A Démonkirálynő lánya II.
A lány fájdalomra eszmélt,
Ezernyi tű szurdossa testét,
Felemeli kínzott tekintetét,
S megpillantja anyja égő szemét.
Hívja az egyetlen Istent,
De csak a Halál felelhet,
Az Úrnő sötéten felkacag,
S mindent elborít a halálszag;
A lány erőtlenül felkiált,
Nevén szólítja anyját,
Kinek szemében a láng meglobban,
S a kastély szíve megdobban…
-Ó, hatalmas Úrnő!
Kegyetlen Démonkirálynő,
Ha most a halálba küldesz,
Minden reményt elveszítesz!
A lányod vagyok! Szeretlek!
-Ha tudod még mit jelent ez-
Világra hoztál, eldobtál,
Én mégis visszatértem hozzád!
Azt hiszed, ha démonná teszel,
Csak még hatalmasabb leszel?
Nem, Anyám, nem leszel az,
Csak szívemben gyűlik a harag!
Azért, mert csalódtál egy férfiban,
Nem kell itt élned a démonvilágban!
Magadnak teremtetted, hoztad létre,
S azóta, csak táncolni térsz ki a fényre,
Most engem meg nem ölhetsz,
Akkor téged is megtalál a Végzet!
Ha egyazon vér egymással találkozik,
Mindkettő belehal, s lelkük összefonódik,
Egymást nem ereszti a két lélek,
Örökre egymásban élnek,
S ez mindkettőnek örök fájdalom,
Nem pedig végtelen nyugalom!
A Démonkirálynő sötéten néz,
Hiszen a döntést meghozni nem nehéz,
Lelke örökre fájdalomban éljen?
Lánya győzze le? Mekkora szégyen!
Lányát ezért a földre dobja,
Le a démoni vérbe, homokba,
S szolgáinak megparancsolja,
Vigyék a lányt a kastélyba!
A Démonkirálynő dühtől remegve,
Felszáll a démonok végtelen egére,
Szemében a tűz fáklyaként lobog,
A lánya viszont végtelenül boldog…