Már megint csak a fájdalom

Már megint csak a fájdalom járja át szívemet,
Az örökös harc, ami a sírba viszi lelkemet,
Háború a barátságért, mit sokan a porba taposnak,
Elegem van abból, hogy mindig csak magukra gondolnak.

Miért nem tudják elfogadni: nem minden úgy van,
Ahogy szeretnék, s ha másképp történik az, amire gondoltak,
Már nem kell egyből szidni a másikat,
S nem kell egyből kiverni a hisztit ezek miatt.

Nem gondolnak bele, hogy ezzel elveszthetnek másokat,
Örökös makacsságukkal megtörhetik a baráti bizalmat,
Miért kell a velem való problémáikat
Folyton csak mástól visszahallani, a velem kapcsolatos bajaikat.

Egy barátság nem arról szól, hogy megbeszéljük ezeket?
Vagy csak az én felfogásom túl régimódi, hogy nem így kell,
Nem így kell megbeszélni a problémáinkat?
Lassan már nem is érdekelnek, inkább hagyom veszni a barátságokat.

Fájni fog egy ideig, bele kell törődnöm,
De a lelkem nyugalmáért meg kell ezt eszközölnöm.
Annyit csalódtam már a barátokban, főleg a bizalmasokban,
Hogy nem tudom lesz-e még olyan, kire feltétlen rábízhatom magam...