Caine
1990. telén születtem Firenzében. Anyám nagy múltú osztrák család leszármazottja, míg apám Toscana tartomány vezetője.
Két évig éltünk Firenzében, mikor egy nap apám nem jött haza. Helyette csak egy levél, melyben az állt, hogy a magángépe belezuhant az Atlanti-óceánba. Mivel kicsi voltam, nem érzékeltem semmit, apámról nincsenek emlékeim.
Ausztriába költöztünk nagyszüleimhez, egy hatalmas kúriába. Itt se éltem két évnél tovább, mivel nagyszüleim ismeretlen körülmények közt elhunytak. Ekkor anyám úgy döntött, hogy a város valamivel nyugtatóbb egy üres kúriánál, így Bécsbe mentünk. Az elkövetkező kilenc év sokkal nyugisabb volt, mint az előző négy, bár ez is csak a tizenharmadik születésnapomig. Anyám váratlanul lebetegedett, és a következő pillanatban már a kórház intenzív osztályán találta magát. Haragudtam rá, mert azt hittem, hogy szándékosan nem akar velem lenni. Mikor megtudtam, hogy az orvosok már egy hetet se adnak neki, egyből meg akartam keresni, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hiszen ő volt velem mindvégig. A tudat, hogy nem lesz többé, szörnyű volt. Mire beértem a kórházba, előttem vitték el a holttestét - meghalt! Nem akartam elhinni. Térdre rogytam a kórházi váró közepén, és összetörtem lelkileg, jóformán teljesen.
A következő állomás Ausztrália volt. Se a repülőútra, se arra, hogy a kórház óta mi történt nem emlékszem. Nagynéném, apám nővére vett magához, ezért volt ez az újabb költözködés. Csodálkozom, hogy egyáltalán még vannak élő rokonaim.
A nagynéném, Tara, érdekes nő volt, de legalább gondomat viselte. Talán ez volt életem legemlékezetesebb időszaka. Jó viszonyt alakítottam ki Taraval, iskolába jártam és jól tanultam; barátaim voltak, akikkel jól éreztem magam és minden délután lementünk a tengerpartra surfözni. Lassan, ugyan, de kezdtem visszaszokni a rendes életbe, és kezdtem egyre kiegyensúlyozottabbá válni.
Persze, mint minden jónak, ennek is vége lett. Egy este sokáig voltam házon kívül, elmentünk valami piás házibuliba a haverjaimmal - ekkor már tizenhat voltam. Az este egy része kimaradt, és hajnalban tántorogtunk haza kisebb randalírozás kíséretében. Az Ocean Avenue-nál elváltunk, és onnan egyedül mentem a házunkhoz. Mire odaértem, egy kisebb szomszédból álló tömeg állta el az utamat. A ház előtt rendőrök, tűzoltók és mentők egyezkedtek. Mikor jobban szemügyre vettem a házat, láttam, hogy füstöl. A tűzoltók reakcióját tekintve a ház „csak” égett, de számukra a munka itt már véget ért. Ez a látvány felgyorsította a kijózanodást. Megkérdeztem egy rendőrtisztet, mi folyik itt, de nem válaszolt.
Átverekedtem magam a kíváncsiskodó embertömegen, egyenesen bele a rendőrségi szalagba. Amikor mondtam a rendőröknek, hogy itt lakom, kissé érdekesen néztek rám, de végül elhitték és bevezettek a házba. Az ajtó fel volt feszítve, amit nem egyenruhába öltözött rendőrök vizsgáltak. Valószínűleg nem ők szedték szét. Beérve a nappaliba kisebb sokkhatás fogadott: az összes bútor feldúlva, minden össze-vissza törve-zúzva, bár vértfolttal ékesítve az ajtófélfát. Ha a bútoroknak lábuk lenne, akkor ezek már biztos Mexikóig futottak volna. Az egyenruhások továbbvezettek az emeletre. Nagynéném szobájához érve elfogott egy ismerős érzés. A szoba vérben úszott, amitől rosszul lettem. Majd megpillantottam Tara holtestét, amitől kiborultam. Egy kard feküdt mellette, de nem tartottam fontosnak.
A falnak támaszkodva kimentem a házból. Amint kiértem, belehánytam az első kukába. Talán a hulla és a vér látványa hozta ki belőlem az előző esti alkoholt. Már hajnalodott. Teljesen kikészülve sétáltam végig az óceánparton. Fogalmam se volt, hogy ezután hogyan tovább. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Semmi kedvem nem volt több időt tölteni ebben a városban, így első, ami eszembe jutott, hogy irány a reptér. A kérdés csak annyi volt, hogy jutok fel a repülőre. Szerencsémre, amikor odaértem a terminálokhoz, egy felhasználatlan jegyet Los Angeles városa felé. Nem akartam összeesküvés elméletet keresni, szóval felsétáltam a gépre és vártam a landolást.
Megérkeztem. Új város, tiszta lappal. Egyelőre. Mivel semmi pénzem nem volt, az utcán kellett töltenem az éjszakát. De nem az előkelő vízparti részeken, hanem az óceántól távolabb, a zsúfoltabb belvárosban. Már első éjszaka majdnem kinyírattam magam. Csak egy szokásos esti banda háború, késekkel, pisztolyokkal és persze pénzzel és drogokkal. A túléléshez szükségesnek láttam a hasonló életmód kialakítását, ergo csatlakoztam az egyik bandához. Pár hónap és igen keményen kereskedtem a drogokkal, ha kellett, fegyverrel védtem az életemet, ezzel megölve egy másikat. Még több pénzért, vagy épp szerért még meggyilkoltam az egyik banda vezetőjét is, amiért kegyetlenül rám szálltak.
Nem telt el sok idő, a függőség hamar kialakult, de egyszer arra eszméltem, hogy csövek lógnak ki belőlem, és az intenzíven fekszem. Le akartam lépni, de nem engedték. Benyugtatóztak, nem mintha nem lett volna már bennem így is elég anyag. Egy hónappal később bedugtak egy rehabilitációs központba. Az elején még kiszöktem egy-két nap erejéig az anyag miatt, de mindig a rendőrök vittek vissza.
Legalább fél évet sínylődtem ott, míg kiengedtek. Elvileg az állam segített volna elhelyezkedni az életben, bár a valóságban ez nem nagyon valósult meg. Egy gyorsbüfében voltam valamiféle segéd az óceánparton. Nem sok pénzt hozott, de legalább adott valami lyukat, ahol élhettem, és ugyebár kaját is.
Pár hónapig, mondhatjuk, egész jól haladtam a normális élet felé, egészen addig, amíg fel nem gyulladt az otthonnak nevezett patkányfészek. Itt adtam fel végképp, hogy valaha is úgy fogok élni, mint egy normális, közönséges és hétköznapi ember.
Megpattantam a városból, bár magam se tudtam, hogy tulajdonképpen merre is mentem. Repülőről repülőre, vonatról vonatra, majd buszról buszra lógtam, nem volt pénzem jegyre. Ismét lopnom kellett a kajáért, és ölnöm az életben maradásért. Nem bízom többé ebben a világban.
Caine
