Adonisra várva
Fekszik a hölgy sírva, zokogva,
Esdekelve hívja a Halált,
Ibolyavirág ágyára omolva,
S nyögve mondja minden szavát:
>> Mért tetted velem, hiú gyerek,
Itt hagytad az istent, a szerelmet!
Nem adtál nékem semmit,
Csak loptál, raboltál tőlem,
Szenvedést hagytál tengernyit,
S azóta is elbújsz előlem,
A Halál köpenye mögé állsz,
Oltalmat mért ott találsz?<<
Venus a tébolyba menekül,
Mosolyogva ül fel hirtelen,
Tekintete a semmibe révül,
Mert látja Adonist szerelmesen,
Felé jő szinte repülve, rohanva,
Boldogan veti magát kedvese karjaiba.
S kiált Vénus >>Egyetlen szerelmem
Ezernyi rémálom gyötört, míg nem jöttél,
Az édes vágy úgy gyötört gyermekem,
S azt súgta énnekem, mellőlem elszöktél!
Hagy oltsam szomjamat édes ajkadon,
E mennyei nekrárt ízlelve szabadon,<<
A szerelem királynője őrült mámorában,
Az erdőt hajszolja, enyelegve egyre,
Égi villámok, cseppek záporában,
A vágytól s szerelemtől így feltüzelve.
Önmaga uralta érzelmek között,
Ő maga lett a kéjtől üldözött.
Újra mást lát, mint a valóság,
Adonis teste előtte fekszik kiterítve,
Körülötte égi s földi hallgatóság,
Ő pedig rohan hozzá észveszejtve
>>Mért nem adsz csókot még?
Hisz kaptam tőled már, nem is rég!
Kőszíved újra megkeményedett?
És meg is vetsz engem, ugyan miért?
Szemed izzó fénysugarat ereszt,
Mert életemet adnám egy csókodért?
Ne tartsd meg magadnak e gyümölcsöt,
A virág sem jó, ha nincs kinek öntöznöd!
