HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 Chase (Death Valley)

Go down 
SzerzőÜzenet
Shadel
Nagy dumás
Nagy dumás
avatar

Male
Hozzászólások száma : 132
Age : 26
Location : Vigadó
Registration date : 2007. Nov. 02.

TémanyitásTárgy: Chase (Death Valley)   Vas. Márc. 15, 2009 11:28 pm

A nevem Chase Bluemoon. 1990. november 21-én születtem Washington D.C.-ben. Életem nagy részét ebben a városban töltöttem, nyugalomban. Szüleim átlag emberek voltak, normális körülmények közt nevelkedtem, elég sok mindenem megvolt, amit csak szerettem volna.
Volt egy ikertestvérem is, Lilian. Imádtuk egymást, elsősorban kikészíteni. Tíz évesek voltunk, amikor az unokatestvéreink nálunk töltötték a nyarat. Akkor ő Leonnal, míg én Charlie-val mentünk a környezetünk idegeire. Szép kis nyár volt. Következő nyáron is ez lett volna a program, de egy kis apróság közbecsúszott - a szüleinket meggyilkolták.
Fiatal voltam még, átaludtam az egészet. Reggel a nővérem hívta a rendőrséget. Mindkettőnket sokként ért, megpróbáltak kihallgatni, de tizenegy évesen mégis mit mondjon az ember fia a városi felügyelőnek? Pszichológushoz küldtek minket, eddig rendben van, de nem volt hová hazamennünk. Először nagybátyánkra gondoltak, de valamiért elvetették, amit velünk nem voltak hajlandóak közölni.
Így maradt a legalapvetőbb megoldás: nevelőintézet. Alig pár napot töltöttünk el ott, hamar befogadott minket egy család. Pontosabban egy-egy család. Iszonyatos érzés volt, hogy szétszakítottak minket, de hát, nem tudtunk ez ellen semmit se tenni.
Az elkövetkező pár évem elég átlagos volt. Volt egy nevelőanyám, egy nevelőapám, egy mostoha bátyám, aki nálam két évvel idősebb. Szerettek, és mindent megadtak, amire csak vágytam - elég tipikus történet - csak épp nem éreztem, hogy hozzájuk tartoztam volna.
Első éveimet Detroitban töltöttem velük, majd nevelőapám kisebb tőzsdei nyereségének köszönhetően elköltöztünk az országból, át Európába. Ekkor lehettem olyan tizennégy éves.
Új lakhelyem Párizs volt, az elegancia és a divat fővárosa. Három év alatti neveltetésem gondoskodott róla, hogy a város eme adottságát kiélvezzem. Szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy volt egy „ezelőtti” életem is. A felső tízezerhez tartoztam, és ez által arrogancia és gúny jellemzett, valahányszor a közönséges, velem egyidős gyerekeket láttam. Magániskolába jártam, így a társaság, akikkel együtt voltam, hasonló csőlátásról tettek tanúbizonyságot.
Közeledett a tizenhatodik születésnapom. Egyik éjjel nevelőapámat láttam, amint megöli az egyik cselédlányt, mert az lopni próbált. A komornyik és a konyhafőnök egymást lökdösve versengtem, ki tűntesse el a holttestet. Megfagyott bennem a vér, és én egyből nevelőanyámhoz akartam rohanni. Szobája előtt megálltam, az ajtó nem volt bezárva. Belöktem kissé, de ő éppen el volt foglalva egy másik férfival az ágyában. Elég hamar átértékelődött a világnézetem, és letéptem magamról ezt az undorító ruhát. Első dolgom volt venni egy normális farmert és egy tornacipőt, valamint gyorséttermes kaját enni. Azt hittem, ettől megváltozom, de nem! Nem csak a külső számít.
Egyre többször lógtam a magániskolából, az egyenruhát kidobva a legközelebbi szemetesbe. Csak jártam Párizs utcáit, és próbáltam felfedezni az ismeretlent. Rá kellett jönnöm, hogy mennyi minden rejtve volt eddig előlem. Elég nehéz volt átállni a világi eszmékre. Az alaptudást rendesen belém nevelték, de a nézetekkel akkor sem értettem egyet. Ma már nem értem, mi olyan megvető abban, ha valaki nem olyan gazdag, és nem él fényűzésben. Hiszen az is lehet boldog, ugyanúgy! Sőt, talán még jobban is.
Elkezdtem ismerkedni az utcán hasonló korú emberekkel, mint én. Az elején különös volt, és talán még hülyének is néztek, de később sikerült ismeretséget szereznem. Elég gyakran lógtam velük, annak ellenére, hogy közeledett a tél, és a fagyok. Inkább az utcán fáztam, minthogy a hatalmas villában kelljen a sznob arcokat bámulnom. Hálásnak kellett volna lennem, amiért befogadtak, de nem neveltek, csak elkényeztettek. A talpamra akartam állni.
Születésnapom előtt egy nappal, délután mostohaanyámnak épp arra volt találkozója a szeretőjével, amerre én fociztam iskola helyett. Nagy megalázások közepette ráncigált haza, majd otthon hatalmas botrányt csapva. Persze, csakis azért, hogy elterelje a gyanút a félrelépéseiről. Megjátszotta kiborulását, amiért mostohaapám bezárt a szobámba. Bátyámnak volt esze, és már másfél éve elköltözött. Betöltötte a tizennyolcat rég, így szabadon távozhatott. Aznap éjszaka szétzúztam az egész szobámat, úgy, ahogy van. Az ágyat is, így a földön aludtam. Reggel, amikor az egyik komorna benyitott, sikoltva rohant a ház urához. Azt hitte, betörtek az éjszaka, és én ájultam fekszek a földön. A kis naiv. Nevelőapám elhitte, így magyarázkodnom se kellett. Az, hogy zúzódások nélkül megúsztam saját őrjöngésemet, senkit sem érdekelt.
Aznap az egyik inas vitt be az iskolába, kocsival, és megvárta, míg bemegyek. Meg is jegyezte, hogy a táskám szokatlanul könnyű. Talán azért, mert tanszerek helyett váltóruha, és több maroknyi euró pihent benne. Az iskolából nem volt könnyű meglógni, bár túlzottan nehéz se mondanám. Csak kóboroltam, de a kedvenc helyeimre nem mehettem, mivel gyanakodtak. Leperegtem előttem az itt eltöltött évek, és azon gondolkoztam, mi az, ami még mindig itt tart? A válasz egyszerű volt: a tehetetlenség.
Első utam egy pályaudvarra vezetett, onnan, pedig fel egy vonatra, Barcelona felé. Ez volt a legkorábban induló első nemzetközi IC. Fél órán keresztül ültem a vonatot, és reménykedtem, hogy ne találjon rám senki. Szerencsém volt, a vonat kigördült a pályaudvarról, és elhagytam Párizst. Szerettem ezt a várost, mégis ekkor láttam utoljára. A több mint félnapos vonatúton eszembe jutott testvérem. Jó lett volna viszont látni, de nem tudtam, hol kereshetném. Inkább hagytam, és csak egy dolog érdekelt: a szabadság.
Amikor leszálltam Barcelonában, fogalmam sincs, hogy most mihez kezdjek. Ez most nem olyan, hogy egy nap nem megyek iskolába, és majd este kitalálok egy kamutörténetet. Nem volt otthonom, ahová hazamehettem volna, és csak magam voltam. Azért nem voltam teljesen ostoba; a rengeteg készpénz mellett egy platinakártyát is lenyúltam, melyen mostohaapám neve díszelgett. Egy pár napig még biztos nem tűnik fel neki a hiánya, így addig azt használom. Arra is gondoltam, hogy használat alapján be tudnának vele azonosítani, ezért állandó mozgásban maradtam.
Három napig voltam Barcelonában, három különböző luxushotelben. A platinakártya még mindig működött.
A következő állomás Marokkó volt. Nem szerettem volna megfagyni, ezért inkább kiélveztem mindent, amit a kártya nyújtani tudott. Itt két hétig is elvoltam, Majd Kairóban következett az újabb két hét. Úgy látszik, a kártya hiánya senkinek nem tűnt fel. Biztos volt még vagy száz másik.
Közeledett a karácsony, december vége, az újév. Nem akartam visszatérni Európába, a hidegbe. Jól elvoltam a kényelemben. Végül csak visszatértem Európába, de csak Görögországba. Ott két-háromnaponta váltottam tartózkodási helyet. Közel két hónapja, hogy megszöktem.
Különösnek tartottam, hogy még mindig senki sem érdeklődik utánam, így nem sok logikára hagyakozva, de visszatértem Párizsba. Persze az alapvető álcákra, mint paróka, és különös öltözék odafigyeltem, így nem volt könnyű a felismerés. Visszatértem a házba, ahol éltem sokáig, de az mit sem változott. Végül is csak két hónapja szöktem meg. Becsöngettem, és egy idegen ember lépett ki a házból. Elváltoztatott hanggal kérdezősködtem az előtte itt élő családról, de csak vonakodott. Inkább ráhagytam, és gondolkoztam.
Az erős szél az arcomba fújt egy újságot, ami körülbelül négy napos volt. A címlapon ott virított nevelőszüleim arca. Alatta, pedig a szöveg, hogy meggyilkolták őket. A dátum egyezett a születésnapommal. Nem voltam paranoiás, de ezt akkor is különösnek tartottam. Az arcom elsápadt, amikor alatta saját magammal kellett farkasszemet néznem. Persze, hogy engem gyanúsítanak, hiszen aznap este léptem le. Emlékszem, hogy olvastam egy hasonló cikket valahol, valamikor régen, mikor még Detroitban éltem. A szülőket holtan találták, az egyik gyerek Las Vegasban, a másik, pedig megszökött.
Átéreztem a helyzetét, maximálisan. Ha jól emlékszem, az öt évvel ezelőtt történt. Hát persze, hogy emlékszem, legalább egy éven keresztül mindig írtak az újságok az esetről. Az esetet még mindig nem zárták le.
Legjobbnak láttam elhagyni Párizst. Csak vonattal mertem menni, féltem, hogy a reptereket fokozottan ellenőrzik. Utam ismét Barcelonába vezetett. Az ottani újságok az egy héttel ezelőtti merényletekről szóltak. Ilyenkor jó, hogy két „anyanyelv” mellett még másik hármat tanultam. Az esetek Barcelona legelőkelőbb hoteljeiben történtek. A recepciósok halottak, egyes lakosztályokat feltúrtak, vagy akár felégettek.
Itt sem éreztem magam túlzottan biztonságban, így következő utam New Yorkba vezetett. A repülőút hosszú volt, és unalmas. Nem gondoltam semmit, mindössze annyit, hogy ezek véletlen egybeesések.
New York hatalmas volt, és ismeretlen. Nehéz volt megszoknom, és beilleszkednem, mintha őslakó amerikai lennék. Pedig az voltam. Teltek-múltak a hónapok, és egyre inkább kezdtem megismerni a város minden titkát. A metróvonalakat, hogyan kell jó taxit keresni, a kormányzókat, sőt, még az alvilági élet egyes rejtélyeit is. Ez a város is hemzsegett a bérgyilkosoktól, de csak beszéltek egyről, hogy őt felülmúlni lehetetlen. Úgy éreztem, sokat tudok, és nem akartam még jobban belefolyni.
Ősz elején elhagytam New Yorkot, és a környező nagyvárosokban voltam, mint Edison, Trenton, New Jersey, Philadelphia - ahol betöltöttem a tizenhetet -, Wilmington, Delaware, Balitmore, Columbia…végül elérkeztem Washingtonba.
Ekkor már újév volt. Még én sem tudom, mit akartam itt. Éreztem, hogy nem lett volna szabad idejönnöm, de én ostoba megkerestem a régi házunkat. Amint a ház elé értem, a hatóságok letartóztattak és bevittek az őrsre. Fogalmam sem volt, mégis mit tettem, amiért egy zárkát kellett látogatnom. Amikor megpróbáltak megölni, már kissé kellemetlenebb volt. Leütöttem az egyiket, a másik magától verte be a fejét. Nem akartam gyilkolni, akármennyire is önfejű voltam.
Kifutottam az utcára, és elkezdtem menekülni. Három rendőrautó követett. Én egy közeli erdőbe futottam, de a kocsik nem követtek. Nem szállt ki belőle senki. Továbbhajtottak, mintha észre sem vettek volna. Ekkor megbotlottam, és bevertem a fejemet, utolsó emlékeim szerint egy kőbe, mert nagyon fájt. Éreztem, amint a vér lecsurog a homlokomon, hallottam, amint lecsöpög a földre, de akkor elnyelt a sötétség.
Nem tudom, mennyivel később tértem magamhoz. Este volt, és Washingtonnak még csak a közelében sem voltam. Amikor felkeltem, egy poros országúton találtam magam, egy táblával, amire csak annyi volt írva: „Silent Hill”. Különösnek tartottam, ugyanis még egyszer sem hallottam ilyen nevű településről. De nem tudtam mit tenni, bementem hát a városba. Az szokatlanul csendes volt, és hideg. Egy-két meleg szellő húzott el mellettem, de az a több száz fokot is súrolhatta.
Nem ismerem a várost, nem ismerem az embereket, nem ismerek senkit. Kezdem úgy érezni, hogy legfőképpen magamat nem ismerem. Nem találtam meg a helyemet a világban. De itt vagyok, és talpon kell maradnom. Meg kell próbálnom, még ha meg is halok.
Chase
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Chase (Death Valley)
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Shadel :: Karakterleírások-
Ugrás: