időpontja előre le volt fixálva, a körülményekkel együtt. Még két éve, mikor ki kellett választani, hogy szeretne távozni az élők közül, 80 éves kort mondott, és az „ágyban, párnák közt” megoldásra szavazott. Már a magas korért is borsos árat kellett fizetnie, hát még azért, hogy végelgyengülésben szenderedhessen el. Ha jól tudta, ez úgy működik, hogy pár tudós kijön, megitatnak vele valamit, amitől elszunyókál, és soha nem ébred fel. Választhatott volna ingyenes halálnemet is, például akasztást, vagy villamosszéket, de hát halál csak egyszer van az ember életében, miért ne adja meg a módját. Arról is döntött, hogy mi legyen utána a testével. Ebben az időben az űrbelövés volt a divat, arra tippelt hát. Még jó, hogy középgazdag volt, egy csórónak nem volt lehetősége ennyi közül választani. Ha netalántán addig elkövetne valamilyen bűntényt, száműznék az egyetlen szigetre, mely az óriáskontinenstől sok ezer tengeri mérföldre volt, s ahol csak az idióták éltek. Erről a helyről soha nem jött vissza még senki, s John ezt helyénvalónak érezte, mert tudta, hogy nem hiába küldik oda ezeket az embereket.
Lerúgta egyenpiros takaróját, mely a társadalmi osztályának járt, majd a tökéletesen kocka alakú éjjeliszekrényén elkezdte keresni a fájdalomcsillapítóját, mely arra a hétre volt kiosztva neki, míg rá nem jött, hogy az előző napon már bevette. Szobájában kényelem és rend uralkodott. A fal nyugtató babakékre volt festve, illetve egy halom drága festmény díszítette. A házhoz még tartozott egy ebédlő, egy nappali és egy vendégszoba. Kezdetben hiányolta a padlást, arra gondolt, hogy ha majd lesz időlegesen feleslegessé vált holmija, oda tudna pakolni, de aztán az ügynökök megnyugtatták, hogy ilyen nem fordulhat elő. S valóban, mióta felnőtté válva beköltözött ide, meglepődve konstatálta, hogy semmilyen szemét nem fordult elő soha a házban. Ez talán azért volt így, mert nem unatkozott, emiatt nem kezdett el idétlen dolgokat fabrikálni, mint a csórók. Minden perce meg volt tervezve Odafentről. Néha kapott egy-két újságot is, könyvet azonban utoljára csak az iskolában látott. Igazából nem is szeretett ott sem olvasni. Megtanultak egy-két régmúltban élt híres költőt, vagy hadvezért, ám annyira távolinak érezte látásmódjukat, hogy nem foglalkozott velük. Ők még valami olyasmit hirdettek, hogy a szabadságért harcolni kell, s ez elképzelhetetlen volt John számára.
Most, hogy rájött, jól megérdemelt fájdalomcsillapítóját már elfogyasztotta, dühös lett. A dühtől azonban csak még jobban fájt a feje. „A rohadt Kormány! Tőlük aztán félholtan is végigszenvedhetném ezt a hátralévő 60 évet!”
Megijedt. Még sosem szidta a Kormányt. S nem is hallott még senkit így kifordulni önmagából. Vidóriában senki nem volt soha rosszkedvű. Most rettegve nyúlt tárcája felé, melyben a személyije lapult. Azon ez állt:

Név: John Simon
Kor: 20 év
Lakhely: Vidória, Csudalföld Gyarmat, Csalogány utca 1267.
Anyja neve: MS-2693
Családi állapot: Nőtlen
Társadalmi helyzet: Középgazdag

Mikor látta, hogy minden rendben van, megnyugodott. Ennyi adat, illetve a mellékelt arcképe bőven elég volt ahhoz, hogy azonosítani tudják. Amúgy sem nagyon kell, hiszen úgyis ugyanolyan, mint minden középgazdag. Abban mondjuk nem hasonlít rájuk, hogy ő nőtlen volt, míg a többiek nem. Odafönt megengedték, hogy minden embernek legyen nyolc-tíz felesége egyszerre, s amit ők megengednek, az kötelező mindenkire nézve. John azonban nem akart nyolc nejet magának, mit kezdett volna velük? Ő szerelemre vágyott, s Vidóriában ez volt az egyetlen dolog, ami lehetetlennek tűnt.
Lassan felöltözködött. Eszébe jutott, hogy jó lesz, ha meleg göncöket kap magára, mert a Kormány aznapra 10ºC-t állított be egységesen a világon, és a napos idő ellenére ez mégiscsak elég hűvös. Rejtély volt számára, hogy az időjárást hogy tudják így manipulálni, azonban eszébe jutott, hogy az őskontinenseket is valahogy összetolták, vagy mit tanult az iskolában. „Most ahelyett, hogy hat különböző világrész lenne, van egy hatalmas, ami sokkal kellemesebb mindenkinek. Arról nem is beszélve, hogy mindenütt egy nyelvet beszélnek, méghozzá akcentus nélkül. Ebből is látszik, milyen hatalmas a Kormány ereje.”
Lement a nappaliba, ahol bekapcsolta a tévét, majd tovább a konyhába, ahol a hűtőre pillantva meglátta, mit kell aznap elkészítenie: 10 dkg sonkát, két virslit, zsömlével és vajjal, illetve 4 deci teát. Ezt pontosan a testsúlyához mért, személyre szabott érték volt. Azok a drága jó tudósok kiszámolták, hogy mennyi ételt kaphat, így eleve ki volt zárva az elhízás és a gyomorrontás lehetősége.
A sonkából egy picit nagyobbat vágott le, amint ezt a konyhai mérlegén látta. Nem baj, lekanyarította a felesleges részt, majd kivágta a kukába. Úgysincs sehol éhezés, a pazarlás nem volt probléma. Más dolog, hogy majd egyszer 3,5 dekával kevesebb sonkát ehet, de ez akkor cseppet sem zavarta.
A reggelit a nappaliban fogyasztotta el, közben személyre szabott tévéadását nézte, melyben először is, mint minden reggel, ismertették vele az aznapi teendőket;

08:00 Indulás otthonról a McVeszelbe
10:00 Vásárlás befejezése
11:00 Érkezés Lennyhez, teniszezés
13:00 Ebéd otthon
14:00 Mozi és séta Judie-val
17:00 Vacsora Marthával
20:00 Tévénézés
22:00 Lefekvés

Újra meg újra elolvasta a tennivalókat, hosszasan elidőzve az aznapi randevúi felsorolásán. Nem volt ritka, hogy egy nap két nővel is kellett találkoznia, az viszont zavarta, hogy ezeket nem is ismerte. Ahogy az is, hogy Lennyvel kellett teniszeznie. Ki nem állhatta a sunyi pofáját. Régebben például tüntetést akart szervezni, melynek az lett volna a célja, hogy mindenkinek lehessen legalább egy szabad és független órája naponta, de az ötlete senkit sem érdekelt. Miért is akarna bárki programot csinálni, ha mindent megszerveznek helyette?
A televízió most képeket közölt Judie-ról. John elégedetten állapította meg, hogy nem is néz ki olyan rosszul, legalább könnyű szívvel fog lefeküdni vele. Az persze nem zavarta volna, ha nem csak középgazdag nőkkel bújhatna ágyba. Eszébe jutott egy régi Kormánybeszéd, amiben azt hangoztatták, hogy „A jó házasságokhoz csak három dolog elengedhetetlen: a szex, a szex és a szex.”
Megint rápillantott személyijére, és azon gondolkozott, a Kormány miért igyekszik ennyire összeházasítani az embereket, mikor a családalapításra még véletlenül se gondolhatnak. „Anyja neve: MS-2693”. Egy robot, emberi érzelmek nélkül. Ebben a világban tenyésztik az embereket. Eszébe jutott gyerekkora. 6 éves koráig boldogan rohangált barátaival az óvodában, aztán ügynökök érkeztek, belenéztek a születési papírjaiba, aztán kimondták, „középgazdag”. Az összes barátja csóró lett, őt pedig az örök munkátlanságba száműzték. Attól fogva nem is találkozhatott régi ismerőseivel, akik, ha jól hallotta, éjt nappallá téve dolgoztak egy gyárban.
Az iskolai évek hamar elszálltak, s ő ott állt vadonatúj háza küszöbén, melyért nem fizetett egy centet se, s mely megszerzéséért még a kisujját se kellett mozdítania. Szépen lassan pedig hozzászokott a jómódhoz.
Ha csóró lenne, nem ehetne például heti hatszor húst, illetve dolgoznia kéne. Már a kisgazdagoknak se kell dolgoznia. A nagyongazdagok pedig egyenesen irtóznak a munkától, ők még cselédeket is tarthatnak. Elrémisztette a tudat, hogy csupán egy papír elég annak eldöntésére, hogy kinek milyen legyen később a sorsa. Attól függ, ki hol született, milyen robot keltette életre. Egyeseket örök munkára tenyésztettek, aztán pedig a jól megérdemelt nyugodt halál sem járt nekik. Aki tudott fizetni, az megúszta annyival, hogy belelőtték a kontinens körül hömpölygő óceánba.
John szerette a szabadságot. Szerette, ha bemegy egy étterembe, a pincér a kéziszámítógépén rögtön megkeresi a számára kijelölt aznapi ételt, és pár perc múlva már gőzölög is előtte a kalóriadús étek.
Kilépett a házból. Elgondolkozott, hogy vajon csak reflexből talál-e ide mindennap vissza, mert a környéken levő összes utca összes háza ugyanilyen. Nagy, fehér kétemeletes családi házak, melyek kertjében örökké zöld a pázsit, ablakaiból mindegyiknek fagyöngy lóg karácsonykor, s mindegyikben egyforma 2,3 centiméteres hajú férfiak laktak előkelő sportos zakókkal és hosszú, vörös hajú feleségek (házanként ugye 8-10 darab), akik mindig meleg étellel várták férjeiket, ha éppen nem a barátnőikkel tárgyalták ki az erősebb nemet.
Nem zárta be az ajtót soha kulccsal, nem is volt neki, hiszen ki vinne el tőle akármit is? Mindenkinek megvan mindene, és senki nem vágyott soha többre.
Lassan lement a buszmegállóba az utca végéhez. Nem tudta, miért nem lehet személygépkocsija senkinek, hallotta, hogy régen az volt divatban. Most egyforma zöld buszok szállítottak mindenkit a világ minden táján mindenhova. Nyolc óra két perckor fel is tűnt egy ilyen zöld szörnyeteg, 38 férőhelyet és 72 állóhelyet rejtve magában. Mint minden középgazdagnak, neki is középen kellett helyet foglalnia. Az elülső helyeket a nagyongazdagok tudhatták magukénak, míg a kisgazdagok a hátsókat kapták meg. A csórók nem ülhettek le, viszont övék volt az összes állóhely. Ha a Kormány azon kapott egy csórót, hogy leült, azonnal száműzte a szigetre. Johnnak egy öregasszonyon kellett átjutnia ahhoz, hogy lezuttyanhasson az ajtó előtti helyre. Az asszony arcán először szomorúságot látott, majd ahogy jobban megnézte, rájött tévedett. Ugyanolyan csóró öregasszony volt, mint a többi, végtelenül ráncos kézzel és képpel, s elképzelhetetlenül szakadt göncökkel. Johnnak eszébe sem jutott átadnia az ülőhelyét, születési előjoga magasabban állt minden udvariasságnál.
A következő megállóhely a nagyongazdagok negyedénél volt. A családi házakat felváltották az egyforma, hatalmas háromemeletes paloták, melyek mindegyikében grandiózus medence és szoborkert foglalt helyet, továbbá egy kisebb arborétum tartozott hozzájuk. A csórók nyugodtan helyet szorítottak az újonnan felszálltaknak, akik előkelően elfoglalták jól megérdemelt ülőhelyeiket.
John kinézett az ablakon. A buszon nem volt túl meleg, mert Kormányutasításra nem fűtötték, s unatkozott is. Kedvtelve nézegette, ahogy a lélegzete elhagyja az orrát. Fújt egy hatalmasat, s boldogan mosolygott, mikor látta, hogy a pára úgy hagyja el kétoldalt orrlyukait, mint egy mesebeli sárkánynak. Most vett egy nagy levegőt, s lassan eresztette ki, majd visszatartotta picit, majd megint egy nagyot fújt. Mulatott magában, hogy ilyen jópofa játékot talált, majd mégis ijedten nézett körbe, mert attól félt, valaki meglátja, mit csinál. Senki nem játszott ilyet, s a Kormány előszeretettel üldözte azokat, akik mások voltak, mint a többiek, vagy kicsit hangyásak. Senki nem látta meg, így újra megnyugodott.
Ezután azzal szórakozott, hogy addig tartja vissza a lélegzetét, ameddig csak bírja. Két perc után már eléggé kellemetlenül érezte magát, úgyhogy lassan kifújt. Aztán felhagyott ezzel a játékkal. Megkönnyebbüléssel gondolt erre az egyen-dologra, hogy ilyen rend van a világban. Rájött, káros lenne a változtatás, s többé nem is játszott a buszon ilyet. „Milyen jó, hogy mindent megszerveznek helyettem. Nélkülük senki nem tudna élni. Nélkülük talán elfelejtenék levegőt venni”.
Abbahagyta a gondolkozást, s mosolygott. Valóban, milyen jó, hogy itt van ez a Kormány. Rájött, szereti a középgazdag létet. Szeret élni.
Vissza az elejére Go down
 
Történetek Vidóriáról 1.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Lujó :: Novellák-
Ugrás: