Dante
Franciaországban, Párizsban születtem, 1812-ben. Édesanyám Estella egy remek chef volt, míg édesapám, Oliver építészként ténykedett. Rengeteg szép házat köszönhetnek neki Párizs utcái.
Testvér nélkül teltek az évek, talán ennek is köszönhetem, hogy nagyon engedékeny szüleim voltak. Ezzel visszaéltem, és rendszerint kóboroltam az utcán a barátaimmal. Nem tanultam sokat, mégis felvettek valahogy a Sorbonne-ra.
Nehezen múltak az egyetemi évek, de egész jó eredményeket produkáltam. Más volt akkoriban minden. Ekkor tájt volt egy hosszabb beszélgetésem a szüleimmel. Mondták, hogy előttem már volt egy gyermekük, de pár naposan meghalt. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval, csak ültem, és néztem magam elé. De az élet nem állt meg, folytatódnia kellett tovább.
Elérkezett a diplomaosztóm, ahol számomra is meglepő eredménnyel végeztem. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem a ma estét, így a barátaimmal kimentünk bulizni az éjszakába. Nagyon jól éreztük magunkat. Talán túl jól, ugyanis a visszaúton részegen énekelve meneteltünk Párizs külvárosában. Kimaradtak pillanatok, de azért emlékszem minden harmadik keresztutcára. Már lehetett látni a kivilágított városközpontot.
Ekkor hirtelen elénk ugrott három idegen ember, és a vagyonunkat követelték. Nem voltam harcképes állapotban, és csak a képébe röhögtem a hozzám közelebb esőnek. Ez neki nem tetszett, így pont a mellkasomba szúrta a pengéjét. Nem is sejtette, hogy azzal a lendülettel a szívemet és két darabra vágta.
Több emlékem nincs, csak egy hangos puffanás. És távolról, mintha valaki nagyon sírna, de csak sötétségem láttam. Majd ez a sötétség világossá változott. Már szinte ijesztően steril-fehérré. Aztán kinyitottam a szemem, bár nem értem, hogy mégis hogyan. Legalább egy percig csak bámultak fekve az előttem elterülő macskaköves utcát. Egy ismeretlen férfi segített felülnöm. Még mindig sötét volt az utcán, és úgy éreztem, még ugyanabban az éjszakában vagyok, amikor megöltek. Nagyon távol hajnalodott, de még jórészt sötét volt.
Legalább öt percig pásztáztam az üres utcát, de sehol egy árva lélek. Majd megmentőm felé fordultam. Vagyis azt hiszem. Nem voltam benne biztos, hogy most csak képzelődöm, vagy valóban meghaltam, és valaki visszahívott az életbe.
A férfi elmondta, hogy az utóbbi történt, de nem akartam neki hinni. Majd felfedte hatalmas fehér szárnyait. Ezek után faggatni kezdtem, hogy miért pont én? Azt mondta, nem lett volna szabad megmentenie, mert a halálom menetrendszerűen érkezett, ellenvetés nem volt odafent. Ő mégis megsajnált, és amúgy sem törődik a felhők közt élő társaival. Ezzel a tettével végleg a földön maradt, kiszolgáltatva az emberi, netán démoni veszélyeknek. Ekkor még nem tudtam, mire céloz.
Egy-két alapvető információt ledarált pár óra alatt, amit tudnom kellett, majd eltűnt. Azt mondta, végig fogja kísérni az új életemet egy darabig.
Ennek ellenére még mindig tele voltam kétséggel, így nem bírtam a városban maradni. Elutaztam német földekre, és ott, München belvárosában, egy kis lakásban gyakoroltam, próbálgattam barátkozni az erőmmel. Rengeteg éven át ezzel voltam elfoglalva, hogy erősítsem a képességeimet.
A XX. század elejére már több démont öltem, mint bárki gondolta volna. Eközben faluról-falura utazva visszatérem Franciaországba, magam mögött hagyva a fitalan egyesült Németországot. Rengeteg démont azért akart megölni, mert kíváncsiak voltak, milyen valójában egy angyal. Elég rossz szöveg. Persze nekem nem az volt az elsődleges a démonölésben, hogy szórakozzak, mindössze, hogy én és az emberek nyugalomban éljenek. Senkinek nem hiányzik egy faluban se egy-egy démon terroruralma az éjszaka felett.
Szép lassan - vagyis, nem is olyan lassan -, de kitört a Nagy Háború. Ekkor még senki nem tudta, hogy lesz még egy hatalmas, egész világon pusztító háború.
Mind az I. és II. Világháború csatáin részt vettem, és védtem Franciahont. Legtöbbször a fronton bátorítottam a társaimat, bár volt, hogy egy kis angyali segítséggel kellett megmentenem őket.
Természetesen, én is megsebesültem pár ütközet alkalmával, de mindig igyekeztem a legjobbat kihozni magamból.
A világháborúk után elkezdtem bejárni az egész világot, ismerkedni a különböző helyi szokásokkal, és persze magamat fejleszteni. Ez a bő ötven év nagyjából ezzel telt. Mindenhol megfordultam, de egy hétnél nem maradtam tovább, sehol.
Mostanában meglepő módon, de találkoztam egy-két angyallal. Tülök hallottam a szóbeszédet, miszerint az angyalok szabad utat nyertek biztonságban a Földre, de a háború fellegei már gyülekeznek Silent Hill felett. Ez az a város, ahol az angyalom és démonok erőiket összegyűjtve, előbb vagy utóbb, de lecsapnak egymásra, és végérvényesen száműzik a másik fajt saját világukba.
Dante
