Éjszakai nasi
Unokatesóm - a továbbiakban Zsófi- az ágyam mellé hevenyében összetákolt alvóhelyen hever szeretett ASD-énk novelláit olvasgatva, mikoris útnak indulok.
A ház sötétségbe burkolózva vesz körül, de én a tolvajok magabiztosságával mozgok, lesurranok a lépcsőn, átverekedem magam az étkezőn, hogy ellenőrizzem, alszik-e a család többi része. Úgy érzem a szerencse mellém szegődött a mai körutamon.
Sajnos előre ittam annak a kedves medvének a bőrére. Hiába, nem tesz jót a túlzott magabiztosság. Olyankor érik az éjszakai falatozót a legnagyobb meglepetések, amikor matematikailag már szinte lehetetlen azok bekövetkezése- ezért nem bízom én ebben a tárgyban!
Hihetetlenül halkan kinyitom a spájzajtót, nyitom, nyitom… Valami fém karcolja a fát. A francba! A TV- antenna! Minek TV a konyhába egyáltalán? Najó, ne szidjuk, mert jól jön az.
Szóval a hasamat kattanásig behúzva átpréselem magam az ajtó nyílásán, közben majdnem leverve a mikrót. Semmi vész, még a helyén van!
Tovább, előre, a kajáért, kapitány!
Bejutottunk! Éljen a kapitány!
És most jöjjön a kolbász! Sötétben, kifinomult ösztöneimre hagyatkozva nyúlok a kolbász irányába. Rákulcsolom ujjaim, és röpke sóhaj hagyja el ajkamat. De újabb akadály gördül a kolbász és közém: Nem merem törni, mert nyakamba hull az összes. Sebaj, jöhet az egész szál. Lehajolok, magamhoz veszek egy paradicsomot, és menekülőre fogom a dolgot.
Kievickélek az ajtó résén, felosonok a lépcsőn, és győzelemtől ittasan vetem magam az ágyamra, átugorva Zsófit. Minden érdeklődést nélkülöző pillantással felnéz, majd újra belemerül az olvasnivalójába.
Zenei aláfestés megvan –Rómeó és Júlia jelen esetben németül-, hangulatvilágítás –köszönhetően a sólámpának-, friss levegő… tökéletesebb nem is lehetne.
Mohón beleharapok a kolbászba, lassan, kiélvezve munkám gyümölcsét szopogatom a falatot. Közben megszemlélem a kezemben lévő darabot:
-De hisz ez penészes!- konstatálom döbbenettel.
Ezekre a szavakra Zsófival együtt kapkodtunk levegő után. Pati a párnájára borulva röhög.
Mint a fuldokló az utolsó szalmaszálra, úgy vetem magam a szemetesemre. Némi fuldoklás, köpködés és anyázás után megszabadulok az említett falattól.
Zsófi minden együttérzést mellőzve néz fel:
-Nem lehetne kicsit diszkrétebben?- és egyéb figyelemre nem méltatva olvas tovább.
Visszatérek a kolbász többi részéhez, és precízen átvizsgálom az egészet. Ennyi munka nem veszhet kárba! És valóban: Az egyik szála ehetetlen, a másik viszont tökéletes!
Vakmerően beleharapok, és elmosolyodok. Nagyot harapok mellé a paradicsomból –ami a normál méret háromszorosa, hála a génkezelésnek- és szürcsögve, csámcsogva nyújtom Zsófi felé a nyáltól csöpögő, hányatott sorsú zöldséget:
-Te nem kérsz?
-Nem kösz.- válaszol kedvesen, alig bírván fékezni a tömény undort a lédús pari iránt. Megvonom a vállam és eszek tovább. Minden másodpercét kiélvezem a nagy küzdelmek árán megszerzett éjszakai nasimnak.
A penészes kolbászt átnyújtom Zsófinak:
-Megtennéd, hogy kidobod?- most már meg sem próbálta leplezni az undort. Két ujja közé csippentve átvette, és nagy ívben a kukába hajította.
Malacos szemetesem elégedetten röfögött, elnyelve a kolbászt.
