A nevem Ryan Lewis. 1992. november 1-jén születtem, Münchenben. Születésem után pár nappal anyám és apám odavesztek, egy gyújtogatás alkalmával, így árvaházban nevelkedtem. Nem sokáig voltam ott, mivel hamar jöttek, hogy örökbe fogadnának, Dél-koreai szülők. Ezeket mind utólag tudom, a rólam készült feljegyzésekből.
Valójában Észak-Koreába vittek, és a szülők, akik örökbe fogadtak, nem léteztek, így az állam „tulajdona” lettem. 6 éves koromig itt éltem árvaházban. Nem sok emlékem maradt, de ami maradt, az is felejthető.
Közeledtem a 7. életévem betöltéséhez, amikor elküldtek egy bentlakásos iskolába, mondván, hogy én is részese legyek az országnak. Megkezdődött a valóságban lezajló rémálom. Napi tizenhat óra tanulás, reggel 6-tól este 10-ig. A maradék időt használhattuk étkezésre, alvásra, ha már élni nem volt időnk. Mondanom sem kell, hogy az iskolában sokan utáltak, vagy megvetettek származásom, és fehér bőröm miatt. Többször megvertek, amikor a tanár hátat fordított. Ha esetleg észrevette volna, akkor is én kaptam volna verést a pálcával. Egyetlen jó az volt benne, hogy külön szobám volt, mivel senki nem volt hajlandó osztozkodni velem a „élőhelyén”.
Így telt el az első évem. Még próbáltam figyelni az elején, de mivel az árvaházban nem nagyon szóltak hozzám, csak néha angolul, vagy németül, egy szót nem értettem. Meguntam, hogy elrontják az életem, így magamat kezdtem képezni. Titokban szereztem nyelvkönyveket, és megtanultam rendesen angolul, németül, valamint egy kicsit olaszul is boldogulok. Magam taníttatását az esti órákban végeztem, míg az energia szükségleteimet nappal, a tanítás alatt egyenlítettem. Úgyszintén esténként, a szobámban erősítettem magam, hogy ne bánjanak el velem olyan könnyen. Ezzel egy időben más tudományokkal is elkezdtem felvenni a kapcsolatot.
Pár évvel később eredménye is lett ezeknek; nem mertek belém kötni az iskolában, valamint nem éreztem magam tejesen tudatlannak.
Már 14 éves voltam, ennek ellenére mégis csak akadt egy olyan ember, aki úgy gondolta, hogy itt ő az úr. A vége az lett, hogy eltörtem a kulcscsontját, én, pedig az igazgatóiba kerültem. Elég sokáig kellett várnom, így volt időm kiszúrni a saját aktámat. A kísértés nagy volt, így elolvastam. Kapóra jött, mert már csak hab volt a tortán, így elhatároztam, hogy megszököm; most azonnal!
Nem vártam meg az igazgatót, hanem kisétáltam az irodából, elhagytam a tanulók szárnyát, majd magát az épületet. Nem gyakran jártam még az utcán, a táblákat se bírtam elolvasni, csak a közeledési táblák alapján tudtam tájékozódni. Minden egyes sziréna hallatán fedezékbe húzódtam, féltem, hogy engem keresnek.
Röpke 3 és fél óra múlva kint voltam a repülőtéren. Nem volt valami nagy, viszont annál jobban őrzött. A poggyászokat szállító futószalagon bújtam el. Miközben pakolták fel a csomagokat, én szépen besétáltam a repülő csomagterébe, és megint bujkáltam a kíváncsiskodó szemek elől. A gép hamar felszállt, majd egy órával később landolt.
Amikor kiszálltam a csomagtérből, hamar sikerült elvegyülnöm az utasok közt, így nem voltam feltűnő. Megérkeztem Tokióba! Itt nem üldöztek, és az emberek nem is voltak mogorvák, bár mégis kitűntem közülük. Nem maradtam itt sokáig, hasonló módszerrel fellógtam egy másik gépre, ami Los Angelesbe tartott.
Nagyon sok órával később megérkeztem az Angyalok Városába, bár ez a város nem hasonlít, amit a neve takar. Jó pár hónapon keresztül az utcán éltem. Először csak egyszerű kis rablások, létfenntartás céljából. Ahhoz képest, hogy fiatal voltam, megtanultam túlélni egyedül Los Angeles utcai éjszakáit.
Elég hamar megismertem a helyet, az embereket, így az alvilág nagykutyáit is. Mivel a kisebb fosztogatásokkal már nem volt könnyű dolgom, először csak könnyű drogokkal kezdtem kereskedni, majd később a durvább szereket is értékesítettem, és függőjévé váltam.
Fiatal voltam, és felelőtlen, így pár hónappal később az elvonóra kerülésem helyett a kórház jött. Élet és halál között lebegtem, magatehetetlenül, többször is hetekig tartó kómában.
2007-et írtunk már pár hónapja, amikor egyik nap épp felébredtem az egyik 4 napos kómámból, és elindultam sétálni. A főorvosi szoba előtt elhaladva hallottam, amint épp a nevemet említi a főorvos a kórház igazgatójának. Még nem voltam teljesen magamnál, de érdekelt, mi van velem. A doki közölte az igazgatónak, hogy nem adnak nekem egy hónapnál többet, mivel a gyógyszerek és egyéb készítmények, amiket a kezeléseimre szántak, nem maradnak meg bennem, a testem kilöki ezeket a szervezetemből. Ennek is köszönhető a hol betegeskedő, hol kómában fekvő állapotom. Ifjú voltam, és naiv, így visszafeküdtem az ágyamba a „különszobámban”, és vártam valamelyik orvosomra. Szerencsémre - gondoltam én - a főorvos jött el meglátogatni, pár órával később. Érdeklődött az állapotom felől, valamint az elmúlt négy napos létemről. Én csak annyit mondtam neki, hogy jól vagyok, és visszakérdeztem, hogy ők miként vélekednek a jelenlegi helyzetemről. A főorvos szemrebbenés nélkül a képembe hazudott, és közölte velem, hogy tökéletesen vagyok. Ez az egész úgy ért, akár egy hideg zuhany.
Egész este forgolódtam álmatlanságomban. Éjjel kettő körül, amikor egy nővér és egy ápoló masírozott el a szobám előtt, felkeltem. Először csak az ablakhoz sétáltam. Gyönyörködtem a város esti fényeiben, majd az épület bejárata elé tévedt a szemem. Egy mentőautó érkezett, megkülönböztető jelzések és fény nélkül. Kiszállt belőle két sötét ruhás ember, és elindultak az ajtó felé. Magasan volt a szobám, a látásom mégis jó volt. Egy orvos és egy biztonsági őr lépett elő a kórház árnyékából. Feltartották a kezüket, de válaszul holtan rogytak le a földre. A halál módja számomra érdekes és furcsa volt, nem is kicsit. A sötét ruhás idegenek az orvos és a biztonsági őr nyakához hajoltak, majd amikor elengedték őket, holtak zuhantak le a földre. Nagyon ledöbbentem, de ennek ellenére gyorsan cselekedtem. Felkapkodtam magamra egy farmert és egy pólót, és elindultam ki a folyosóra. Mindenki aludt, az ápolókat, akik járőröztek, pedig elkerültem. A lift elromlott, mint a négy. Elindul lefelé pár emeletet, de kíváncsi voltam, mi az igazság. Visszamentem a saját emeletemre, és megkerestem a főorvos szobáját. Először egy hatalmas tárgyalóban találtam magam, majd egy orvosi dohányzóban. Végül az igazgató irodájában kötöttem ki, ami kicsit jobban jött. Megtaláltam a rólam készített aktát - nem volt nehéz, mivel az asztal közepére volt ledobva. Kinyitottam és a sok megjegyzésen felül, piros nagy betűkkel ez állt rajta: törölve. Nem értettem, majd rájöttem, hogy túl nagy költségkiadásokkal járt a kórháznak a kezeltetésem, ezért inkább hagynak belehalni a kábítószer túlzott hatásaiba. Végül is egy Los Angeles-i kórházban ez nem ritkaság, csak az összes esetet eltitkolják a bulvár média, így a köztudat elől. Hangokat hallottam kintről, így nem volt időm tombolni. Amikor kiléptem a tárgyalóból a folyosóra, az egyik sötét ruhás alak épp akkor eresztette le a földre a főorvos hulláját. Nem éreztem iránta szánalmat, se a gyilkosa felé félelmet. Vállat rántottam, és elindultam a lépcsőház felé. A gyilkos utánam jött, és megfordított. Csak az arcát láttam. Egy sötétbőrű, fiatal nő állt velem szembe, homlokán egy piros pöttyel. Nem ismertem rá, melyik vallás képviselője, annyit tudtam, hogy távol keleti, de nem is nagyon érdekelt. Rám vicsorgott hatalmas szemfogaival, ez viszont már elég volt arra, hogy menekülőre fogjam az irányt. Kitéptem magam a karjából, és a lift felé indultam. Szerencsémre, már működtek, így elindultam a földszint felé. Amikor leértem, a másik sötétruhás már várt rám. Ő egy nyugodt férfi volt, fehérbőrű, és látszólag fiatal, szemeiből mégis több száz év áradt. Idegesen kirohantam a liftből, nekimentem, és kifutottam a hatalmas építményből, egyenesen Beverly Hills utcáira. Sikerült egy eléggé elhagyatott környéket találnom, ami jó volt a magányra. Legalábbis azt hittem, hogy egyedül vagyok. A két idegen követett. Egészen egy hatalmas parkig. Már hajnalodott rendesen, amikor a nő rám ugrott, és leterített a földre. A nyakamhoz hajolt, és éreztem, hogy elkezdi szívni a véremet. Hallottam, hogy az idősebb férfi a háttérből kiabál, hogy ne tegye, de a nő nem tágított. Nem adtam neki sok vért, mert a nap első sugarára meggyulladt. A férfi egy szánalmas pillantás kíséretében magára hagyta halott társát, én, pedig félájultan feküdtem egy parkban. Pár óra alatt összeszedtem magam, és elindultam valami élelmet keresni. Először csak azt hittem, hogy álmodtam, de egy pocsolya tükörképe elárulta, hogy tévedtem. A nyakamon a harapásnyomokat nem tudtam eltüntetni, így minden ember megnézett magának, majd egy felsőbbrendű pillantással a dolgukra mentek.
Ismét eljött az este, de az idegen, sötét ruhás férfivel szerencsémre nem futottam össze. Visszaálltam a kicsapongó életmódomra, visszatértem a bandákhoz, a fosztogatásokhoz, és a droghoz. Alig telt el két hónap, ismét egy Los Angeles-i kórház sürgősségin feküdtem, de ezúttal még rosszabb állapotban, mint eddig voltam. Az életemért küzdött két főorvos, öt másik magasan képzett, és kitűnő orvos, hét ápoló és nővér 36 órán keresztül, felváltva, de mind hiába. Egy májusi esős napon elhunyt Ryan Lewis - a hivatalos feljegyzések szerint. Tudat alatt még hallottam, hogy: „a halál beállta: 2007. május 21-e, 22 óra 49 perc”. Furcsa érzés volt, olyan, mintha aludtam volna, csak álom nélkül. A szemeim kinyíltak. Annak a műtőnek az ellátó termében találtam magamra, amelyikben meghaltam. Vagyis azt hiszem, hogy meghaltam. Felültem. Körülöttem minden sötét és csendes. Megpillantottam egy órát, ami a következőt mutatta: 2007. május 22-e, 1 óra 13 perc. Az ágyam végéhez sétáltam, de a kartonom csak annyi állt, hogy: halott. Megfordultam, és szembe találtam magamat az idegen férfivel. Ezúttal jobban láttam. Szőke haja volt, 30 év körüli, de éreztem, hogy jóval idősebb, mint amennyinek kinéz. Csak egy gúnyos mosoly futotta tőle, majd a nyakamba harapott. Rengeteg vérveszteség után ellökött. Átestem az ágyon, felborítva egy állólámpát, a jobb kézfejemen átfúródva egy szék törött lába. Rettentően fájt, gyorsan kihúztam belőle a lakkozott fát, és eldobtam, messzire. Felnéztem, de a férfi már sehol sem volt, majd amint visszanéztem a kezemre, a seb is vele távozott.
Gyengén belerúgtam a szobát elzáró ajtóba, mire az kiesve a földből landolt. Összezavarodva futottam ki az utcára, és kapkodtam a fejemet jobbra-balra. Olyan más lett a világ, de nem értettem, mitől. Nem én irányítottam a tetteimet…
A repülőtéren találtam magam, majd egy másikon, és egy harmadikon, végül egy negyediken. Nem tudtam már, hogy hol vagyok, csak annyit, hogy a napfénytől óvakodnom kell. Bár ez inkább ösztön volt, sem mint tudás. Lassan haladtam, és cél tudatlanul. Emberek vérét szívtam, de közben mégsem érzékeltem, mit teszek.
Kb. egy hónappal később sikerült ismét a magam urának lennem, és megbarátkoznom a vámpírléttel. Elértem egy Bloodforest nevű város határát, de nem tudtam rajta betenni a lábam. Épp, mikor gyönyörködtem a három hatalmas kastélyban, egy kisebb vámpírcsapat támadt rám. Először csak mondták, hogy érezték a szagomat, és nem értik, hogy mit keresek itt, hogy lehetek ennyire felelőtlen, mire én közöltem, hogy én rajtuk nem igazodom ki. Látszólag nem tetszett nekik ez a válasz, ezért mindegyik elkezdte megcsapolni a véremet. Fél óráig csak ittak, szép lassan, miközben szenvedtem. Hirtelen abbahagyták, és ijedve leléptek, engem, pedig kitéve minden veszélynek. Nem tudtam, hogy hová mehetnék, így elindultam. Elérkeztem egy közeli, bár a várostól távolibb várhoz. Ott kómában feküdtem kb. egy hétig, de ez nem olyan volt, mint halandóként. Éreztem minden perc múlását, és hosszúságát. Rengeteg vértől fosztottak meg, amit gyengeségem miatt nem tudtam pótolni. Mostanában idetévedt egy 10 fős turistacsoport, de gyengeségemnek köszönhetően csak kettőt tudtam a vacsorám részévé tenni. Annyi erőm már van, hogy még egy kicsit kibírjam, de annyi még nincs, hogy elhagyhassam Gallowsraven környékét és csapdáit…
Ryan
