Petya, avagy az a végzetes éjszaka

Petya, avagy az a végzetes éjszaka

Kétnapos értekezlet egy isten háta mögötti falucskában. Új emberek, ismerkedés, közös törvényhozás…
Estére már megismerek mindenkit, igaz, a nevüket nem nagyon tudom, nem is az a lényeg.
Kocsmázunk. Ezt is együtt. Én persze egy kortyot sem iszom, jó szokásomhoz híven, hiszen józanul is tudok -hogy úgy mondjam- tudatmódosult állapotban lenni.
Édes kettesben hazasétálunk, dumálgatunk, csupán felületes társalgás, minden mélyebb értelmet nélkülöző eszmecsere. A szállásunkra érve elválnak útjaink, ki-ki a saját zuhanyzója felé veszi az útját.
Frissen, fitten fiatalon, ámbár némileg búskomor hangulatban rózsaszín köntösömben felkapaszkodok a lépcsőn és sorban benézek a szobákba, hátha találok valahol valakit, aki szeretné, nem szeretné, de végighallgatná az én pici, szomorú és meggyötört lelkem bánatos sirámait. Az utolsó szobában meg is találom azt, akivel hazajöttünk.
Leülök mellé, beszélgetünk, mindenki a maga bajáról: Én, hogy de rossz nekem, mert csúnyán kihasználtak, átvertek és pofára ejtettek. Ő, hogy neki egyáltalán nincs senki, aki pofára ejthetné. Ledőlünk az ágyra teljesen átadjuk magunkat az önsajnálatnak.
Egyszercsak hozzám fordul, megsimogatja az arcomat, mélyen és romantikusan a szemembe néz és –közbeszúrva egy „pedig olyan szép vagy” megnyilvánulást- megcsókol. Azt a tipikus filmbeli tűzijátékos, áramütéses, hatásos fény-és hangeffektes egyveleget éreztem. Hozzátenném először és mélyen megtörve.
És máris sikerült elérnem a józan részegség állapotát, agy kikapcs, észérvek ugyan minek, szépen essünk csak bele megint egy csúnya nagy hibába. Tárt karokkal fogad a jól ismert naivság és szeretve lenni vágyás. Ha már elkezdtük, fejezzük is be.
Nagyon élveztem az éjszakát, nyálas, giccses ágyjelenet, de én jól éreztem magam. A srácnak az első, odaadó, figyelmes, és ez nekem is új.
Némi közjáték: hazaérkezik a társaság többi tagja, erősen illuminált állapotban, gyors ágybadugás, esti mese stb. Játszadozzunk csak tovább egy picit.
-Hát jól elcsesztük az időt…
-Szó szerint…
*
Hidegzuhanyként ér a hajnali nap sugára –hogy oly költőien fejezzem ki magam-, amikor rádöbbenek, mik is történtek itt éjszaka.
Az kellemetlen reggeli tűnődés, mi is lesz ebből? Tisztességből azért járnunk kéne. Így utólag ez volt a legszánalmasabb és legrosszabb döntés, amit hozhattunk, ugyanis két nap múlva szakítottunk.
Természetesen az egész intézmény tudomást szerzett a dologról -miért is ne? Kellemetlenségek sorozata, mert megérdemlem. Végtelen teóriák , arról, hogy milyen is vagyok én? Némelyik olyan tragikus, hogy az már a komikus kategóriába sorolható.
Így –lassan egy év elteltével- a hideg kiráz, ha ránézek. Viszolygok ettől a túljátszott embertől, ettől az önbizalomhiánytól, amit ilyen mérhetetlen macsósággal próbál kompenzálni. Én nem mondom, hogy rossz ember, csak sajnálom, amiért ilyen, hisz együtt töltöttünk egy éjszakát, azt a viharos éjszakát, ami mindkettőnk életébe fordulópontként véste be magát.
Igazából nem is ismerem, egyszer beszélgetnem kéne vele… Meghívom teára.