Babaproject
Mint minden este, most is kezemben a telefonommal nyúlok el az ágyamon. Már közel fél órája beszélgetek egyik jó barátnőmmel, amikor megszólal a csengő dallamos hangja. Rohanok, megnézni, ki lehet az –lévén fél tíz-, és hála a kamerának megpillantom egy másik barátnőm aggódó arcát. Egyik kezemben a sétálós telefon (ahogyan egy barátom nevezi), másikban a kaputelefon.
-Szia! Ki tudnál jönni egy pillanatra? Segítened kell!
-Persze, várj, máris megyek…
Pár mondatban összefoglalom a telefonba, hogy majd később visszahívom, és már suhanok is le a lépcsőn, hogy nagy robajjal megérkezzek a földszintre, s végigfutva a fél házon kiérjek a garázson keresztül a kertbe. Az én kedves barátnőm vonszol magával a kertkapu felé, hogy jöjjek már gyorsan.
Kiérve az utcára megpillantok a szemközti ház előtt két srácot, ahogy egymás mellett ülnek.
-Úristen! Ugye nem Ő az?- utalva arra a fiúra, akivel az egész nyarat töltöttem. Gondolatban.
-Nem, dehogyis! Gyere már!
Ugyan még mindig kissé vonakodva, de engedtem kihúzni magam.
-Öhm… sziasztok…- mondom kissé zavartan, rózsaszín szivecskés köntösömet összébb húzva. –Na mondd!
-Hát izé…
-Igen?
-Szóval az úgy volt, hogy a hétvégén lementünk a Balatonra. Mármint Laca és én. És hát… Együtt aludtunk…-vagy nem aludtatok, gondolom magamban somolyogva, de rosszat sejtve- és… együtt voltunk…
-Ééés?- kérdezem egy csöppet türelmetlenül.
-Nem védekeztünk…
-Hülye.
-Én is ezt mondtam!- kotyog közbe Laca barátja.- Én mondtam neki, hogy vigyen magával…
-Most már mindegy!- csattan fel a leendő apa.
-Csak rád számíthatok… Most mit csináljunk?- megpróbálom minden empátiámat összeszedni, hogy ne ordítsam le itt helyben az ő fejét is meg Lacáét is, de rájöttem, nem lenne célravezető. Inkább átölelem és együttérzően megsimogatom.
-Nem lesz semmi gond… Mennyi idő telt el? Hetvenkét órán belül vagyunk, ugye?
-Igen… Holnap éjszaka telik le…
-Akkor holnap lógunk.
-Tessék?- kérdezik egyszerre, mintha tanították volna nekik. Rövid töprengés után elvetetem azt a gondolatot, hogy nem tudják, mi az a lógás, helyette folytatom:
-Holnap veszünk tesztet, aztán irány a doki. Szentendre van a legközelebb, de majd azért utána nézek.
-Jajj, annyira köszönöm! És annyira félek!
-Nem csodálom… Akkor holnap fél nyolckor az állomáson. Jóéjt szívem!- Nagy ölelések és búcsúpuszik után bemenekülök a házba.
Ledobom magam az ágyamra, szemlélem a plafont, ahol apró megszáradt vérfoltok jelzik az agyoncsapott szúnyogok helyét.
Minden barátnőm most őrült meg?
Végiggondolva az elmúlt napok történéseit és a lesújtó válasz: Igen.
Ugyanis a szőke, akinek nagylelkűen nekiajándékoztam a mentásamat, a minap kijelentette, hogy eltették emlékbe. De ők tudnak vigyázni magukra, ne aggódjak… Nem aggódtam én, csak egy csöppet kijöttem a béketűrésemből. Hogy lehet valaki ennyire hülye? De innentől már nem az én dolgom, megtettem minden tőlem telhetőt, sőt. Remélem, nem jön majd ő is egy éjszaka, hogy segíts, mert gáz van.
Bár szeretnék keresztanyuka lenni…- mosolygok bele az éjszakába.
*
Reggel normális időben indulok el itthonról, mintha iskolába igyekeznék. Végülis, ha jobban belegondolunk az élet iskolájába…
Összeszedve minden rejtőzködő képességemet bujdosok az iskolatársak és ismerősök elől, de hiába. A fél nyolcas busz érkezése előtt beslisszolok az újságoshoz, és hosszasan böngészem a kínálatot. Felcsendül az ajtó nyílását jelző csengettyű. Mit sem sejtve megfordulok, és azzal e lendülettel fordulok is vissza. De elkéstem. Felöltöm legszebb bájmosolyomat, és úgy teszek, mintha nagyon örülnék ennek a kellemes meglepetésnek.
-Szia Évi! Hát te mért nem vagy még suliban?
-Ilyenkor szoktam menni, így pont beérek.
Ezen a ponton már nagyon szúrósan nézett rám az eladó, kénytelen voltam én is indulni, tehát vettem egy rágót és villámgyorsan elhagytam a terepet.
De még mindig nem voltam szabad, ugyanis iskolatársam ragadt, mint egy pióca. Itt az ideje, hogy bevessem tökélyre fejlesztett tudásomat.
-Hát sajnos nem mehetünk együtt, bár nagyon jó lenne még dumálni, de orvoshoz kell mennem.- mosolygok sajnálkozva.
-Tényleg? Mi a baj?- néz rám ő is sajnálkozva mosolyogva. Mekkora különbség van két sajnálkozó mosoly között!
-Áh! Csak a bokám. Tudod megint kiment, de muszáj volt kúpert futnom, és nem tett jót neki. Úgy látom, jön a HÉVed! Szia! Majd a suliban találkozunk!
Egyszerűbben ment, mint hittem. Erre a végszóra futott be a társaság többi tagja. Egy kivétellel, Laca barátja történetesen otthon alszik, mint a gyorsan megeresztett telefonhívásból megtudtuk az érintett apjától.
Megosztom velük a reggel szerzett információkat. A legközelebbi sürgősségi klinika valóban Szentendrén van, sőt rögtön vele szemben találjuk a gyógyszertárat is. Így hát útra kelünk édes hármasban.
Bármennyire próbálom visszatartani a nevetésemet, nem sikerül. Könnyeimmel küszködve kapkodok levegő után, melynek következtében a többi utas messze elhúzódik tőlünk. Ők ketten megütközve néznek rám és halkan, hangjukat suttogóra fogva kérdezik meg tőlem:
-Mondd csak, jól vagy?
-Ihi-ihigen- nyögöm ki nagy nehezen- csak eszembe jutott, hogy mennyire komikus lenne ez a helyzet, ha nem lenne ennyire tragikus.- Mondanom sem kell, hogy nem értették a gondolatmenetet, ugye?
Szentendrén Laca veszi át az irányítást, ugyanis az SZTK a sulijukhoz igen közel esik. Túl közel, így most neki kellett elbújnia mellettünk.
Útközben elbeszélgetünk a dolgokról.
Illetve megint röhögőgörcs fog el.
-Most meg mi van?- kérdezik kissé ingerülten.
-Csak annyi, hogy elképzeltem a szüleidet, amikor beállítasz, és azt mondod: Apu! Nagypapa lettél! Hát nem nagyszerű? -tör ki belőlem és belőlük is a röhögés.
-Tényleg,- fordítom komolyra a szót- a szüleid hogy állnak az abortuszkérdéshez?- pedig sejtem a választ, ismerve a családot…
-Hááát… Már a szüzesség kérdését is elég komolyan veszik…
Befordulunk a rendelő utcájába, és elindulunk a patika irányába. Még nincs nyitva. Várnunk kell pár percet. Mi mondjuk többet is vártunk, udvariasan magunk elé engedve mindenkit, hogy ne egy fél város legyen tanúja a kínos vásárlásnak.
Igyekezetünk hiábavaló volt. Nagyon hamar sorra kerültünk, és mint sejtettem nekem jutott a probléma megosztásának nemes feladata.
Próbáltam minél diszkrétebben közölni a patikussal mire is lenne szükségünk. A gyógyszerészek jó szokásához híven jó hangosan megismétli, mintegy magának, és kéri, hogy kövessük az egyik hátsó helységbe. Némileg feszengve megyünk utána. Készségesen –és még mindig úgy üvöltve, mintha egy focipálya két végében állnánk- bemutatja a termékeket, személyes tapasztalatokat is fűzve hozzá. Már nagyon mennénk.
-Jó, akkor legyen ez.- próbálom előreterelni a cselekményt. Hiába.
-Ez? De ez drágább a másiknál.
-Nem érdekes, jó lesz- és felkapom a tesztet, már igencsak ingerülten és a pénztár felé veszem az irányt.
Fizetünk, miközben a szokott hangerővel lát el tanácsokkal minket.
Mindhárman fellélegezve lépünk ki a gyógyszertárból.
-Szerintem keressünk egy wc-t. A rendelőben biztosan van. Mehetünk?- Lacával várakozóan nézünk barátnőnkre –ki-ki az adott értelemben-, aki viszont megvonja a vállát és szemlesütve feleli:
-Nem kell pisilni…- Béketűrésért fohászkodom, már azt sem tudom, kinek.
-Rendben. Rendben. Akkor most megyünk, és veszünk inni. –Hamar ráakadunk egy kis közértre, ahonnan egy tevének elegendő folyadékot magunkhoz véve távozunk.
-Üljünk le a patakhoz… vízcsobogás… ilyenek… hátha segít a dolgon…- hogy elüssem az időt, gazokat dobálok a patakba és versenyeztetem őket.
Időközben elfogyott fél liter üdítő. Reménykedve pillantok barátnőmre.
-Na? Még mindig nem kell?
-Nem…- sóhajt fel.
Folytatom a gaz-rallit, Laca is beszáll. Barátnőnk csak iszik, mint a gödény, ahogy azt mondani szokás. Előveszem a tesztet, nézegetem a dobozát. Valami szöget üt a fejembe: „Már a négy napos terhességet is kimutatja!”.
-Te, itt valami nem stimmel…- Fordulok a könnyeivel küszködő iszákos barátnémhoz.- Ezt nézd meg!
-Na neeee…
-Mindegy! Ne is törődjünk vele! Inkább induljunk! –feltápászkodunk, én összeszedem az időközben a patak mentén szétszórt csokispapírjaimat, és útnak indulunk a rendelő felé.
Mint akiket akasztani visznek, úgy vánszorgunk a macskaköves utcán felfelé kapaszkodva. Egy kis közjáték után megtaláljuk a bejáratot, viaskodom egy csöppet az ajtóval –nem arra akar nyílni, amerre én szeretném- és bejutunk. Igen, de hogyan tovább?
-Van neked itt kartonod?
-Hogy mim?- kérdez vissza értelemtől sugárzó arccal.
-Semmid…- sóhajtok lemondóan –ide a TAJ és a lakcímkártyádat.
Lebonyolítom a bejelentkezést, majd sorszámunkkal felszerelkezve bevonulunk a váróba. Ezek ketten földbe gyökerezett lábbal állnak meg, lélegzetvisszafojtva néznek körül. Kuncogva magammal húzom őket és leülünk a kerek pocakú kismamák és a kezüket fogó apajelöltek közé. Röpke tíz perc után a mosdó felé vesszük az irányt, Lacát otthagyva a cuccainkkal és a gondolataival, hónunk alatt a terhességi teszttel.
Magunkra zárva az egyszemélyes fülkét kibontom a dobozt.
-Hmm… Azt írja, legalább tíz másodpercig vizeletbe kell rakni. Tudsz te addig pisilni?
-Nem hiszem.- hallom a reményvesztett választ.
-Ebben az esetben várj meg itt, fél perc és jövök!- kisurranok a wcből, át a várón vissza az előtérbe, a büféshez.
-Elnézést, kaphatnék egy műanyag kávéspoharat?- a büfésnéni egy „hát hogyne, aranyoskám” felkiáltással ellátott egy pohárkával. Vadiúj szerzeményemmel visszasiettem barátnőmhöz, aki a wc lehajtott fedelén ücsörgött.
-Na mit hoztam én neked?- kérdezem egy áruházi Mikulás hanghordozásával. –Tedd, amit tenned kell. Ha akarod, elfordulok.- vigyorgok rá ártatlanul.
Erre igencsak barátságtalanul felelt, de tekintettel a helyzetre eleresztem a fülem mellett. Véghezvive a feladatot –azaz, célba talált a pohárba, anélkül, hogy könyékig…-, a kezembe nyomja a poharat.
-Kösz, igazán nem kellett volna.- piszkálom kedvesen.
-Jól van, na! Így nem tudnám felhúzni a gatyám!
Kibontva a tesztet belehelyezem a pohárba. És várunk, és várunk… Kezd elszíneződni. Úgy álljuk körbe azt a poharat, mintha a jövőt mutatná meg. Bár végülis tényleg a jövő múlik rajta…
Letelt az idő. Összehasonlítom a papíron szereplővel a kezemben levő csíkot.
-Ez biza negatív.- veregetem meg a vállát. –Igaz, mi mást vártunk? Még nem vagy négy napos terhes.
Összeszedve a holmijainkat, megszabadulva a pohártól és annak tartalmától visszatérünk Lacához, hogy megosszuk vele élményeinket.
*
Másfél-két órával később.
Laca tűkön ül, lerí az aggodalom az arcáról. A vagány breakes srác halálra izgulja magát.
És végre mi jövünk!
-Bemenjek veled?- csak egy erőtlen bólintást kapok válaszul.
Egy jóképű, harmincas doki fogad bennünket.
-Mi a panasz?- kérdezi kedvesen mosolyogva.
A drágám meg csak áll, nem tud megszólalni, néz rám könyörgő szemekkel.
-Akkor majd én mondom- fordulok az orvoshoz.
-Elvitte a cica a nyelvét?- jópofáskodik, de nem talál célba a humora, úgyhogy inkább elhallgat.
-Szóval. A hétvégén lefeküdtek a barátjával, nem védekeztek és fél, hogy terhes.
-Mennyi idő telt el azóta?
-Még nem telt le a 72 óra, vasárnapról hétfőre virradó éjszaka voltak együtt.
-És mikor volt az utolsó menstruációja?- mondom a dátumot, amit odakint előrelátóan kiszámoltunk.
-Akkor most megvizsgállak- meglátva a halálra vált arcát, hozzátette: -ultrahanggal. Egyszerű rutinvizsgálat.
-Felírok neked egy hetvenkétórás fogamzásgátló tablettát, de ez nagyon drága lesz.
-A pénz nem számít, egy esetleges baba, sokkal többe kerülne.- válaszolom sietve.
-Ahogy elnézem a barátnődet, nem kell kiselőadást tartanom a biztonságos szexről, ugye?- fordul somolyogva az én megkönnyebbült barátnőmhöz és átnyújtja neki a receptet.
-Nem. Ez csak egyszer fordult elő!- biztosít mindkettőnket.
-Idefele vettünk egy terhességi gyorstesztet, de nem nagyon értettük, hogy mikortól mutatja ki a terhességet.
-A menstruáció kimaradását követő negyedik napon. Ez benne az átverés.- morgolódik a doktor.
-Köszönünk mindent! A viszont látásra.
-Remélem nem.- búcsúzik el tőlünk.
*
A mai napon immár másodszorra lépjük át a patika küszöbét. Már régen letettünk a diszkrécióról, odalépünk a pulthoz és átnyújtom a receptet. A már említett hölgy tüzetesen megnézi, kikeresi és lerakja az asztalra.
-Ez nagyon sokba kerül, biztosak vagytok benne? –forrongva a dühtől közlöm vele, hogy teljes mértékben biztosak vagyunk benne.
-Akkor ötezer-nyolcszázkilencvennyolc forint lesz.- Au. Ez tényleg sok. Kiveszem a dugipénzemet képező tízezrest a tárcámból és fizetek.
-Tessék. Itt van a szülinapi, névnapi és karácsonyi ajándékod jó pár évre előre.- nyújtom át az ezüstszínű dobozt. – Szerintem, vedd be most rögtön, itt van víz és pohár is.
Ragyogóan süt a nap, felszabadultan indulunk iskolába. Így utólag olyan, mintha csak egy reggeli vásárlást intéztünk volna…
*
Este visszahívom az előző esti beszélgetőpartneremet.
Sír. Kiderült, hogy petefészekrákja van. Megint. Még nincs tizennyolc. Sugárkezelés és műtétek. Soha nem lehet kisbabája.
