HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 2. könyv - 3. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: 2. könyv - 3. fejezet   Hétf. Szept. 21, 2009 9:50 am

3. fejezet

Erica

Kylie saját érdekében remélem, hogy nem húzzák sokáig az időt. Már az is kész csoda tőlem, hogy megkíméltem az ifjú életét – már ami maradt belőle – de azt ne várja el, hogy James az ő kis védence maradhat. Ha már vámpír lett, igazi vámpírt fogok faragni belőle, és ebbe Kylie-nak nem sok beleszólása lesz. Na jó, talán James-t megkérdezem róla. Talán…
Mindössze negyed órát kell várnom az álompárra, mire hazaérnek.
- Úgy nézem, foglalt lesz a vendégszoba egy időre – jegyzem meg nyugodtan. Kylie eme kijelentésem láttán úgy tűnik, megkönnyebbül. Hozzá fordulok – Csak nem gondoltad, hogy végzek vele, amint hazahozod? Ilyen kegyetlennek tartasz? – nevetek fel.
- Őszintén szólva… igen – vonja meg a vállát. – Csak ismerlek – teszi hozzá.
James megköszörüli a torkát, jelezve, hogy ő is itt van.
- Most hagyj minket magunkra – mondom ellentmondást nem tűrő hangon. – Ideje megismernem az új lakótársunkat, és a válaszokat az ő szájából szeretném hallani.
Kylie nagyot nyel, és James-re néz, vet rá egy bátorító pillantást, de valóban ismer, úgyhogy minden ellenkezés nélkül bólint, és a lépcső felé indul.
James toporog, és hol a kislány után néz, hol engem próbál méricskélni, hogy vajon milyen hangnemet üthet meg velem szemben. A kis tanítványom már bizonyára felvilágosította, hogy legyen óvatos.

James

Kylie mestere sokkal rosszabb, mint vártam, legalább is így első látásra. Míg hazafelé jöttünk, Kylie említett valamit arról, hogy Erica érzelmek nélkül él, de csak most kezdem felfogni, vagy legalább is elhinni.
A nő sokáig csak rezzenéstelen arccal néz rám. Valóban semmiféle érzelem nem tükröződik az arcán, ha meg is van rólam a véleménye, remekül titkolja. Bár külsőre nem idősebb Kylie-nál, ugyanúgy tizenhét-tizennyolc éves lehetett, amikor átváltoztatták, rajta már nyoma sincs annak a kislányos bájnak, ami a mesteremet még mindig annyira emberivé teszi.
Végül nem bírom tovább a tekintetét, úgyhogy jobb híján a nappali berendezését kezdem vizsgálgatni.
A falak teljesen csupaszon ásítanak, az ablakokat vastag függöny takarja el. A bútorok egyszerűek és célratörőek, az elrendezésük teljesen logikus. Mégis apró, aranyozott szobrocskák teszik hangulatossá az egyébként sivár teret. Nem hinném, hogy ez a nőszemély helyezte el őket, bár a berendezés összes többi része abszolút rá vall.
- Remek megfigyelő vagy – jegyzi meg továbbra is rezzenéstelen arccal. Ezek szerint ő is olvas a gondolataimban? Remek, vigyáznom kell magamra jobban, mint eddig. Mikor folytatja, mégsem fűz további megjegyzéseket a gondolataimhoz, bár vele kapcsolatban nem voltam valami hízelgő. – Mivel ez lesz az otthonod, idővel megismerheted az egész házat, és Robertet is. Nem terveztem új tagot a kis családunkba, de ha már így alakult, nem teszem tönkre Kylie életét azzal, hogy ismét megölöm a tanítványát.
- Ismét? – vonom fel a szemöldökömet. Erica úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdést, rendületlenül folytatja.
- Kylie mindössze tíz éves, vámpírok között gyerek. Ha hallgatott volna rám, sokkal kevésbé szólnék bele a módszereibe, de mivel esze ágában sincs engedelmeskedni – és ennek te vagy az élő bizonyítéka –, úgy gondolom, természetes, hogy a nevelésedet nem hagyom rá teljes mértékben. Ennélfogva elsősorban nekem tartozol engedelmességgel, nem pedig Kylie-nak.
- Kylie a mesterem – vetem ellen. Semmi kedvem ennek az őrültnek az utasításait követni.

Erica

- Nem tartom alkalmasnak a pillanatot a vitára – jegyzi meg még mindig színtelen hangon. – Jobban teszed, ha nem kísérletezel tovább, mert ha mégis, a végén ugyanolyan módszerekkel kell téged is nevelnem, mint a kis tanítványomat. Pedig te valamivel okosabbnak tűnsz nála.
James még mindig áll, azóta sem mert leülni a jelenlétemben. Meglátjuk, meddig bírja, felőlem hajnalig is ácsoroghat. A gondolatait pásztázom, mialatt beszélek hozzá, ez igencsak… szórakoztató.
- Ezt miből gondolod? – érdeklődik cseppnyi gúnnyal a hangjában.
- Te soha nem tagadtad, hogy létezik természetfeletti, Kylie viszont akkor is nehezen hitte el, hogy vámpír vagyok, amikor megharaptam.
- Talán mégis ő volt okosabb – veti ellen. – Engem sokan bolondnak tartottak a „kutatásaim” miatt.
- De a végeredmény egészen mást mutat – mosolygok rá a férfira. – Meglátom, hogyan lehet veled boldogulni. Ha jól teljesítesz, a végén még az is előfordulhat, hogy minden szándékom ellenére meghagyom a taníttatásodat Kylie-nak. Elvégre már ő is képes egy-két apróságra, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy vámpír legyél. Ha nem mész át a vizsgán, akkor nem hagylak életben. Holnap pedig a látni szeretnélek. Mondhatni, ez lesz az első vizsga.
- Milyen jogon kötelezel rá, hogy… - fújja fel magát.
- Én vagyok a felelős nem csak Kylie-ért, de általa érted is. Ha nem tetszik ez a felelősség, elpusztítalak.
- Igencsak bíztató, de jelen esetben nem tárgyakról, hanem életekről beszélünk – mondja immár sokkal ingerültebben. Csípős válaszomat Robert megjelenése előzi meg. A lépcső tetején lévő korlátnál áll meg. Kylie a háta mögül figyeli az eseményeket, mintha nem merne a szemem elé kerülni. Jobban is teszi, hiszen nem véletlenül parancsoltam a szobájába.
- Miért kell elrontanod rögtön az első napját? – érdeklődik Robert, de a szája szélén mosoly játszik. Megvonom a vállam.
- Tudnia kell, hogy mire számítson.
- Most már tisztában van vele. James, Kylie megmutatja a szobádat – int Robert a fiúnak. Az újoncon látszik a megkönnyebbülés, de ahogy elhalad mellettem, azért rám vet egy gyanakvó-óvatos pillantást. A képébe mosolygok, ahogy szoktam.

Robert

Lesétálok a lépcsőn James mellett, és a nappaliban Ericával szemben foglalok helyet. Mi tagadás, engem is meglepett az újonc, de számomra úgy tűnik, Kylie nagyon jól választott. James előbb vagy utóbb mindenképp vámpírrá vált volna, olyan megszállottan kutatta a fajtánkat.
Erica türelmes mosolyt ölt, és a szemembe néz, én viszont csak azután szólalok meg, hogy a két ifjú bezárkózott egy szobába.
- Elárulnád, milyen alapon tartasz jogot James nevelésére? – kérdezem én is türelmesen. A kiabálás nem hat rá, ha elküldöm a pokolba, nem érdekli, és úgysem arra indul, úgyhogy maradnak az észérvek.
- Kylie még fiatal ahhoz, hogy tanítványa legyen – vonja meg a vállát.
- Ezt nem te döntöd el. Három éves kora óta azt tesz vámpírrá és azt nevel fel, akit csak akar. Kétlem, hogy ne tudnád kívülről a vámpírtörvényeket.
- Mindazokat, akik a törvényeket hozták, nem nevezném vámpírnak – dől hátra a fotelben.
- Vagyis nem szenvednek kavics-szindrómában – morgom az orrom alatt.
- Kavics-szindróma? – pislog rám érdeklődően. – Ez honnan jött?
- Kylie nevezi így az érzelemmentes életet – nevetem el magam.
- Vagy úgy – vonja meg a vállát a tanítványom, és a pillantása arról árulkodik, hogy vagy sürgősen mondjak valamit, vagy hagyjam békén.
- Szeretném, ha Jamest békén hagynád – kezdem elölről a vitát. Erica megvonja a vállát, de nem válaszol, úgyhogy folytatom. – Kylie felnőtt nő. Joga van úgy nevelni a tanítványát, ahogy akarja.
- Ebbe ne szólj bele, Robert – még mindig kedves a hangja, de már parancsoló éllel telik meg.
- Ahogy nekem nincs jogom beleszólni Kylie nevelésébe, épp úgy neked sincs semmi közöd Jameshez.
- Ez nem ugyanaz a helyzet – rázza meg a fejét. – Kylie még mindig gyerekesen viselkedik.
- Csak mert nem hajlandó lemondani arról, ami élővé teszi?
- Egy vámpírnak nem kell élnie. Ismered az elveimet.
- Túlságosan is – sóhajtok fel. Kétlem, hogy Ericát le tudnám beszélni a szándékáról, de nem hagyom magam ennyire könnyen legyőzni. Valamiféle kompromisszumra majdcsak képesek leszünk, mint mindig.
- Még fiatalok. Hagyd őket, hadd éljenek! – kérem ezúttal, mire megvonja a vállát.
- Meglátom, Kylie hogy teljesít. Ha elégedett leszek, talán meghagyom neki a tanítványát. Ha nem, akkor nincs vita, Jamest én nevelem. De a fiúcskára még vár egy mindent eldöntő vizsga, méghozzá holnap.
- Úgysem tudlak lebeszélni, igaz?
- Ezt jól látod – bólint, én pedig lemondó sóhajjal veszem tudomásul az ítéletet. Épp akkor, amikor már úgy tűnt, hogy minden rendben van, ismét felbolydul az életünk, és ismét Kylie-nak köszönhetően. Úgysem tehetek ellene semmit, csak ismét figyelnem kell, hogy a kislány mikor készül ki ismét, hogy segíthessek rajta…

James

Kylie egy tágas, szépen bebútorozott szobába vezet. Erről nyilvánvaló, hogy Ericának nem volt beleszólása a berendezésbe. Régimódi, szépen faragott szekrények, egy legalább kétszáz évesnek tűnő íróasztal, és egy oszlopos, mennyezetes ágy foglal helyet a szobában. Dísztárgyak nincsenek, a falak is teljesen üresek, még ablak sincs a szobán, amit furcsállok is, de elvégre jobb is, hogy nem kell a napfénytől tartanom.
- Ne hagyd, hogy Erica elrontsa a kedvedet – kéri a mesterem, mire mosolyt erőltetek az arcomra, és a szemébe nézem.
- Nem fogom hagyni – ígérem, bár fogalmam sincs, a nő mire lesz még képes a szívélyes fogadtatás után.
- Idővel megszokod majd. Tíz éve élek vele, és hosszú távon elviselhető. Nem lehet felhúzni semmivel, teljesen érzéketlen, akárcsak egy robot… Ha ezt elfogadod, és így viszonyulsz hozzá, jóban lesztek. Nem mindig ennyire elviselhetetlen, mint ma volt, biztos kiakasztottam.
- Attól még nem merem sértegetni – nevetek fel.
- Nem is ajánlanám – kuncog ő is, majd körbefordul a szobában. – Nos, hogy tetszik? Ez a vendégszobánk, a bútorok, ha jól tudom, annak a kornak az utánzatai, amelyben Robert élt.
- Nagyon szép, és otthonos. Robert sem fiatal… – jegyzem meg szétnézve. Nem vagyok valami jó művészettörténetből, de még a stílusokat sem ismerem fel, csak annyit tudok megállapítani, hogy a férfi ízlése egész jó, egyáltalán nem hasonlít a mai, szellemtelen, minimál-stílusú szörnyűségekhez.

Kylie

Igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire féltem Jamest. Bár Erica nem reagált olyan hevesen, mint vártam, tisztában vagyok vele, hogy nem fog jótékonyan szemet hunyni az együttlétünk felett.
- Robert egész szimpatikusnak tűnik – jegyzi meg. – Sokkal emberibb, mint a mestered
- Igen, tudom, és ezzel rá is tapintottál a lényegre. Robert érez, és vámpír létére nagyon apáskodó… ellentétben a mesteremmel, akiben nem hogy semmi érzelem, de szinte semmi jóindulat sincs. - mosolyodok el, majd felsóhajtok, mert amint Erica szóba kerül, James megfeszül egy pillanatra. - Kérlek, viselkedj rendesen vele – sóhajtok fel, mert a férfi mozdulataiból még mindig érződik a feszültség.
- Nem én vagyok, aki nem viselkedik rendesen a másikkal – morogja az orra alatt, és engem megkerülve leül az ágyra. Követem, és én is helyet foglalok mellette.
- Tudom, velem is elviselhetetlenül kötekedő volt az elején, de ahogy megszokod, ő is megszokik téged. Nem lesz semmi baj… - próbálom nyugtatni, nem sok sikerrel.
- Téged is megfenyegetett, hogy megöl, ha nem teljesítesz az elvárásai szerint?
- Nem halállal fenyegetett, hanem minden mással. Nagy részét be is váltotta – csóválom a fejem. – Tényleg vigyázz vele… néhány hónap múlva megenyhül…
- Néhány hónap… nem tudod, mit kérsz – morogja maga elé. Teljesen letört minden lelkesedése. A vámpírvilág elvesztette a varázsát.
- Ugyan már, mi az az örökkévalósághoz képest? – kacsintok rá, és előveszem a csibészes mosolyomat. James rám néz, és egyből megenyhül, ő is elmosolyodik, ugyanazzal a kifejezéssel, amit a bárban láttam tőle.
- Azt mondod, néhány hónap múlva megszokja?
- Igen, és utána már csak azzal fog zaklatni, hogy mondj le az érzelmeidről.
- Ki van zárva – szögezi le.
- Én is így gondoltam. Ha közlöd vele, egy-egy hétre békén hagy.
James elneveti magát.
- Ám legyen, nem veszek össze vele.
- Nehéz kihozni a sodrából, de ha sikerült, akkor nekünk annyi… inkább ne próbálkozz.
- Nem fogok – ígéri mosolyogva. Csókkal pecsételem meg az esküjét. Annyira gyengéd, óvatos, hogy önkéntelenül is a folytatásra gondolok… pedig alig néhány órája ismerem, és tudom, hogy ez nagyon elhamarkodott lépés. – Nyugtass meg, hogy van jó oldala is ennek az életnek – suttogja, és a keze talán akarva, talán akaratlan a melleimre téved. Nem tiltakozom, bennem is felébred a vágy. Erica hadd veszekedjen csak, én élvezem az érzelmekkel teli életet.
- Persze, hogy van jó oldala. Itt vagyok neked – súgom válaszul.
Sejti egyáltalán James, hogy számomra ez lesz az első alkalom? Nem hinném. Tizenhét évesen nem ciki szűznek lenni, de már huszonhét vagyok, ha mindent összeszámolunk. Itt az ideje, hogy végre élvezzem az életet, és ő az egyetlen, akire rábízhatom magam, akihez ragaszkodom akkor is, ha csak néhány órája találkoztunk először.
Óvatos, tapogatózó mozdulatai soha nem ismert vágyat ébresztenek fel bennem. Nem állítom le, eszem ágában sincs, és lassan kétségessé válna, hogy tudnám-e. Mindketten átadjuk magunkat azoknak az érzéseknek, amelyeknél nincs hatalmasabb és értékesebb ezen a világon.

Erica

Reggel én ébredek először, szokás szerint, és a nappaliban várom meg, hogy valamelyik jómadár előtámolyogjon. Az érzékeim megsúgják, amikor Robert felkel. Nem török rá, megvárom, míg lejön magától, és nem is kell már sokáig bámulnom a tévét, hogy a mesterem lesétáljon az emeletről.
- Jó reggelt – köszön álmosan – Elkísérsz vadászni?
- Most más dolgom lesz – válaszolom sejtelmesen mosolyogva.
- Azért ne készítsd ki – sóhajt fel. Ezek szerint érti, hogy James-re várok, hátha még ma kimászik az ágyból, az édes kis tanítványom mellől.
- Nem ez a szándékom – vonom meg a vállamat. Robert csak legyint.
- Akkor viszlát – int búcsút, és pár pillanat múlva már be is csukódik az ajtó mögötte.
Még fél órát kell várnom, mire a kis tanítványom is felébred. Ha a szerelem elvette az eszüket, és még tovább hagynak unatkozni, a végén rájuk töröm az ajtót. James vizsgáját semmilyen kifogással sem vagyok hajlandó elhalasztani, még egy-két órával sem.
Szerencsére szó sincs ilyesmiről, röpke negyed óra múlva ismét kinyílik egy ajtó, ezúttal a vendégszobáé, és James lép ki rajta. Kikapcsolom a tévét, és megvárom, amíg leér, csak utána támadom le.
- Felkészültél a vizsgára?
- Ha tudnám, miféle vizsga lesz, felkészültem volna – vonja meg a vállát kissé szemtelenül. Kap egy rossz pontot, de az arcomon nem látszik meg, hogy elégedetlen lennék. Innen mindenesetre nehezebb lesz feltornáznia magát.
- El kell kápráztatnod ma. Az, hogy ölsz, egy vámpírnak természetes, még egy egy napos vámpírnak is. Ha képtelen vagy rá, nyilvánvalóan nem vagy alkalmas – vázolom a helyzetet, és felállok. – Indulhatunk?

James

Ez egy kissé váratlanul ért. Ölni, lélektelen gyilkoló gépként? Miért nem gondoltam bele eddig?
- Ha úgy érzed, alkalmatlan vagy rá, meggyorsíthatjuk a dolgot, és itt, helyben végzek veled – szól rám Erica, látva, hogy nem mozdulok. Veszek egy nagy levegőt.
- Ugyan már – erőltetek mosolyt az arcomra, és magabiztosságot tettetve elindulok utána. A nő nem vár meg, hátra sem néz, ahogy kilép az ajtón, majd a városközpont felé indul. Dromenisc nagyobb, mint gondoltam, legalább is erről árulkodnak a távolba kacskaringózó utcácskák, melyeknek nagy része a főtérről fut kifelé. Ezernyi ember gondolatai, érzései jutnak el hozzám, de ez egyáltalán nem zavaró, sokkal inkább olyan, mintha mindig is a részem lett volna. Olyasmi, mint a langyos, nyári eső, ha ki vagy szolgáltatva neki. Érzed a bőrödön, de nem akadályoz meg semmiben, alig kell rá gondolnod, mégis ott van, de ártani nem árt.
Erica hirtelen fordul meg, és a szemembe néz.
- Nem szóltál ezekről a képességekről – mordul rám, és most semmiféle mosoly nincs az arcán.
- Mire gondolsz? – kérdezem őszintén meglepve.
- Arról, hogy bármely halandó gondolatait le tudod hallgatni. Ez ritkaság.
- Öh, nem tudtam, hogy különleges – vallom be őszintén. Erica megvonja a vállát, de semmi többet nem fűz a dologhoz.
Némán sétálunk, mire az egyik kocsmából kitántorgó részeg férfi állja el az utunkat.
- Rajtad a sor, James – susogja Erica, és hátrébb lép, árnyékba húzódik. Szemügyre veszem a férfit. Az ötvenes éveiben jár, nem vészesen rúgott be, de épp ünnepelte a fia huszadik születésnapját. A fiú már réges-rég hazament, csak ő maradt még egy kicsit a haverokkal.
Ericára nézek, de a szeméből semmit nem tudok kiolvasni. Ám legyen, úgysem kerülhetem el. Próbálok nem gondolni rá úgy, mint egy emberre, próbálom a gondolatait elzárni az enyémektől. Nem akarok többet megtudni róla.
Elkapom, amint a sarokra ér. A férfi szinte észre sem veszi, de semmi kedvem szórakozni vele, beszélni hozzá. A beszélgetés csak nehezebbé tenné. Ez a férfi semmit nem ártott sem nekem, és igazából másnak sem.
Nem nézek a szemébe, még az arcát sem akarom látni. Ne tudja meg, hogy miért kellett meghalnia, hogy egy ostoba szuka játéka az egész. Hirtelen elönt a düh Erica iránt, s ebbe az érzelembe kapaszkodva harapom át az áldozatom nyakát.
Sosem tapasztalt, egyszerre édes és keserű íz, maga az élet, könnyek és nevetés… Már nem is tudnék megállni, elmerülök ebben, és közben csak szívom magamba a vért, mintha az életet innám újra. Testem minden tagja újra megtelik forrósággal. Minden aggodalmam messze jár, nem érdekel semmi, csak a szív dobbanásai, a vér lüktetése, a hatalom e felett a törékeny lény felett, és az üresség, amit semmi nem képes megzavarni, semmi sem tölthet be, és pontosan így van jól.
Sokkal hamarabb ér véget, mint szeretném. A pillanat megszakad, a holttest kiesik a kezeim közül, és ismét rádöbbenek, hogy mit tettem. De van még értelme a lelkiismeretnek? Nem, az az idő már elmúlt, és jobb, ha nem is jön vissza.
- Átmentél – jegyzi meg Erica, előlépve az árnyékból. Ha ő elintézi ennyivel, akkor én is. Rápillant a hullára, mire az lángba borul. Egy pillanatig éles, narancsszínű fény ragyogja be az utcát, a házak falát, majd amilyen gyorsan jött, el is tűnik, s vele együtt a halott is semmivé lesz.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
2. könyv - 3. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: