HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 4. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 31
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: 4. fejezet   Pént. Aug. 14, 2009 6:56 pm

4. fejezet

Kylie

Őszintén szólva semmi kedvem Erica szövegelését hallgatni, de mostantól ugyebár nem úszom meg a társaságát. Véleménye szerint lejárt az egy hónap, amíg kiaggódhattam magam, most már komoly céljai vannak velem. Valószínűleg sokkal hamarabb békülnék meg a helyzettel, ha tudnám, hogy mifélék azok a komoly célok, de a mesterem kitér a válaszadás elől.
- Amíg nem készültél fel rá, nem is kell tudnod, hogy mire szántalak.
- De ha tudnám, akkor gondolom könnyebb lenne felkészülnöm – szögezem le.
- Épp erről vitatkoztunk tegnap Roberttel – vonja meg a vállát Erica – de még mindig azon a véleményen vagyok, hogy nem kell tudnod. Képes vagyok eldönteni, hogy mikor készültél fel rá, hogy megtudd.
Vágok egy pimasz fintort, mire Erica megvetően elhúzza a száját.
- Először ismertetném a szabályokat. Míg tanítalak, jobban teszed, ha nem szemtelenkedsz. Az efféle pofák vágása is ebbe a kategóriába tartozik. Sajnálatos módon el kell viselned egy emberöltőt mellettem, akárhogy is lesz. Őszintén szólva nem tartom valószínűnek, hogy a jelenlegi vérmérsékleteddel valaha is képes leszel arra, amire kiválasztottalak, de ez mit sem változtat a tényeken. Ha van szemed, azt már észrevehetted, hogy bennem nincs semmi emberi.
- Igen, ezt Robert is említette – vágok közbe, és bár képes vagyok annyira fékezni az arcizmaimat, hogy ne vágjak pofákat, ahogy ő említette, de a nyelvem egyelőre saját életre kel.
- Amíg beszélek, jobban teszed, ha nem szólsz közbe – vet rám egy fagyos pillantást, de a hangja türelmes marad. – Nos tehát, ugyanez az érzelmek nélküli világ lesz, amibe téged is bevezetlek szépen lassan.
Figyelmeztetés ide vagy oda, bizonyára lerí rólam, hogy közbe akarok vágni ismét. Erica ezt észrevéve biccent, hogy beszélhetek. Micsoda kegy!
- Minden vámpírnak kötelező ezt választania? Robert nem…
- Nem kötelező, de neked ez a sorsod. Amint megtanultad, már dönthetsz, de addig én döntök helyetted.
Ezen a ponton kedvem lenne felállni, és közölni, hogy döntsön az öreganyja helyett, ne pedig helyettem. Valószínűleg a gondolataim ismét kiültek az arcomra, mert Erica olyan megvetően tekint rám, hogy attól még a legbátrabb vámpír is megfutamodna.
- Ám legyen. Ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá, megtanulom, de utána nem kötelezhetsz rá, hogy veled maradjak – szögezem le.
- Még mit nem! A feltételeket én diktálom – mondja rendíthetetlen nyugalommal, majd felkapja a fejét. Megérzett tán valakit? Ha egy kicsit jobban figyelek, nekem is feltűnik egy idegen vámpír jelenléte. Ez egy kicsit más érzés, mint mikor Ericát, vagy akár Robertet érzem a közelben, ez valahogy olyan, mintha valami pulzáló dolog leszorítaná a nyelőcsövemet. Ha minden vámpír érkezése ilyen kellemetlen lesz, szíves örömest lemondok az érzésekről, hátha ez is beletartozik… persze Erica reakcióját látva nagyon úgy tűnik, hogy ez nem múló dolog.
- Na jó… és milyen „érzés” nem érezni? – kérdezem beletörődően, csak hogy tudjam, mire számítsak. Erica vállat vonva válaszol.
- Leginkább… üres. Semmilyen, és épp ez a szép benne. A reakciók megmaradnak, de csak gondolatban. Aggódom én is olykor, esetleg félek, vagy örülök, de mindez nem jár fizikai fájdalommal, érzéssel. Nem szorul össze a gyomrom, bármikor félre tudom tenni a balga gondolatokat, hogy a célomra koncentráljak.
- És meg tudod érteni mások érzéseit? – érdeklődöm, mivel úgy érzem a pillanatnyi szünetből, hogy beszélhetek.
- A saját szempontomból igen, csakhogy nem érdekelnek.
- Ahogy az én érzéseimet is nagyívben…
- Így van – bólint, még mielőtt befejezhetném.
- Hát ez igazán remek. És ha engem nem érdekelnek a te céljaid?
- Már tájékoztattalak, Kylie, hogy egyelőre én diktálom a feltételeket. Azt hiszem, a nővérkéd halála utáni esetből már kiderült számodra, hogy mit kapsz azért, ha semmibe veszel.
Erre képtelen vagyok válaszolni, felpattanok a fotelből. Eme mondat után kedvem lenne hisztisen felszaladni a szobámba és magamra zárni az ajtót. Kár, hogy semmire nem mennék vele.
Nem is kell megszólalnom, mert megteszi helyettem az ajtócsengő. A torkomban kellemetlen, szorító érzés most még élesebbé válik.
- Nyisd ki az ajtót, ha már állsz – int Erica, akinek a jelek szerint esze ágában sincs megmozdulni. Dobbantva fordulok meg, és cseppet sem sietősen sétálok a bejárat felé. Ott azonban, miután kinyitottam az ajtót, a földbe gyökerezik a lábam.
Még nem találkoztam vámpírral Ericán és Roberten kívül, és valami azt súgja, hogy a most érkezett hölgy sosem lesz a legjobb barátnőm.
A pillantása épp olyan jeges, mint Ericáé, de hogy ezt hogyan éri el barna szemekkel, az kész rejtély. A haja aranybarna színben pompázik. Legalább tíz centivel magasabb nálam, ha nem többel, és jóval idősebbnek is tűnik: emberi időben talán harminc éves lehetne, vámpírként pedig bele sem merek gondolni.

Erica

Vajon mit szöszöl még a drága kis tanítványom az ajtóban? Idegen vámpír érkezett látogatóba, és innen hallom a szívdobogásán, hogy nem érez, de a véremet nem osztottam meg vele soha. Ez azonban nem ok Kylie némaságára. Vajon a várva-várt „harmadik” jött el hozzánk? Nem, az lehetetlen, hiszen Kylie még messze nem készült fel.
- Ki az? – szólok ki lustán. Az ifjú hátha nem dermedt le annyira, hogy a szava is elálljon. Helyette azonban egy másik ismerős hang válaszol.
- Tamara vagyok. Ha még megismer valaki…
Felpattanok a fotelből, és az érkező elé sietek. Fogalmam sincs, hogy nem ismertem meg egyetlen, s egyben legjobb barátnőmet, de ahogy odaállok elé, félrelökve Kylie-t, biztos vagyok benne, hogy az öröm tükröződik az arcomon. Érzelmi alapja természetesen nincs, de hagyom, hogy a gondolataim kiüljenek az arcomra.
- Végre egy valódi vámpír ezek között! – mutatok rá tanítványomra, aki épp a hátát tornáztatja, hogy kiálljon belőle a fallal való ütközés fájdalma. Tamara felnevet, miközben egy fél-ölelés kíséretében bevezetem őt a nappaliba.
- Mi az, Erica, újabb terhet vettél a nyakadba? Nem elég neked Robert?
- Nagy céljaim vannak ezzel a kislánnyal – vonom meg a vállamat, majd a „kislány” felé fordulva teszem hozzá – Mára végeztünk, Kylie – intek, hogy elmehet. Vet rám egy megrovó pillantást, amiért ennyire semmibe veszem, de nem tud meghatni vele. Inkább eltűnik a színről, az emeletre vezető lépcső irányába. Bár egy szót sem szól, Tamara máris gyanúsan szadista pillantással néz utána.
- Mióta vámpír? – érdeklődik, mikor leültetem a nappaliban, és Kylie is kiér a hallótávolságból.
- Már egy hónapja, de csak most kezdtem el igazán foglalkozni vele.
- Nocsak. És mi vett rá, hogy vámpírt csinálj belőle?
- Gondolhatod, hogy nem a szívem esett meg szegény kis halandón.
- Erre magamtól is rájöttem. Azt hiszed, hogy ő az, akire vártunk?
- Szinte biztos vagyok benne, attól az apróságtól eltekintve, hogy még messze nem áll készen.
- Igen, lerí róla, hogy ragaszkodik az érzelmekhez, de egy hónaposan…
- Ne aggódj, elbírok vele, Tamara.
- Eszem ágában sem volt aggódni! – kacag fel.
Tamara még csak meg sem játssza az érző lényt, de egymás között erre nincs is szükség. Amíg az én arcom ösztönszerűen húzódik mosolyra vagy megvető fintorra (másra már jóideje nem), az övé tökéletesen mozdulatlan marad. Akárcsak egy robot. Mégis ő volt az, aki megtanított erre a létformára, amiért – már ha használhatom ezt a szót – hálás vagyok neki. Roberttől ilyesmit nem is várhattam volna. Ha rajta múlik, még máig sem tudom, milyen a valódi vámpíreszme, és milyen „érzés” nem érezni.
De most, hogy Tamara itt van, már biztos lehetek benne, hogy Kylie-t sem fogják sokáig befolyásolni az érzelmei, és akkor végre elkezdődhet…
- Sétáljunk egyet, Tamara – állok fel. – Egy kis vérfrissítés rám férne, és ott Kylie sem tud kihallgatni minket.
- Rendben, felőlem mehetünk – egyezik bele Tamara, úgyhogy mindketten felállunk, hogy a mit sem sejtő utcákon vitassuk meg azt a százhúsz évet, amíg nem láttuk egymást, valamint az elkövetkezendő idők terveit.

Robert

Az idegen vámpírt én is érzem, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, elvégre a város nem csak a mi vadászterületünk, és Ericán kívül senki nem akarja elmarni innen a többieket. Csakhogy hamarosan tudatosul bennem, hogy az illető, aki erre tévedt, nem véletlenül érkezett a városkába. Az ajtócsengő nem érdekel, ha ismerős vámpír lenne, már innen felismertem volna, úgyhogy valószínűleg Erica bandájából való. Hogy közülük ki lehet, sejtelmem sincs, és valahogy nyugodtabb is vagyok, amíg nem tudom.
Néhány perc elteltével azonban a kíváncsiságom is felébred, és lassan meggyőz arról, hogy Kylie-t nem hagyhatom Erica egy barátjának társaságában. Mielőtt azonban kinyithatnám az ajtót, az szinte magától vágódik be, és a kislány berobog rajta.
- Ments meg... most már kettő van belőle – kérlel kétségbeesett hangon, de a szemei huncutul csillannak meg. Elnevetem magam.
- Ne aggódj, most legalább leszáll rólad – biztatom mosolyogva, de annyira édesen fest az arcába hulló szőke fürtökkel, hogy még mindig nevethetnékem van. – Ki érkezett? – kérdem, hátha lesz még egy-két aranyos megnyilvánulása.
- Tamarának hívják – vonja meg a vállát, ezúttal nem fűz további megjegyzést a dologhoz. Elsötétül az arcom.
- Akkor visszavonom... aggódás engedélyezve.
Kylie kétségbeesése ezúttal komolyabbra fordul.
- Miért, mit tudsz erről a hárpiáról?
- Hasonló életfelfogása van, mint Ericának, sőt mi több, ő tanította meg az én kis vámpírcsemetémet is megválni az érzelmeitől. Nem mondhatnám, hogy Tamara rosszindulatú, hiszen mindenféle indulatnak híján van. Sokkal inkább kegyetlen és gonosz, ja és mindemelett szadistának is nevezném – vázolom a helyzetet. Normális esetben nem akarnék ráijeszteni Kylie-ra, de jelen körülmények között inkább azt remélem, hogy komolyan vesz, és nem kezd el szemtelenkedni Tamarával. Ha mégis megteszi, még az is lehet, hogy az a förtelmes perszóna végez vele.
- Akkor nem bújok ki a hátad mögül, amíg itt van – nyugtázza egy biccentés kíséretével, én pedig önkéntelenül ismét elmosolyodom.
- Nem ígérem, hogy meg tudlak védeni, ha a hátam mögül szemtelenkedsz vele.
- Eszembe sem jutott! - tiltakozik feltartott kézzel.
- Ahogy ismerlek, eszedbe fog... – csóválom meg a fejem, mire egy megrovó fintort kapok válaszul. – Egyelőre mindegy, elmentek sétálni. Addig jó nekünk, amíg nincsenek itthon és nem szállnak ránk...
- Komolyan gondolod, hogy ránk fognak szállni?
- Komolyan, Kylie. Ezúttal sajnos komolyan – bólintok, és bár továbbra is sajnálom a kislányt, jobb volna, ha felnőne egy kicsit, addig, amíg még az én óvó szárnyaim alá bújhat olykor.

Erica

- Rám bízod a gyereknevelést? – érdeklődik Tamara. Már túl vagyunk a vacsorán, három halandó bánta a ténykedésünket.
- Rád, bizonyos korlátok között.
- És mik volnának azok?
- Életben kell maradnia.
Tamara felnevet.
- Ám legyen. Nagyon ragaszkodsz hozzá. Biztos vagy benne, hogy ő az, akit kerestél?
- Egész biztos – bólintok határozottan. – Ne tedd tönkre, jó?
- Eszemben sincs. Pusztán segítek elérni a célod.
- Úgy tűnik, Kylie-n kívül mindenki ezt akarja – vonom meg a vállam.
- Nagy kár, hogy épp ő nem – csóválja meg a fejét Tamara.
- Idővel úgyis rájön.
- És van időd kivárni?
- Nem, nem mondhatnám. Épp ezért köszönöm a segítséged.
Tamara biccent, és folytatjuk a sétánkat a sötét, árnyas parkban.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 31
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: Re: 4. fejezet   Pént. Aug. 14, 2009 6:56 pm

Kylie

Jóformán az egész éjszakát Robert szobájában töltöm, az új helyzetet, mármint Tamarát elemezve. Igaz, hogy Rob szerint óvakodnom illenék a jövevénytől, de képtelen vagyok komolyan félni tőle. Már hajnalodik, mire kimerészkedem a férfi szobájából, hogy megtegyek három lépést a sajátomig, de ez épp elég, hogy a nemrég visszaérkezett, nappaliban ücsörgő álompáros észrevegyen.
- Kylie! – hallom Erica hangját, és felsóhajtok. Minden sietség nélkül elsétálok a korlátig, de nem mutatok rá hajlandóságot, hogy a lépcsőt céloznám meg. – Gyere le, Tamara beszélni szeretne veled.
Erica arcát látva bárki azt hinné, hogy előrehozták a karácsonyt, és épp egy gyönyörű ajándékot szándékozik átadni nekem… csakhogy nem dőlök be efféle trükköknek.
- Nem érne rá holnap? Fáradt vagyok – szabadkozom, és vetek egy ideges pillantást Tamarára. Egyáltalán nem viszonozza, fel se néz, minden figyelmét egy újságnak szenteli. Vajon direkt csinálja, hogy semmibe vesz? Nem csoda, hogy megértik egymást a mesteremmel.
- Nem, nem ér rá. Kibírod, ha fent maradsz még néhány óráig.
- Néhány percet sem – tiltakozom, és látványosan ásítok egyet. Hátha meggyőzi… de minden remény hiába.
- Ha nem akarod, hogy felmenjek érted, lejössz magadtól – szólal meg Tamara mézes-mázos hangon. Most először pillant rám, s a barna szemeitől is kiráz a hideg. Vajon ez csak azért van, mert Erica, egyébként ugyanilyen tekintetét már megszoktam?
Jobbnak látom engedelmeskedni. Nem, ez nem a jó kifejezés. Legjobbnak látnám bemenekülni Robert szobájába, és elbújni a szok… nadrágja mögé. Ez csak a szükséges rossz. Vonakodva sétálok le a lépcsőn, és amikor leérek, vetek egy vágyódó pillantást abba az irányba, ahol a szobámat sejtem.
- Én magatokra is hagylak titeket. Ismerkedjetek össze! – megy el mellettem Erica. Eme pillanatban szívesen látnám kedves mesteremet ideges zombik között. Talán az elég nagy büntetés lenne számára. Ám ahogy Erica visszafordul a lépcső tetején, és még egy hűvös, szinte gúnyos mosolyt vet rám, képzeletben minden zombi kezébe kést adok. Nagyot. Kétélűt. Vörösen izzót.
- Lehengerlően kedvesek a gondolataid – gúnyolódik Tamara. Egy pillanatra meglepődöm, majd megvonom a vállam, és elhelyezkedem a nővel szemben, de a lehető legtávolabbi fotelban.
- Látom, kedvenc időtöltésed mások gondolataiban turkálni – mosolygok rá, az eddig csakis Ericának tartogatott, szemtelen, de még nem vérlázító arckifejezéssel. Tamara azonban, ha jól veszem észre, „érzékenyebb” erre, mint a mesterem. Csak egy csillanást fogok fel a levegőben, és egy dobócsillag máris a vállamba fúródik.
- Fékezd magad, vagy kivágom a nyelvedet – áll fel lassú, elegáns mozdulatokkal a nő. Sziszegve húzom ki a csillagot a vállamból, abban a reményben, hogy ez enyhíteni fogja a fájdalmat, de csalódnom kell, a sebem még jobban sajogni kezd, mint eddig. Nyelek egyet.
- Rendben – morgom.
- Egy hónapja vagy vámpír, és még egy sebet sem tudsz regenerálni? – kérdezi becsmérlő hangon. Valóban, a sebbel nem tudok mit kezdeni.
- Nem tanított meg rá senki. Talán magamtól kellene tudnom? – ezúttal minimálisra csökkentem a szemtelenséget és a gúnyt a hangomban, de tegyek bármit, elmúlni nem fog.
- Ezek olyan képességek, amik a vámpírokkal együtt születnek, tehát igen, képesnek kellene lenned rá. Csak azzal tudom magyarázni a gyengeségedet, hogy nem is akarsz tanulni.
- Ez nem igaz – sziszegem – Nagyon szívesen tanulnék – nem teszem hozzá, hogy sem Ericát, sem Tamarát nem tartanám jó tanáromnak. Mondhatni, ragaszkodom Roberthez – már ha ő vállalná a veszekedés kockázatát. Eddig csak azt hallottam tőle, hogy Erica a mesterem, őt kérdezzem. Hát inkább az áldott tudatlanság…
- Akkor itt az alkalom, Kylie – mosolyog. Biztos vagyok benne, hogy mint az imént, most is hallotta a gondolataimat.
- És mit akarsz tanítani nekem? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
- Mondjuk kezdetnek azt, hogy hogyan rejtsd el a fájdalmadat – mosolyog rám a nő. Érdekes, eddig nem úgy éreztem, mintha nagyon kimutatnám, persze leszámítva azt, hogy az egyik kezemet, félig öntudatlanul a sebre szorítom, csakis azért, hogy a vérzés lehetőleg elálljon – bár ezt a szívességet nem hajlandó megtenni.
Tamara ellöki a kezemet, és belemarkol a sebbe. Felkiáltok a hirtelen fájdalomtól, és megpróbálom kitépni magam a szorításából, bár ezzel csak azt érem el, hogy a kín még tovább fokozódik.
- Mi a fenét akarsz tőlem? – fakadok ki, mikor végre elenged.
- Az előbb hallhattad. Nem érdekel, ha félsz tőlem, az sem érdekel, ha inkább anyuci szoknyája mögé bújnál. Az sem érdekel, ha nagyon fáj. Viszont meg kell tanulnod, hogy bármennyi kínt is okoznak neked, nem mutathatod ki. Talán az lenne a legjobb, ha nem félnél. Ez az első érzelem, amelytől megszabadulhatsz, utána már könnyedén jön a többi.
- Rohadtul nem érdekel ez az egész! – sikítom, és megpróbálok szabadulni, felugorva a fotelből a lépcső felé indulok. Tamara azonban utánam kap, és ahogy megpördít, a nehéz asztalnak esem. Előbb hallom a reccsenést, minthogy a fájdalmat megérezném. A csípőm olyan lendülettel ütközik a fának, hogy szilánkokra törik benne a csont. A lábaim már nem tartanak meg, összeesem a padlón.
- Szánalmas… Meglátjuk, holnap mennyivel leszel jobb, mert ez minden volt, csak nem bíztató kezdet – veti oda Tamara. Alig hallom a szavait, a kín egyre erősebb lökésekkel ostromolja az agyamat. Egy pillanattal később olyan, mintha valaki lekapcsolná minden érzékemet, a tarkóm a padlón koppan, és a világ sötétségbe borul.

Erica

A szobám ajtaját nyitva hagyom, hogy halljam, mit művel odalent a páros, de mégis belefeledkezem egy könyvbe. Öreg hiba, azt hinné az érzéketlen vámpír, hogy efféle nem eshet meg vele. Kisvártatva viszont egy pillanatra olyan, mintha minden érzékem, hallásom, látásom, tapintásom kikapcsolna – és ez csak a Kylie-val való szoros kapcsolatomnak eredménye lehet, valamint azé, hogy a kislány elájult. Tamara túl keményen bánik vele. Érdekes, velem sosem tette. Engem szépen, gondosan felkészített. Vele miért nem hajlandó ugyanerre?
Sietve megyek a korláthoz, ahonnan a nappaliba látni.
- Mit művelsz, Tamara? – kérdezem, egyetlen pillantással felmérve a helyzetet.
- Csak azt, amivel megbíztál – mosolyog rám, és le nem venné a pillantását rólam, míg lesietek a lépcsőn.
- És persze rám hárul a feladat, hogy rendbe hozzam – állapítom meg semleges hangon.
- Kylie nem ugyanaz, mint te. Nem fogja kérni soha, hogy tanítsam meg, ki kell kényszeríteni belőle. Rá kell jönnie, hogy jobb, ha nem érez.
- Igen, csakhogy nem mindegy, hogy milyen eszközöket használsz, és hogyan időzíted őket.
- Meglehet, ám épp te említetted, hogy nincs időnk.
- Nem számít. Az a legfontosabb, hogy megtanuljon nem érezni, de így csak még rosszabb lesz.
- Miért vagy ilyen biztos benne? – vonja fel a szemöldökét Tamara. Mintha a kíváncsiság egy halvány, rég elfeledett árnyéka bukkanna fel mögötte.
- Biztos vagyok, legyen elég ennyi. Ismerem a tanítványomat – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Tamara megvonja a vállát, és elhelyezkedik a kanapén. Mivel a vendégszoba tartósan foglalt, a nappaliban lesz kénytelen aludni. A továbbiakban nem érdekel a jelenléte.
- Ha valóban így gondolod, holnap este elmegyek, miután lement a nap.
- Rendben – bólintok, de jelen pillanatban akkor se érdekelne, ha éreznék. A tanítványom fölé hajolok, és begyógyítom a törött csontot és a vállát ért szúrást. Mire felébred, már nem lesz semmi baja, de nem tartom jó ötletnek, hogy Tamarával egy szobában találja magát, mikor kinyitja a szemét. Biztos vagyok benne, hogy a barátnőmtől való rettegés el fog nyomni benne minden mást, és ez a lehető legrosszabb út afelé, hogy a sorsát beteljesítse. Ki tudja, talán Tamara az öngyilkosságba hajszolná…
A karomba venném a kislányt, hogy felvigyem a szobájába, de mikor megmozdítom, egyúttal fel is ébresztem.
- Hol van Robert? – kérdi egyből, még rettentő gyenge hangon. Csak egy pillantást vet a kanapé felé, majd riadtan el is kapja onnan a tekintetét, és ismét rám néz – ám én sem nyugtatom meg.
- Attól tartok, már alszik. Velem kell beérned – mosolygok rá a tőlem telhető legtöbb kedvességet csempészni ebbe a gesztusba, de Kylie-nak persze nem eleget. A kislány háta mögül Tamara lenéző pillantásával találom szemben magam, persze ezúttal sem veszem magamra.
Kylie-t azonban most nem érdekli, hogy más szemtanúja is van, sírva fakad, és elgyengülve bújik hozzám és ölel át. Esetlenül hátba veregetem. Ezek szerint félreértette, hogy velem kell beérnie, és Robert helyettesének gondol. Felsóhajtok, vigasztalásban nem vagyok profi, Tamara gúnyos ciccegését hallgatva pedig esély sincs rá, hogy valaha az legyek.
- Jobb, ha most lefekszel – segítem fel a tanítványomat, és a lépcső felé vezetem. Könnyedén mozog, mint mindig, ezek szerint nincs olyan sérülése, amit nem vettem észre, és még a könnyeit is próbálja visszafogni.
- Köszönöm – suttogja, és a lépcsőn már egyedül megy fel. Ha akarnék, most visszafordulhatnék Tamarához, hogy jól beolvassak neki, de végül csak egy pillantásra méltatom, egy gúnyos mosoly kíséretében, majd magam is felmegyek a szobámba.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Csilla
Gyémánt fokozatú fórumtag
Gyémánt fokozatú fórumtag
avatar

Female
Hozzászólások száma : 3995
Age : 22
Registration date : 2007. Oct. 07.

TémanyitásTárgy: Re: 4. fejezet   Szomb. Aug. 15, 2009 5:40 pm

Ezt nem hiszem el! Vége, vége vége! Mondd, hogy hamar rassz fel folytit! Ez nagyon jó!!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: 4. fejezet   

Vissza az elejére Go down
 
4. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» SAO extra fejezetek
» II/4. fejezet: A második csapás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: