Forrócsoki
Pesten tett orvosi látogatásom során, mint a múltban –amíg iskolám oda kötött- oly sokszor megtettem, hazafelé betértem a „Mekibe” három McBurira –ami engem személy szerint a közönséges tócsnira emlékeztet- és egy forrócsokira.
Egy fiatal lány tette fel az unalomig ismételt kérdést: Segíthetek? Ezen rengeteget gondolkoztam. Ugyebár bemegyünk a mi hőn szeretett gyorséttermünkbe, azzal a határozott céllal, hogy -dacolva a dietetikusok és életmód-tanácsadók azon egybehangzó véleményével, miszerint igenis hamarabb fogjuk elhagyni az élők sorát az átlagnál, amennyiben ilyen egészségtelen ételeket fogyasztunk.- bekapunk valamit. Erre egy tucatszor elhangzott kérdést kapunk - legtöbbször foghegyről odavetve, már-már megvetően, gondolván, hogy ugyan miért nem esznek ezek otthon?-, pedig mindenki tudja, hogy igen, segíthet, ugyanis egyelőre nem magunk megyünk be a konyhára elkészíteni a hamburgerünket.
Miután röpke pár percnyi mélázás után úgy döntöttem, hogy a kérdés megvitatására sem a hely, sem az időpont nem felel meg, rendeltem Azt követően, hogy részletesen kitárgyaltunk, hogy miből mekkorát kérek, visszautasítottam pár ajánlatot, újabb akadály gördül testem tudatos rombolása útjába:
- Sajnálom, de a McBurira egy picit várni kell, meghívhatjuk addig egy fagyira? –itt szeretném megemlíteni, hogy odakint zuhogott az eső, valamint az elmúlt öt percen belül nyolcszor kívántam megfulladni, hála annak az átkozott vírusnak, melynek köszönhetően Pesten tartózkodom- kedvesen visszautasítottam, megosztva vele egészségügyi problémáimat. Nem adta fel.
-Akkor még egy forró csokira esetleg?- Megszántam, kegyesen bólintottam, és a kézhezvétel után egy köszönöm megejtése közepette elégedetten iszogattam. Ugye mondanom sem kell, hogy enyhe égési sérüléseket szenvedtem?
Újabb pár perccel később a másik forrócsokit és a burikat felkarolva a villamos felé vettem az irányt.
Útközben megpillantottam egy Fedél nélküli hangzatos címet viselő újságot áruló idős embert. Barátságos, amolyan „nagypapa arcú” férfivolt. Hirtelen felindulásból odasétáltam hozzá.
-Jó napot!- köszöntem rá szőrmés szegélyű kapucnim alól pislogva, amit egy sarokkal arrébb található üzletben vettem, melynek nevét hallván édesapám egy építőipari termékeket készítő cégre asszociál.
Meglepődve nézett rám, reflexből visszaköszönt.
-Gondoltam jólesne.- és átnyújtottam neki az első számú forrócsokit. Végülis nekem sok lett volna, a nyelvem pedig szinte teljesen leforrázott állapotban volt, érthető, ha már a szociális szempontokat nem vesszük figyelembe.
-Nagyon szépen köszönöm!- szinte remegő kézzel vette át a zacskót, melyen ott díszelgett a már említett cég logója és az, hogy mennyire szeretem. Nem tudom, hogy a meghatottságtól, vagy a hidegtől remegett a keze. Én az előbbinek tudtam be.
Szemmel láthatóan sokkal jobban lett, és nekem is felszökött a testhőmérsékletem, de nem a csokinak és nem is a láznak köszönhetően. Örültem, hogy adhattam, és ő is örült, hogy valaki egyáltalán észrevett egy újságot áruló hajléktalant ebben a zuhogó esőben, a belváros forgatagában. Egy-két ember furcsán nézett rám, amíg a zebránál várakoztunk. Nem értették. Ami köztem és a hajléktalan között történt, a mi titkunk. A kívülállók számára felfoghatatlan gesztus volt.
A villámosról még láttam, amint kibontja a zacskót, majd a kezébe véve a poharat mosolyogva kortyolgatni kezdi.
