A későbbi Csudalföld egy grandiózus palotájában Brian a dolgozószobájában ült. A „dolgozószobájában”. Imádta ezt a szót. Ízlelgette, megrágta, kiköpte. A dolgozószobámban. A dolgozószobámban. A dolgozószobámban.
Egy napja még nem ő üldögélt a süppedős fekete bőrfotelben, nem neki volt csodálatos mahagóni íróasztala. Egy napja még valami nagy fejes terpeszkedett itt. Brian utálta a politikusokat. Egészen mostanáig. Ez csak pénz, siker és hatalom. Melyik hülye ne imádná?
Odasétált az iroda egyetlen ablakához, s kinézett. Szobája az emeleten volt, s így jól kilátott. Ez mától mind az enyém. Én vagyok az úr, és a szolgám a nép. S még nem is tudják, ki vagyok. Nem baj, még lesz idejük bőven rájönni.
A média sem érdeklődött még iránta. A töketlen újságírókat csak a csip-csup sztárügyek érdekelték, egy ilyen horderejű dolog, mint egy rendszerváltás, hidegen hagyta őket. Váltás. Ez a szó túl szép. Túl szép ahhoz képest, ami történt. Egyszerűen kinyírták az összes politikust, persze szép csendben, s átvették az uralmat. Minden a terv szerint. Gyönyörű volt. Most ő, Brian üldögél a miniszter székében, ő, Brian fog lefeküdni a titkárnőjével, ami még nincs neki, mert a régit kénytelenek voltak elhallgattatni, de ez még úgyis csak másodlagos dolog.
Leváltani egy hatalmon lévő kormányt elég súlyos tett. Ő úgy érezte, oka volt rá. Utálta a minisztert, nem tartotta méltónak, hogy a fonnyadt seggével trónoljon a nép székében. Majd ő kitölti a helyet rajta. Utálta, mert nagyon liberális volt. Erős kéz kell a népnek. Vasmarok, s atyai pofonok. Úgy érezte, ő meg fogja tudni valósítani mindezt. Új világot teremt, ahol összetartás lesz, egység és boldogság.
Az új világ nevét még nem tudta. Persze, hülyeség is nevet választani legelőször, de ő babonás volt. A név nagyon fontos dolog. Sorsot ad, célt kovácsol. A név eszköz. Szüksége volt még gyarmatokra és tartományokra is. A világ ura akart lenni. Ha pénz kell, hát vért pisáltatok az emberekkel, de megszerzem, ami kell.
Visszaballagott asztalához, s leült fotelébe. Már szinte el is felejtette, milyen nélkülözni. Pedig tegnapig még csak egy ellenzéki csoport feje volt. Terrorszervezet, mondták rájuk, s nem álltak messze az igazságtól.
Megint a név problémája járt a fejében. Mi legyen? Brájenéria? Vagy utaljak a boldogságra? Mert boldogság kell. Ha boldog az ember, nem lázad. Ha boldog az ember, közben észrevétlenül lehet szorongatni, nem fog panaszkodni. A névnek utalni kell a céljára. Legyen Mosolyország? Legyen Vidámia? Vidória? Ez lesz. Tetszett magának. Talált nevet, a legjobbat. Tökéletes nevet egy tökéletes országnak. Megölni pár politikust, az semmi, de egy nevet kiagyalni, az bizony férfimunka.
Valami beszédet is kéne mondanom. Ma. Hadd tudják meg még ma, hogy új világ lesz, s én leszek a főnök.
Még nem tudta, mihez kezdjen. Beszédet is kéne írnia, de meg kéne alapoznia Vidória törvényeit. Persze, Rómát sem egy nap alatt építették, de az régen volt. Egységet kell teremtenie. Minden ember egyenlő. Nem, mégsem. Akkor nem dolgozna senki. Kell valami kasztrendszer, valami társadalmi megkülönböztetés, és AZON BELÜL lenne mindenki egyenlő. Diktálni akart, de rájött, még mindig nincs titkárnője. Leült hát, s lekörmölte, amit eddig gondolt, majd további dolgok jutottak eszébe; az emberek közti mindennemű feszültség oka a különbség. Társadalmi különbségek nem lesznek, marad tehát az emberek külseje közti különbség. Minden ember ugyanolyan lesz! A férfiak pont úgy fognak kinézni, mint én. Írta: Mától kezdve, minden férfi és nő ugyanolyan külsejű lesz, s ugyanolyan ruhát fog hordani kasztjának megfelelően.
Ez jó, ez tetszett neki. Elképzelte, ahogy minden nőnek hátközépig érő plationaszőke haja van. Megnyalta a száját. Élvezni fogja ezt a világvezetést, az tuti. Máris szeretett volna magához gyűjteni nőket… nőket! Írta: Bevezetem a többnejűséget.
Máris jobban érezte magát. Semmi kétség, zseni volt. Elolvasta az eddigi rendeleteket, s mosolygott. Igen, ez az! A legfontosabb dolgok kigyűjtve. Aláfirkantotta a papírt, majd keltezte. Élete első rendelete. Amint teheti, bekeretezteti.
Újra eszébe jutott a beszéd. A fiókba csúsztatta a papírt, vigyázva, meg ne gyűrődjön, majd előhúzott egy másikat, s írta:
Az új Kormány első beszéde
Polgártársak! Gondolom, meglepődtök, hogy én állok itt előttetek. Én, aki közületek való vagyok, én, a zsarnok miniszter helyett.
Polgártársak! Mától új világ lesz itt, s ez a mosoly országa lesz, a vidámság országa, Vidória! Mától mindenki egyenlő lesz, minden férfi és nő. Kérem hát, álljatok mellém, s építsük meg együtt ezt a világot, mely mindannyiunk érdeke. Nyissuk ki együtt a jövő kapuját! A boldog jövőét, mely mindenkinek a sajátja lesz! Építsük fel együtt Vidóriát!
Hátradőlt, s vigyorgott. Zseniális, egyszerűen zseniális. Nem túl hosszú, pont jó.
Odanyúlt a telefonjához, s felhívta az embereit, hogy értesítsék a népet, mert 1 óra múlva beszédet tart. Kicsit kevesellték az időt, de aztán belenyugodtak. Itt ő a főnök, ő tudja, mennyi időt kell hagyni az embereknek.
Odacsúsztatta székét az ablak elé, s nézte a tájat, mely mától az ő tulajdona.
Egy óra múlva, mikor elérkezett az idő, felkapta a lapját, s elindult kifelé. Lámpalázas volt, de csak egy picit. Körbenézett, meglátta katonáit, s megnyugodott. A fiúk mellettem állnak.
Kiért a hivatalból, felállt a neki készített emelvényre, s körbenézett. Mindenki eljött, úgy látta. A tér tele volt. Hát szeretik őt.
Belekezdett a szöveg olvasásába. Úgy érezte, idővel egyre szenvedélyesebben beszélt. Elhajította a lapot, s fejből mondta a szöveget, s még sokkal többet is, mint ami le volt írva. Kánaánt ígért, örök életet, hatalmas pénzeket. Üvöltött, de az utolsó szavait mégis elnyelte a mindenhonnan felharsanó üdvrivalgás.
Szeretik. Igen, imádják őt. Egyszerre azonban úgy érezte, csak azért vannak itt, mert megfélemlítették őket, csak azért tapsolnak, mert az emberei géppisztolyt szegeznek rájuk, de a gondolatot elhessegette a fejéből. Őt éltetik, őt tapsolják. Az ő népe. Lelépett az emelvényről, integetett. Az emberek megszerették. Beindult a gépezet.
