Dylan vagyok. Egy normális, 15 éves srác. Már amennyire az ember normálisnak tekintheti magát. Ember…eh. Igen, eddig ezt hittem.
Mint később megtudtam, Emotion városában születtem, bár igazi szüleim kiléte a mai napig titok előttem. Két éves lehettem, amikor kitört a háború, és a békés város átváltozott kegyetlen harcmezővé. A sziget dél-nyugati tartományába, egy farmra. Mivel azt hittem, hogy ideszülettem, nem zavart különösebben.
Viszonylag nagy volt a „család”-om. Anyám, Freya soha nem tett különbséget köztem, és testvéreim, Lilith és Jaina között. Lilith velem egyidős, míg Jaina két évvel volt idősebb nálnuk, így mindketten abban a tudatban éltek, hogy rendesen, vérszerinti testvérek vagyunk. Lilith és Jaina apját, Hectort én is apámként tiszteltem. Normális körlmények közt nevelkedtem, normális családban, normális embernek. Mivel én voltam az egyetlen fiúgyermek a házban, Hector fontosnak találta hamar elkezdeni a harcművészet tanítását, míg Freya a műveltségünkre figyelt.
Hat éves koromra folyékonyan tudtam írni, olvasni, sőt, számolni is, ami nem volt hétköznapi egy farmon se. Újabb két évre rá, Hector átadta minden kardforgató és íjász tudását, de én mindig többet akartam. Hector régen katona volt, és elég jól bánt a fegyverekkel. Ennek ellenére 9 éves koromra túlszárnyaltam minden tudását.
Ekkora Freya és Hector már nem volt annyira nyílt előttem, ugyanez volt igaz Lilithre és Jainára.
Tíz éves korom környékén, egyik este nem voltam hajlandó hazamenni az erdőből. Tudtam, hogy nem lesz semmi, ha nem megyek haza időben, hisz eddig még mindig betartottam a szabályokat. A hold már ereszkedőben volt, de én még mindig csak gyakoroltam az íjjal, nem értem be soha kevesebbel.
Patadobogást hallottam, és ledermedtem. Először azt hittem, hogy csak értem jön Hector lóval, de nem volt ekkora szerencsém. Egy kentaur toppant be a tisztás közepére. Nagyon meglepődtem, eddig még csak mesékben hallottam róluk, alig háromszor. A kentauron is látszott, hogy nem számított rám, de nem ettől függetlenül lecövekelt velem szemben. Lassan megindult felém, körbe járt kétszer, enyhén biccentett, majd továbbindult.
Nem tudtam hová tenni a történteket, így is csak reggelre értem haza. Amikor hazaértem, Freya zokogott, Hector pedig lekevert egy hatalmasat. Először ütöttek meg, és kifejezetten pocsék érzés volt. Hátraestem az ütés nagyságától, de a szégyentől nem tudtam megmozdulni. Még vagy legalább fél óráig csak ott feküdtem a porban. Amikor megmozdultam, első utam a padláshoz vezetett. Szerencsémre, senki nem keresett, így elvoltam és aludtam egész nap. Este kezdetén ébredtem. Nem akartam lemenni, de muszáj volt, mert éhes voltam. Amikor benyitottam az étkezőbe, már a vacsora közepénél tartottak. Ott volt egy üres tányér a helyemen. Én szótlanul odamentem, megvacsoráztam, és le is léptem. Senki nem szólalt meg, így jobbnak láttam visszavonulni a padlásra. Amikor minden fényt leoltottak, lejöttem, és elindultam megint az erdő felé.
Magamhoz vettem az íjamat, és hamar a tisztáson találtam magam. Úgy három óra gyakorlás után elfáradtam, és nekidőltem egy fának. Állva majdnem elaludtam, amikor meghallottam az ismerős patadobogást. Ismerős kentaur volt, de ma is szótlan. Már nem volt annyira meglepet. Közölte, hogy nem lett volna szabad ma is kijönnöm, majd továbbdobogott. Nem fogtam fel teljesen, majd az égre pillantva, sietve haza indultam.
Még pirkadat előtt hazaértem, de Hector már várt. Most nem tűnt túl agresszívnak, így megkíséreltem elmondani neki a találkozásomat a kentaurral. Ismételten pofán vágott, és azt mondta, felejtsem el, de nagyon gyorsan.
Így telt a következő négy évem. Eseménydústalanul, és idegenül. Egy beszélgetést sikerült elcsípnem, ami inkább Freya és Hector egy ősrégi vitája volt: én. Freya próbált védeni valamitől, ami nyílván a hallgatózásom előtti időben hangzott el, de Hector hevesen tiltakozott. Azzal érvelt, hogy biztos nem vagyok egyszerű, hétköznapi ember, hiába próbáltak arra nevelni. Már az is gyanús volt, hogy egy két éves kisfiú mit keres Emotion kihalt romjai között.
Egy perc alatt leesett az egész. Már alapjaiban feltűnhetett volna, hogy a haj- és szemszín se azonos, génekről nem is beszélve. Család kis feketebáránya, aki most már nem is ember. Szerintem előbb vagyok ember, mint hal, vagy bármi más, de ez majdnem lényegtelen. Négyé év után először újra visszatérem a tisztásra, ekkor már rendes íjam volt, valamint lenyúltam a műhelyből két elég hegyes tőrt. Jobb híján csak vártam, hátha megint feltűnik a kentaur. De nem jött. Közel volt a hajnal. De én nem tértem vissza. Elbújtam egy fa törzse alatt, és ott aludtam egésznap. Másnap este ébredtem, éhesen, de nem érdekelt. Újabb estét végigvirrasztottam. Ismét nem történt semmi, hajnalban csalódottan indultam vissza.
Nem mondhatnám, hogy kellemes körülmények vártak. Freya öngyilkos lett, Jaina és Lilith is lelépett, Hector pedig megőrült. Egy baltával támadt rám, ami majdnem kettévágta a karomat. Szerencsére megúsztam egy kéztöréssel. A jobb kezemnek ezért a ballal rántottam elő az egyik tőrt. Nem volt időm gondolkozni, így szíven szúrtam. A legdurvább akkor is az volt, hogy nem éreztem utána bűntudatot. Ez a három nap eléggé megviselt és megváltoztatott, amin még magam is meglepődtem. Majd egy idegen tudat által vezérelve felgyújtottam a házat, benne a két hullával.
Szívtelenül, és otthontalanul elindultam Emotion városa felé. Nem tudtam, merre megyek, mindössze az ösztönöm vezérelt. Nem hiszem, hogy túlságosan jót tett volna az egészségemnek, ugyanis útközben csak nyers húst tudtam enni, a zöld, pedig kevés volt. Majdnem volt szerencsém egy hatalmas márvány kastélyhoz is, de azt jobbnak láttam kikerülni. Tudtam, hogy még jóval ezelőtt a jobb oldali utat kellett volna választanom, ugyanis most egy iszonytatóan nagy mezőn kötöttem ki, ahol még csak tájékozódni se tudtam, este, pedig hatalmas köd uralkodott. Az is tanusítja, hogy csak akkor vettem észre a sárkányt, amikor nekiütköztem. Gyönyörű vörös sárkány volt, bár amikor tűzeregetésre nyitotta a száját, a csodálkozást menekülőre fogtam. A sárkányok okosak. Sikeresen rájöttem, amikor felettem repkedett és úgy próbálta ráköpdösni a tüzét. A ruhám több helyen is megperzselődött, elég csúnyán, de a tűz valamiért nem olvasztott meg. Jelenleg nem volt túl sok időm gondolkozni, így tovább futottam. Egy folyónál visszafordult, és békén hagyott. Biztos valami biztonsági védő-lény volt. Vagy hasonló. Mindenesetre elég jól végezte a dolgát.
Egy héttel a sárkányos incidens után Emotion romos városába érkeztem. Nagyon kevés halandó él erre, a csaták már majdnem mindennapossá váltak. Mivel a kezem rosszul forrt össze, nehezen, de újra eltörtem a csontomat. Iszonyatosan fájt, de legalább esélyt adtam, hogy normálisabban nézzen ki a kezem. Rájöttem, hogy hiba volt. Elég lett volna bőven kimenni egy csatába, várni öt percet, és három törött csonttal elbújni.
Még a mai napig se tudom pontosan, hogy kik harcolnak egymással. Mindössze egy biztos: nem emberek. Körülbelül fél évembe telt, de meg tanultam túlélni a harcokat és élni a romokban. Emotion többi lakója, vagyis bujkálója hidegen hagy. Nem törődök senkivel és semmivel, de legfőképp nem keresem a saját kényelmem. Nem tudom, hogy innen hova tovább. Már, ha megélem a holnapot.
