Condra (1. rész) - A legelső

A Kerola űrhajón nagy volt a sürgés-forgás. Az újonnan elkészült rabszállító az első útjára indult. A rendszerellenőrzésekből már csak a navigáció és a cellák szabályzói voltak hátra.
A kék színű űrhajóról a Nap sugarai pompásan verődtek vissza. A tapasztalt, idős korban lévő Robert McGragor kapitány is megérkezett a hajóra díszegyenruhában, hisz az avatót követő rendezvényről egyenesen ide jött.

- Kapitány a hídon! - tisztelgett a legénység egyetlen tagja, Juan őrnagy.
- Pihenj, katona. Jelentést! - parancsolta, miután leült parancsnoki székébe.
- A hajó összes komputere optimális mértékek között működik.
- A rabok megérkeztek már?
- Épp most futott be a kérelem – nézett a pittyegő kijelzőre.
- Engedélyezze a felszállást, és amint beszálltak, térjen le az orbitális pályáról.
- Igen, uram!

A rabok felszállása zökkenőmentesen történt, egyikük sem akadékoskodott. Mindhárman gyilkosság vádjával kerültek életfogytiglani börtönbüntetés alá, s tettüket saját maguk jelentették be a rendőri hivatalban. A három elítélt nőt, Rosemaryt, Caterine-t és Nadját a számukra kijelölt cellákba vezette az egyetlen őr, aki szintén a hajó „utasa” volt. A rabok kabinjai nem a megszokott módon voltak kialakítva. Valamennyi egy lakásnak felelt meg, hisz mindegyikben volt háló és fürdőszoba, egy nappali, és egy konyha teljesen felszerelve. A hűtők több hónapra elegendő élelmiszert tároltak, ami nem is csoda, mert az út a börtönbolygóig két és fél hónapig tartott, ha az utazás alatt nem történik valami, ami lelassítaná a hajót.

A nagy forgalom miatt a már az induláskor késésben lévő komp csak fél óra múlva tudta elhagyni a Föld gravitációs terét. Utasszállító gépek jöttek-mentek, teherszállítók szálltak fel és le. A forgalom most rosszabb volt, mint magában a fővárosban a déli csúcsforgalom közepette.
A Jupitert megkerülve tudtak csak rátérni a Celedan bolygó felé vezető űrútra.

- Úticél betáplálva, kapitány. Robotpilóta aktív.
- Köszönöm, őrnagy. Akkor vissza is vonulok az irodámba. Ha valami történne, azonnal értesítsen.
- Értettem, kapitány! - vágta magát vigyázzba a fiatal, izgága férfi.
A legmodernebbek közé sorolt hajó már két napja utazott az űrben, mikor az egyik rab nem jelentkezett be a reggeli keltetéskor. Az őr, Sergio hadnagy azonnal értesítette a kapitányt, aki engedélyezte a cellába való belépést.
- Itt vagyok a kabinban, kapitány. Az ajtót bezártam magam mögött. Innen nem tud kijutni – mondta, mivel arra gondoltak mindannyian, hogy a nő a szabadulás megkísérlése végett nem jelentkezett.
Épphogy elmondta, síri csend követte szavait. „Mi történt?” - kérdezte a kapitány, de csak nem jött válasz, majd végül megszólalt:

- Minden vérben úszik a szobában. A padlótól a plafonig minden – jelentette az őr remegő hangon. - A rab meghalt. Teste, mármint ami megmaradt belőle, az ágyon hever.
- Mégis mi történt? - kérdezte ijedten az őrnagy.
- Nem tudom – jelentette, majd újra elhallgatott.
Az undor jelei voltak kivehetők szemeiből. Arca elzöldült, majd hirtelen a hozzá legközelebbi sarokhoz sietett, ahol felöklendezte mindazt, amit akkor reggel elfogyasztott. Sosem látott még átlagos hullát sem, nem hogy egy ilyen állapotban lévőt. Pár perc múltán erőt vett magán, s folytatta:
- Nem tudom, mi történhetett, de a látvány szörnyű. Mintha felboncolták volna, de a holttestből alig látszik valami a vértől. Közelebb megyek – lassan, remegő lábakkal lépett oda a tőle egy-két méterre lévő franciaágyhoz. - A belső szervei közül valamennyit eltávolították – folytatta volna, de egy újabb hányinger-roham fogta el. Ezúttal viszont már nem öklendezett. Az előző alkalomnál minden kijött belőle, ami csak bírt.

Amit a kapitánynak jelentett, az valóban így volt. A nőt, Rosemaryt orvosi metszésekkel boncolták fel, a jelek szerint még élve. A cellák hangszigeteltsége miatt nem hallhatták, hogy mi történt odabent a szobában az éjszaka folyamán. A nő bár még élt, így mégsem tudott sikoltozásával segíteni magán, ráadásul az első vágás miatt, ami a mellkasát érte percek alatt elvérzett.
A bordái mind milliméter pontossággal voltak elvágva, s a szíve helyén annak kitépésének nyomai voltak felfedezhetőek. A nő úgy festett ott, mintha sosem lettek volna szervei, mintha egy egyszerű öntött szobor lett volna, amit igen csúnyán megrongáltak.
- A hulla már merev – jelentett tovább. - Valószínűleg a takarodót követően gyilkolhatták meg ilyen brutális módszerekkel.
- De senki sincs a hajón, aki ezt meg tudta volna csinálni – felelt a kapitány.
- Az egyik rab, Dr. Nadja Headway sebészorvos kitűnő eredményekkel – fordult McGragor felé az őrnagy.
- De ő nem lehetett. A cellák egész éjszaka zárva voltak. Vagy nem?
- Utána nézek... - fordult vissza a pultjához Juan. - A befutó adatok szerint nem nyitották ki az ajtókat. Bár meglehet, hogy a másik rab segédkezett. Ő számítógép programozó, és érthet a zárakhoz is. Bankrablásért ítélték el, s közben megölte a pénzintézet biztonsági őrét is. Véglegesen ezért ítélték el, nem a lopásért.

- Hallgassa ki őket! - parancsolta McGragor a kommunikációs pulthoz érkezve.
- Értettem, kapitány. A másik két rabot a kihallgatószobába viszem.
A hadnagy szó szerint örült annak, hogy elmehetett onnan. Nem sokáig bírta volna ott tovább.
Nem telt sokba, míg a kapitány is leért a kihallgatóba:
- Mit műveltek maguk az éjjel? - támadt a két nőre.
- Aludtunk -válaszolt teljes magabiztossággal és komorsággal a szemében Caterine.
- Maga, ha jól tudom „számítógépes”. Így van, nem? - nézett a szemeibe a kapitány.
- Igen, uram! Így van...
- Akkor? Mesélhetnének bővebben is arról, hogy hol jártak az éjszaka! - csapott az acélasztalra a férfi.
- Már mondtuk, hogy aludtunk! Ez nem elég? Személyem szerint álmodtam is! De miért csak mi vagyunk itt? Az a másik nő? Ő hol van? Vagy talán őt nem gyanúsítják semmivel sem? - kérdezgetett egyre dühösebben az alapból is indulatos Nadja.
- Hát épp ez az, hogy róla lenne szó! Az éjjel életét vesztette... - nyelt egyet az őr – Nem tudnak erről semmit?
- Honnan tudnák, ha egyszer aludtunk! Hát nem értik??? - vágott vissza egyre idegesebb hangon ezúttal Caterine.
- Jöjjenek ki! - intett a két férfinak McGragor.
Kilépve az ajtón rögtön bele is kezdett a mondandójába, ami alapján szerinte nem bűnösök a hölgyek. Nem egy kihallgatáson vett már részt, így könnyedén meg tudta állapítani, hogy ki hazudik, és ki nem. „De akkor ki volt?” - tette fel a kérdést a naiv őrnagy.

- Nem tudom. Nézzenek körbe az egész hajón, de párban. Lehet, hogy potyautasunk van. A rabokat vigyék vissza a helyükre. Én a hídra megyek – mondta, és útnak is indult.
Több órás kutatgatás után sem találtak semmi különlegeset a hajón, bár hallottak itt-ott furcsa, kissé szokatlan hangokat, ám azokat a hajó alapzajának tulajdonították.
Aznap éjszaka mindannyian félve tértek álomra, csak a kapitány maradt higgadt. Bár tudta, hogy az ő élete is kockán forog, de azt is, hogy itt, az űrben, egyedül nem tehetnek semmit. „Egyszer majdcsak elérjük a Celedant.” - gondolta magában, majd leoltotta éjjeli lámpáját, és ő is nyugovóra tért.
A két nőt sem kellett altatni. Mindketten nyugodtak maradtak, hisz a körülményekről szinte semmit nem tudtak, csupán annyit, hogy egyik társuk meghalt. Se többet, se kevesebbet.