Mesebirodalom
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapGalleryKeresésLegutóbbi képekRegisztrációBelépés

 

 2. köny - 2. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
Agatha Ravenna Moon


nő
Hozzászólások száma : 769
Age : 37
Registration date : 2007. Jul. 27.

2. köny - 2. fejezet Empty
TémanyitásTárgy: 2. köny - 2. fejezet   2. köny - 2. fejezet EmptyPént. Szept. 11, 2009 6:54 pm

2. fejezet

Kylie

Kíváncsi leszek rá, James követ-e. Elég nagy meggondolatlanság egy vámpír karjaiba szaladni, de hát bizonyára tudja, hogy úgysem menekülhetne el előlem. Kíváncsi leszek rá, hogy hogyan dönt, egyelőre várok a bár ajtajától két méterre.
Igazán szimpatikus a fiatalember. Lehet, hogy mégsem lesz belőle vacsora? Ami azt illeti, van egy jobb ötletem is vele kapcsolatban, na de meg kell várnom, hogy mit fog szólni hozzá.
Nem kell sokat várnom rá, kilép az ajtón, és egyből felém fordul, mintha tudná, hogy hol várok rá. Rámosolygok.
- Itt még nem biztonságos – intek neki. Hallom, ahogy morogva válaszol.
- Persze, itt könnyen megtalálnák a hullámat.
Felkacagok, és megrázom a fejem.
- Nem gyilkosságok, hanem eltűnések után nyomozol. Nem találnák meg.
- Ez igazán megnyugtató.
- Úgy tervezem, hogy a mai éjszakát még túl fogod élni – villantok rá egy újabb bájos mosolyt.
- Csak a mait? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Az már csak rajtad múlik.
Elindulok mellette, kényelmes sétára fogva a lépteimet. A városka közepén van egy hatalmas park, amelyet a szorgos itteniek gondoznak. Éjszaka azonban a fák között sötét van, és egy lélek sem jár arra. Beszélgetésre tökéletes. Néhány perc alatt elérnénk a parkot, de James addig sem nyugszik a kérdéseivel.
- Hány vámpír él itt? – érdeklődik halkan. Szóval máris kezdjük az interjút.
- Velem együtt három: a mesterem, Erica, és az ő mestere. Kellemes kis család – teszem hozzá fintorogva.

James

Három vámpír? Hát akkor nem csoda, ha ilyen sok hirtelen „baleset” történik ebben a kisvárosban. Még ha Kylie egyedül lenne, akkor is túl sok életet olt ki, hogy minden éjjel jól lakjon. De itt az alkalom, hogy egyenesen egy vámpírnak tegyek fel kérdéseket. Ilyen lehetőségről még csak álmodni sem mertem! Próbálok az olyan kérdésekre koncentrálni, amelyek a tanulmányomban is hasznomra lehetnek, de minduntalan közéjük furakodik egy kéretlen gondolat. Végül nem bírom ki, és ezt a kérdést teszem fel.
- Mi a terved velem?
Kylie megfordul, és ismét bájos kislány modorban mosolyog rám. Vajon ez csak álca? Nem hinném.
- Már mondtam, hogy csak rajtad múlik.
- Ezzel nem segítettél ki – morgom a fejemet csóválva.
- Amíg van kérdésed, válaszolok – vonja meg a vállát. – Feltéve, hogy a kérdés nem túl személyes, vagy nem túl nagy titkokra vonatkozik. De ha a te kérdéseid elfogynak, akkor engem is érdekelni fog egy-két válasz.
Megrázom a fejem, talán, hogy kirázzam belőle a fel-feltörő félelmet, amelynek tárgya, hogy én is az eltűnt személyek közt fogom végezni.
- Te mióta vagy vámpír? – mondom ki végül azt, ami először az eszembe jut, és amire a választ talán fel tudom fogni kavargó gondolataim közepette.
- Két hete múlt tíz éve. A mesterem kétszáz körül van, az ő mestere olyan kettő-ötven. Azt hiszem, erre mondják, hogy késői gyerek – nevet fel, én pedig elraktározom az információt.

Kylie

Vajon eláruljam neki Erica érzelemmentesség-mániáját? Jobb, ha nem teszem, bizonyára elriasztanám vele, vagy meg sem értené. Eleinte én sem értettem, mi is ez a kavics-életmód – azóta sem sikerült kibékülnöm a gondolattal. Jó, a félelemről és a fájdalomról lemondanék szívesen, ha nem veszteném el vele az összes többit is. Akkor meg mi értelme van?
- Szívesen megismerném őket is – mosolyodik el James, én pedig nevetve rázom meg a fejem.
- Még csak az kéne! Nem sok maradna belőled, ha halandóként mutatnálak be nekik.
- És ha vámpírként…?
- Már vártam, hogy elhangozzék ez a kérdés – kuncogok fel. – Nem is ismered a vámpírok világát, miből gondolod, hogy tetszene? – a hangom évődő, de a kérdést komolyan gondolom. James egy pillanatra elgondolkodik, úgy tűnik, megpróbál megfontoltan válaszolni. Így is érzem a vágyakozását.
- Tudod, világéletemben a természetfelettit kutattam. Van hozzá tehetségem, hogy felismerjem, ha valami… szokatlan van a közelben. De a vámpírok világa még így varázslatosan vonzónak tűnik, főleg… - „veled”, akarja mondani, de nem meri. Mosolyogva csóválom a fejem, de nem válaszolok még. James folytatni akarja, úgyhogy nem zavarom meg a gondolatmenetét. Időközben elérjük a parkot, James pedig megtorpan egy padnál, és leül. Kicsit zavartan fogja meg a kezemet, de lehúz maga mellé. Hagyom magam, és ez neki is feltűnik. Rám mosolyog.
- Tudod, az örökkévalóság minden embert csábít. Halhatatlanként megélni az elkövetkezendő évszázadokat…
- És arra nem is gondolsz, hogy a vámpírok világa sokkal másabb, sokkal kegyetlenebb az emberekénél? – vetem fel.
- Miért lenne az? – vonja fel a szemöldökét.
- Természetünkből fakadóan gyilkosok vagyunk – vonom meg a vállam. – Még vámpírként sincs biztosítva az örök élet.
- De mindenképp hosszabb, mint a halandóké – csóválja a fejét.
- Na igen. Azért vannak kivételek – bár vidámságot próbálok csempészni a hangomba, eszembe jut Sarah, és ezzel messzire száll a jó hangulatom. Most nem is jönne rosszul Erica kőszívűsége.

James

- Adnál egy esélyt, hogy bebizonyítsam a rátermettségemet? – csúszik ki a számon a kérdés, még mielőtt végiggondolhatnám. Kylie szemébe észreveszem, hogy az a pajkos vidámság, ami annyira megtetszett benne, hirtelen semmivé foszlott. Már nem egy életvidám kislány áll előttem, hanem egy érett nő, és hirtelen hátborzongatóvá válik a jelenléte. Mit keresek én itt, egy vámpír társaságában, egy olyan faluban, amely teljesen híján van a vendégszeretetnek? Persze, a titkok vonzottak ide, de már ismerem a megoldásukat, akár el is hajthatnék még az éjszaka folyamán.
És mégis. Álmatlan éjszakák sorát töltöttem úgy, hogy azon gondolkodtam, létezhetnek-e vámpírok. Minden rejtélynél volt egy kiskapu, amit akár az ő jelenlétükkel is lehetett magyarázni. Aztán, két évvel ezelőtt egy gyilkosság mikéntje teljes mértékben megfelelt a sztereotípiáknak. Akkor már biztos voltam benne, hogy léteznek. Azóta álmodoztam erről a találkozásról. Nem fogok megfutamodni.
Kylie felpillant, a visszatérő mosolyából, fürkésző tekintetéből ítélve olvas a gondolataimban, és ezt akár szó szerint is érthetem.
- Igen, értheted szó szerint – válaszol felkuncogva. – Annyira hangosan gondolkozol, hogy minden szót hallok, még ha nem is akarok visszaélni ezzel a képességgel. James – komolyodik meg ismét. – A vámpírok élete sokkal nehezebb, mint képzelnéd, a mesterem pedig nem fog örülni, ha téged is áthozlak erre az életre.
Ez a kijelentés hidegzuhanyként ér, nem is próbálom leplezni a döbbenetemet.
- Azt mondtad, tíz éve vagy vámpír. Még mindig uralkodik feletted?

Kylie

James nem is sejtheti, mennyire jól választotta meg a szavait, ennek ellenére megcsóválom a fejem.
- Tíz év után is tanít, igen. Még mindig vannak dolgok, amelyeket nem tudok. Hogy mennyiben uralkodik rajtam? Hát ez jó kérdés – vonom meg a vállamat.
- Még mindig ő az erősebb – bólint megértően.
- Úgyhogy, ha velem össze akarod kötni az életed, arra kell számítanod, hogy te is ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy fogsz tőle függeni, mint én.
- Nem érdekel. Mindenképpen ezt akarom – határozott a hangja. Persze, hisz nem ismeri Ericát. Van értelme további kérdéseknek? Mindenképpen vámpírrá akartam tenni, csak valamivel becsületesebb dolognak tartom, ha felhomályosítom bizonyos kellemetlen körülményekről, Ericával kezdve. Robertet nem említem, szerintem vele jól ki fog jönni. Bár két dudás egy csárdában…
- Rendben, de utána ne engem hibáztass! – csóválom meg a fejem. James vesz egy mély levegőt, mintha erőt akarna gyűjteni. Ő még nem tudja, hogy erre nem lehet igazán felkészülni.

James

Kylie szemeibe nézve minden kérdést elfelejtek, amit még feltehetnék neki. Valóban, mi is hozott engem ide? Néhány érdekesnek ígérkező titok, esetleg egy sorozatgyilkos ígérete, és valahol mélyen féltem is a csalódástól, hogy a természetfeletti helyett ismét csak néhány őrülttel lesz dolgom. Kylie azonban messze nem látszik őrültnek, sőt, mi több, nála varázslatosabb lényt soha nem láttam még - nem kevés boszorkánnyal, szellemmel való találkozás után mondhatom ezt.
- Mehet? - kérdezi, és az arcáról nem tűnik el az a titokzatos, pajkossággal övezett mosoly. Behunyom a szemem, és átadom magam a vámpírnak. Mindez akár a halálomat is jelenthetné, de ha belegondolok, az eddigi életemnek valóban vége. Az azonban bizonyos, hogy ennek lesz folytatása.
Kylie hozzám hajol, érzem a haja simogatását a karomon. Apró csókot lehel a nyakamra. Talán ez az utolsó pillanat, hogy emberként érezhetek, élhetek... A fogai áttörik a bőrömet. Tudom, hogy mi történik, de fájdalmat nem érzek, s furcsamód most, a halál karjaiban minden félelmem messze száll.

Robert

Erica ismét a szobájában foglalja el magát, a hangokból ítélve valami hajnalban vetített, gyenge horrorral, míg én, a vadászat végeztével besétálok a nappaliba. Nincs kedvem bekapcsolni a tévét, túl nyugtalan vagyok ahhoz, hogy tétlenül bámuljak valamit. Ha még halandó lennék, bizonyára hasznosabban is le tudnám foglalni magam, mondjuk, főznék valamit, vagy ki tudja... egy ilyen apró városban még csak tombolni sem lehet vadászat közben, hisz alig van egy-két halandó az utcán. Valahogy biztos vagyok benne, hogy a nyugtalanságomnak Kylie az oka, de hogy mit művel éppen, arról Erica sokkal könnyebben tudna felvilágosítást adni. Mégis az az érzésem, hogy jobb, ha nem kérdezem meg, és nem terelem a kislányra a figyelmét, hiszen ki tudja, hogy miféle reakciót váltanék ki ebből a kőszívű hárpiából.
Nem, még csak gondolnom sem kellett volna hasonlóra, bár meglehet, Erica nem engem hallott meg, hanem magát Kylie-t. Még mielőtt én is eltűnnék a szobámban, a tanítványom kiront az ajtón. Feldúlt álarcához ideális hátteret fest a filmben éppen megkínzott főhősnő sikoltozása, hörgése, de már nem hiszek benne, hogy bármi ledöbbentheti valójában.
- Mi történt? - érdeklődöm, és ahelyett, hogy kinyitnám a szobámba vezető ajtót, háttal nekitámaszkodom. Jól teszem, mivel Erica majdnem elsodor a lendületével.
- Kylie - jelenti. - Nem hiszem, hogy nem lehet magára hagyni a nélkül, hogy ne csináljon hülyeséget!
- Miért, mit művelt? - kérdem. Erica szemeibe és arcára visszatér a nyugalom és a hideg, robotszerű üresség.
- Tanítványt teremtett, holott még magára sem tud vigyázni. Engedelmeddel, mesterem - gúnyolódik, és most nem foglalkozik a lépcsővel, a korlát fölött átugrik, majd könnyedén landol a nappaliban. Alig lehet szemmel követni kifelé.
- Azért ne öld meg, ha lehet - kérem tőle suttogva, bár már biztosan nem hallja. Nem is üzenek neki gondolatban, semmi értelme. A kérésnek nem enged, a könyörgés nem hatja meg, és Kylie végtére is az ő tanítványa. Remek, közel nyolc év béke után ismét az én vállamon fogja kisírni magát a kislány. Már csak ez hiányzott, hogy teljes legyen a napom.

Erica

Nem tévedtem, mikor éreztem, hogy Kylie a vérét adja valakinek. A főtéri parkban találok rá, amely ezen az éjszakán, csak úgy, mint az összes többin, teljesen mentes a halandóktól. Ha a drága kis tanítványom csak a zsákmányát csábítaná ide, nem érdekelne a dolog, de az, hogy valakit vámpírrá tegyen az engedélyem nélkül, már túlmegy minden határon.
- Édes kis szívem, nem tanultad meg Sarah esetéből, hogy jobb, ha nem húzol ujjat velem? - kérdezem, miközben lassan sétálok a fák között, egyenesen a földön fekvő, ájult - vagy jelen pillanatban halott - férfi felé.
- Őt ne bántsd! - mondja Kylie, a hangja szinte parancsként csattan.
- Miért is ne, édes kisszívem? - kérdezem élesen, és a férfi nyakára teszem a lábam.
- Ő az én tanítványom, és semmi közöd hozzá. Felnőtt nő vagyok, Erica - lép közelebb. Ejha, szikráznak a szemei a dühtől. Mindjárt megijedek.
- Amíg te is az én tanítványom vagy, van közöm hozzá - a hangom ismét nyugodtan, tárgyilagosan cseng. A leányzó ostobasága, szemtelensége nem tud feldühíteni, bár ha úgy látom, megérett rá, kifejezetten kellemetlen óráknak néz elébe.
- Nem akarok többé a tanítványod lenni, Erica - minden dühét rám zúdítva sziszegi ezt. Látványosan ásítok egyet.
- Te sem gondolod komolyan, hogy ez rajtad múlik. Sajnos legalább egy emberöltőig el kell viselned, feltéve, hogy nem tanulod meg hamarabb, amire meg akarlak tanítani.

Kylie

James ébredezik, de úgy tűnik, Erica nem veszi észre, vagy szimplán nem akarja kimutatni, hogy észrevette. Nyelek egyet, valóban fel lettem már világosítva róla, hogy Ericával kell maradnom. Mégis jobban örülnék neki, ha James is velünk lehetne. Most már, hogy magamhoz láncoltam, nem bírnám elviselni az elvesztését. De vajon mivel lehet meggyőzni Ericát? Könyörgéssel, szép szóval nem, itt csakis az észérvek hatnak. Megpróbálom lehűteni magam, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, és veszek egy mély levegőt. Erica várakozóan figyel.
- Képes vagyok vigyázni rá, és az alapokra meg tudom tanítani. Ő a társam lesz.
- Ott van neked Robert, ő nem elég? - kérdezi hidegen, és a lába megmozdul James nyakán, mintha el akarná zárni a levegő útját. Az ifjú vámpír felnyög.
- Robert más. Ő a te mestered... James... - nem tudom kinyögni, de a hárpia megteszi helyettem.
- Áhh, értem, szeretőnek akarod - vonja meg a vállát, és végre hátrébb lép. James megkönnyebbülten felnyög, de a tekintetéből látom, hogy minden figyelmeztetés ellenére jobbra számított. Ami azt illeti, Erica most tényleg szépen bemutatkozott.
- Igen - bólintok, de csak úgy, mintha arról beszélnénk, kinek melyik embertípus a kedvenc vacsorája. - Nem fog zavarni, ígérem - teszem hozzá, mire James alig láthatóan bólint. Rámosolygok, de csak egy pillanatra, aztán ismét a mesterem szemébe nézek. Erica a fejét csóválja nemtetszése jeléül.
- Van vendégszobánk. Kapsz egy esélyt, Kylie, de ha elszúrod... - nem fejezi be, a nélkül is tökéletesen értem. Most James élete a tét. Legalább őt nem veszi el tőlem azonnal... másfelől viszont fogalmam sincs, miért hiszi azt, hogy még mindig ő irányíthatja az életemet anélkül, hogy beleszólnék.
Úgy tűnik, nem áll szándékában tovább mérgezni a parkot a jelenlétével, inkább hazafelé indul, hosszúra nyújtva a lépteit. Sóhajtva guggolok le James mellé.
- Jól vagy? - kérdezem, bár korántsem tűnik úgy, mintha jól lenne. Még mindig rémült, és nem tudja a helyére illeszteni az új információkat.

James

- Nem említetted, hogy ennyire elviselhetetlen - morgom, még mindig az imént távozó nő után nézve, és a könyökömre támaszkodva félig-meddig felülök a földön. Ha Ericába botlok először, bizonyára vacsoraként végzem, bár ki tudja, erre még tán most is sort keríthet. - Hány éves ez a perszóna?
- Túl van a kétszázon, de a pontos korát még nem sikerült kiderítenem - válaszol Kylie, és rám mosolyog. Furcsamód mintha máris lehullott volna róla az előző találkozás okozta sokk, bár meglehet, nála minden nap előfordulnak hasonló jelenetek. Ideje volna nekem is felvértezni magam.
- Az nem rossz kor... kétszáz éve ilyen elviselhetetlen? - fintorgok, mire a mesterem - de furcsa így rá gondolni! - felnevet.
- Kérdezd Robertet! Ő él mellette.
- Robert... az ő...
- Igen, az ő mestere, és egyúttal szeretője - bólogat. - Hogy hogyan képes szeretni, azt ne tőlem kérdezd, bár Erica sem mindig ennyire elviselhetetlen, csak ha éppen... felhúzom.
Ebben az utolsó szóban valamiféle titok rejlik. Nagy gyakorlatom van már benne, hogy észrevegyem, amikor az emberek, khm, vámpírok el akarnak hallgatni valamit, de ugyanakkor az az érzésem, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat Ericáról faggatózni.
- És amikor azt mondtad... - kérdezném, de az én szavam is elakad. Kylie a szemembe néz, az ajkán még mindig pajkos mosoly játszik.
- Hogy a szeretőmnek választottalak? Igen, valami ilyesmit terveztem, de ebbe még neked is van beleszólásod.
- Nem fogok kézzel-lábbal tiltakozni - mosolyodom el végre én is. Nem mozdulok, hagyom, hogy Kylie hajoljon fölém. Hagyom, hogy megcsókoljon, és csak egy rövidke, alig észrevehető pillanat után viszonzom. Már nem érzem vészesen hidegnek Kylie ajkát, már puha és simogató a keze. Hajának minden szála mintha külön életet élne, cirógatja a bőrömet.
Örökké élni tudnám ezt a pillanatot, bár soha ne érne véget!
Kylie mégis elhúzódik, végigsimít az arcomon, majd felsegít a földről. Nem is engedi, hogy magamtól próbáljak meg felállni.
- Nézz csak körül - suttogja, és valószínűleg lábujjhegyre áll, hisz a leheletét érzem a fülemen.
Mire számítottam, milyen lesz? Fogalmam sincs... de az éjszaka megtelt varázslattal, míg én Ericára figyeltem. A fák ágai között a hold fénye ugyanúgy tör át, mint a napé, sugaraival ugyanazokat a színeket varázsolja elém, csak most már mintha azt is látnám, hogy mi él... A falevelek ragyognak a rájuk vetülő fényben.
- Sajnálom, de most nem hagyhatlak sokáig csodálkozni - szólal meg mellettem Kylie, immár lemondó hangon, és abba az irányba pillant, amelyben Erica eltűnt. - Haza kell, hogy vigyelek. Nem akarok már az első nap balhét.
- Ha rajtam múlik, nem lesz - biztosítom, mire csak megvonja a vállát.
- Bár csak rajtunk múlna...
Vissza az elejére Go down
 
2. köny - 2. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» 12. fejezet
» 1. fejezet
» 14. fejezet
» 2. fejezet
» 16. fejezet

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: