HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 Történetek Vidóriáról 3.

Go down 
SzerzőÜzenet
Lujó
Nagy dumás
Nagy dumás


Male
Hozzászólások száma : 142
Age : 29
Registration date : 2008. Aug. 24.

TémanyitásTárgy: Történetek Vidóriáról 3.   Hétf. Okt. 20, 2008 12:33 pm

Elérkezett John Simon életének utolsó napja. Reggel, mikor felnyitotta a szemeit, már tudta, hogy amit érez, az a félelem. Félt a haláltól.
Kikászálódott az ágyból, bár korántsem olyan rugalmasan, mint fiatalabb korában. Már tíz éve azon törte a fejét, hogy vajon milyen lesz az utolsó napja. Mindig is azt gondolta, hogy mikor eljönnek majd a Kormány emberei, ő kint fogja várni őket a ház előtt, a legszebb ruhájában, kifeszíti mellkasát, és emelt fővel távozik Vidóriából. Most azonban úgy érezte, már az is csúcsteljesítmény lenne, ha egyáltalán ki bírna egyenesedni, annyira fájt a gyomra. A fájdalomcsillapítót már nem is kereste az éjjeliszekrényén, már nagyon régóta nem járt neki, s már fele annyi pénzt sem kapott, mint akár még tíz éve. „Egy öregnek úgysem kell semmi” –mondogatták a Kormány emberei, miközben a biliárdasztalt és a plazmatévét cipelték ki az ajtón, melyeket 30 éves korában kapott.
Bebújtatta lábát a papucsába, s pizsamában lecsoszogott a konyhába. Bekapcsolta megmaradt tévéjét, amin látta -mint 80 év óta mindennap- az aznapi programját;

07:15 Reggeli
08:00 Szabad program
14:00 A Kormány embereinek érkezése
14:10 Halál

Ez volt az első olyan nap életében, amikor szabad programot kapott. A Kormány eddig minden percét betáblázta, ugyanakkor -korára való tekintettel- mostanában mindenre több időt szántak, s kedvére golfozgathatott Csudalföld nyugdíjasklubjában délutánonként.
Fogalma sem volt, hogy akarja eltölteni ezt a napot. A bevásárlás értelmetlen lett volna, mozizni, golfozni nem volt kedve, más meg hirtelenjében nem jutott eszébe. Talán kimegy majd és céltalanul bóklászik az utcán és gyönyörködik a tájban. Régebben látott öregeket így tenni, s akkor hülyének nézte őket, ma azonban megértette, miért csak bóklászgattak; ők sem tudtak mit csinálni életük utolsó napján.
Lassan odaballagott a hűtőszekrényéhez, majd kinyitotta az ajtaját. Bele volt készítve egy kevéske sonka és két darab főtt tojás. Rá se bírt nézni az ételre, undorodva visszazárta az ajtót. Alighogy elfordult, megszólalt a telefon. Egy izgatott női hangot hallott a kagylóban:
– Mr. Simon, tessék megenni a reggelijét!
Tudta, azazhogy mindig is érezte, hogy a Kormány figyeli. A telefont le se rakva keresni kezdte a kamerát, vagy más figyelésre szánt készüléket a konyhában.
– Mr. Simon, kérem, fogyassza el a reggelijét! Ne keresse a kamerát!
A női hangba ezúttal egy kis félelem is vegyült. John elégedetten elmosolyodott. „Hát tartanak tőlem. Mindegy, abbahagyom a keresést. Nem rontom el az utolsó napomat.”
Lerakta a telefont, odaballagott a hűtőhöz, kivette a reggelijét és kelletlenül letuszkolt néhány falat ételt a torkán. Még mindig nem tudta, hova menjen. Nem tudta, mit szeretne.
Lenny, az egyetlen ember, aki valaha is egy kicsit közel állt hozzá, holtan feküdt valahol az óceánban. Persze, míg élt, bolondnak tartotta és megpróbálta kerülni a társaságát, de most, hogy nem volt ott, hiányzott neki.
Hosszas fontolgatás után úgy döntött, sétálni megy. Felöltözött, majd kilépett a házból. Alighogy rálépett a második lépcsőfokra, jóleső érzés töltötte el. Sugárzóan jó idő volt, és még meleg is. Érezte, ez az ő napja.
Mélyet szippantott a levegőből. Azelőtt nem is vette észre, milyen idő van. Most a napsugarak finoman nyaldosták a bőrét, beszöktek az inge alá, s kívül-belül felmelegítették. Körbefordult, belenézett a sugárzó égitestbe, majd újra mélyet szippantott. A levegő átjárta teste minden porcikáját. Az illata pedig valami isteni volt. Temperamentumos, ugyanakkor melengető. Egy zöldellő mező jutott eszébe fiatal korából, melyet soha többé nem láthat.
Kiért az utcára. A házak, melyeket látott, megszólalásig hasonlítottak az övére. Mégis bekukucskált az ablakokon, hátha meglát egy-egy kedves arcú embert, akivel beszélgethetne. Csalódnia kellett. Mindenhonnan egyforma kinézetű férfiak és nők özönlöttek elő a buszmegálló irányába. A férfiaknak hosszú, vörös lófarkuk volt, a nők ezzel szemben majdnem kopaszok voltak. Odafönt újabban nem állnak a helyzet magaslatán –állapította meg John.
Valóban. Az ő fiatalkorában még minden ember vidám volt, ezeknek fáradtság és komorság tükröződött az arcukon. A Kormány új törvényrendeleteket vezetett be, melyek igencsak megnehezítették az ember életét. Például munkára hajszolták a kisgazdagokat, a nagyongazdagok pedig nem építhettek medencét a kertjükbe. A halál időpontjának megválasztásánál pedig már csak maximum 70 évet kérhettek. Heti négyszer lehetett csak húst enni, s a csóró gyerekeket pedig óvoda helyett rögtön dolgozni küldték. Egyes emberek már elkezdtek zúgolódni titokban, s úgy tűnt, nemsokára megdöntik a Kormányt. John örült, hogy ezt nem élheti meg. Ő nem fogja látni, ahogy Odafönt, vagy máshol kijelentik, hogy „Emberek, ébredjetek! Ez az egész csak hazugság volt!”. Ő már megszokta ezt a tökéletes világot. Öreg volt a változáshoz.
Lesétált az utca végére, majd holtfáradtan elindult vissza. Nem volt hozzászokva a rendszeres mászkáláshoz, pedig alig 1 km-t gyalogolt eddig. A házához visszatérve rápillantott az órájára: 9:03-mat mutatott. Sebaj -gondolta- majd olvasgatok néhány újságot, aztán dél körül még elmegyek valahova.
Belépett a házába, a konyhában leült, s elkezdte böngészni a múlt heti újságokat. Alig jutott túl az első oldalon, máris elaludt.
Álmodott. Álmában a fiatal énje mellett állt, aki éppen egy gyönyörű szőke nővel randevúzott egy menő étteremben. A nő nevére nem emlékezett. Talán Catherine, Mary, vagy Lisa volt? Nem tudta. Nem rémlett neki egyik név se. A pincér épp most hozott ki egy nagyon drága fehérbort, s a fiatalkori önmaga fennkölt mozdulattal átvette és kinyitotta. Öntött a nőnek, majd magának. Mondott valamit, John nem értette. Beletúrt a hajába. „Istenem, de dús volt még akkor…”
Idegesítette, hogy nem emlékszik a nő nevére. Idegesítette, mert tudta, már fiatalkorában is csak ez a nő érdekelte, csak őt kívánta. Azt hitte, ha valakivel össze kéne házasodni, hát ő lenne az. Később aztán végül senkivel nem kötötte össze az életét, bár ezt nem sajnálta.
Az álombeli énje és a nő beszélgettek, de John nem is hallotta, miről. Felgyorsult a jelenet, Catherine/Mary/Lisa felkapta a poharát, és a tartalmát ráöntötte az álombeli Johnra, majd heves gesztikulációk kíséretében távozott. Fiatal énje letörölte arcát és vigyorgott. John szerette volna leköpni. A nőt azóta se látta, állítólag elvitték a szigetre. Tudta, hogy a jelenet valós volt, tudta, hogy később mennyire megbánta, hogy így történt.
De most talán megkereshetné, hátha még él. Eszébe jutott a neve. Christine. Christine-nek hívták. „Christine!” –kiáltotta álmában John.
–Ne kajabálj, öreg! –hallott egy nyers hangot, majd valaki megrázta. Felébredt, s újra a konyhában volt, feje az asztalon, szemébe egy feketeöltönyös fiatal férfi nézett. John tudta, hogy ez egy Kormányügynök. Azt is tudta, miért van itt. Lopva rápillantott az órájára, az 14:07-et mutatott.
Hihetetlen, ennyire nem alhatott el! Annyi dolga van még! Meg kell keresnie Christine-t, ott van még a szigeten, ott él, ő tudja. Felpattant.
–Ejnye, öreg! Hova futnál, mi?
–Meg kell keresnem Őt!
–Kit? Neked nincs senkid öreg, nincs senkid! Kit akarsz megkeresni?
–Biztos azt a spinét, akit emlegetett. –mondta egy másik ügynök, aki éppen akkor jelent meg a konyhában. Kezében üvegcse volt, abban egy ébenfekete színű folyadék hömpölygött.
John rosszat sejtett. Ezek az emberek azért jöttek, hogy őt megöljék. Nem halhat meg. Még nem. Annyi dolga van, szerette volna megtalálni a nőt, akit szeretett, bár már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy él, hiszen ő maga is már 80 éves volt. Leroskadt. Félt.
–Gyere, öreg, idd ezt meg! Ettől jobban leszel.
–Én, nem, én…nem akarom! Élni akarok! –Üvöltötte John, de nem mert felkelni, hogy elszaladjon. Nem is lett volna talán annyi ereje.
–Te, ez szerintem betojt. Érted? Fél… Soha nem láttam még ilyet. –mondta a Kormányügynök az üvegcsét tartónak, aki vigyorgott. Rápillantott az órájára, aztán elkomorodott az arca.
–14:11 van, el fogunk késni. Már egy perce halottnak kéne lennie. Ne szórakozz, csináld már!
A feketeöltönyös férfi erre leszorította Johnt, úgy, hogy a feje fölfelé nézzen, s a másik elkezdte önteni a folyadékot a szájába.
Nem bírta összezárni az ajkait, nem bírt semmit tenni. Lebénult, ugyanakkor hihetetlenül jólesett neki az ital. Az utolsó cseppeket már szinte követelte a teste. Aztán elengedték, s lezuhant a földre. Nem fájt neki. Megnyugodott.
–Ettől mind megnyugszanak…–hallotta távolból.
Nem érdekelte. Repült. Ki a nyitott ablakon. Fiatal volt, még gyermek. Repült, fel, a házak fölé, a felhők fölé, az égbe. A mennybe. Hitt benne, életében először. Visszanézett. A távolban látta a házát, látta az óceánt, a szigetet. Látta Christine-t. Látott mindent, s nem félt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Történetek Vidóriáról 3.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Mocsárvidék
» Hiroto Osumi
» Anime ajánló
» A mély-mocsár vidék
» Naruto Irodalom Érettségi - Novellaíró verseny

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Lujó :: Novellák-
Ugrás: