Szólít, kiált

Szólít, kiált…

Mily gyönyörű az emberi test!
Szinte szólít, kiált,
Hogy szépségét keresd!

Ragyogó porral teleszitált,
Selymes, puha kelme,
Semmiben nem szenved hiányt!

Ó, ez az emberek veszte!
Veszte, azt mondtam? Ó soha!
Csakis örök szerelme!

Az élet imádott záloga,
Szent börtöne a léleknek!
Az érzékek megtesznek őrjítő távokat,

A világok bennünk szétesnek,
Mikor kutatjuk rejtett zugait,
Szebb dolgok nem is léteznek!

Isszuk apadhatatlan kútjait,
Ajkainkkal ízleljük minden egyes részét,
Bejárjuk a test úttalan útjait,

A végtelen szentély egészét,
S mindig találunk benne újat!
Megéljük azt az érzést,

Mely a gyönyörhöz utat mutat,
Az érintés tengerébe ereszt,
A bőröd puha érzéséhez juttat!

Mert gyönyörű az emberi test!
És szólít, kiált,
Hogy szépségét keresd!