Tovább nem bírom. Leteszem a súlyt.
Az élet terheit nem bírom el.
Minek az öröm, ha megszűnik úgy,
ahogy elvesztettem minden kincsemet?
Ahogy a nap eltűnik az égről,
Szép lassan eltűnt mind,
Régen olyan szép volt minden a fénytől,
S most minden sötétségbe torkollik.
Régen barátokkal együtt a tisztáson szaladtam,
Akkor csak az öröm létezett.
De most tisztás nincs, csak szakadék alattam,
S most nincsenek barátok, hogy féltsenek.
Nem mondhatják nekem "Gyere vissza közénk",
S visszamenni sem lenne miért.
Most nincs zsenge fű, csak szúros sövény,
S a fájó, hogy nincs is kiért.
Nem akartam mást, csakhogy jó legyek!
Mindenben jó. Tökéletes. Az könnyűnek tűnt.
Azt hittem, az öröm felé megyek,
De naggyá tettem szívemben az űrt.
A csodás, csillogó csillagok eltűntek az égről,
Helyettük az üres semmi lett,
S rájöttem, elzártam magam a jótól, barátoktól,
Attól ami igazán kellett.
De akkor nem magányosan álltam az életnek kitéve,
Akkor nem tudtam, milyen az.
S most keresem a választ a miértre,
De csak a kérdések mezején találom magam.
Hisz tökéletesnek lenni nem lehet,
Csak azt a látszatot kelteni.
Mert mikor mindenben jó vagy, senki sem szeret,
Akkor fogod az igazán jót elveszteni.
Mert nem lesz zsenge fű, csak szúrós sövény,
Nem lesz miért, nem lesz kiért,
Csak menetelhetsz... Előre, az üres, semmitmondó álmokért!
