4. fejezet
Kylie
Ha valaki azt mondja az átváltozása napján, hogy James egy teljes hónapig semmiféle hibát nem követ el, nem hittem volna neki. Ha hozzáteszi, hogy még Erica sem fog hosszútávon kötekedni vele, sőt mi több, lelkesen engedélyezi, hogy együtt töltsük a szabadidőnket, egyenesen kinevetem.
Márpedig ez történt. Abból az édes fiúból zabolátlan vámpír lett, kitűnő tanítvány és érzéki szerető. Ami azt illeti, nem is választhattam volna jobban.
Azóta, hogy Erica úgymond levizsgáztatta, végre béke szállt a kis, város széli házunkra, és ha előfordulnak is nézeteltérések – főként Robert és a mesterem között – sosem követi őket hangos veszekedés, inkább csak némi csendes szóváltás, mialatt nekem és a tanítványomnak semmi keresnivalónk a nappaliban.
A ma éjszaka is csendesen indul. Robert a városlakókat irtja, Erica, mivel már túl van a vadászaton, a nappaliban terpeszkedik, James némi magányos sétára indult, azzal az ürüggyel, hogy ki kell szabadulnia a négy fal közül olykor, én pedig egy könyvbe temetkezem, amit Robert szerzett be legalább ötven évvel ezelőtt, és azóta porosodik valamely polcon, attól függetlenül, hogy kicsomagoltuk-e az adott költözéskor.
Olvasás közben furcsa érzés kerít hatalmába, aminek semmi köze nincs az előttem sorakozó betűkhöz. Felrémlik előttem James arca, és ugyanakkor valami furcsa szorítást érzek a gyomromban. Veszélyben van, épp oly biztosan tudom, mintha valaki a fülembe ordítaná ezt a tényt.
Egy-két másodperc telik csak el, mire a bejárati ajtóban állok, de ugyanakkor eltűnik az érzés, mintha nem is lett volna.
Valami mégis különös ebben az egészben, és csak egy pillanattal később tűnik fel, hogy nem érzem a jelenlétét. Meghalt volna? – jut eszembe a kétségbeejtő lehetőség, de valahol mélyen tudom, hogy erről szó sincs. James él, ha nem így lenne, rémisztő ürességet éreznék.
- Életben van, ha ez érdekel – szólal meg a hátam mögött Erica, dermesztően nyugodt hangon, majd magyarázatként hozzáteszi – Amikor nem érez, a jelenléte is eltűnik számodra.
Elönt a düh, ahogy szembefordulok Ericával.
- Ne merj szörnyeteget csinálni belőle!
- Oh, te már megtetted az első lépést – nevet fel, mintha mulatna a kirohanásomon.
- Sem belőlem, sem Robertből nem lett olyan érzéketlen tuskó, mint belőled. James-t ne tanítsd erre!
- Még mindig nem szoktak meg, hogy neked jobban fáj, ha sértegetsz? – még mindig mosolyra húzódik a szája, de ez már az a mosoly, aminél jobb visszakoznom. Erőt veszek magamon, és inkább nem válaszolok, csak megvonom a vállam. Erica vár néhány pillanatot, majd bólint. – Remek. Jamesről csak annyit, hogy nála ösztönös, amit neked már tíz éve meg akarok tanítani.
- Ugye nem akarod…
- Leszoktatni az érzelmekről? Nem fogok sírni, ha nem sikerül, de ha kéri, nem fogok neki nemet mondani.
- Kösz… már az is eredmény, hogy nem erőlteted.
- Eddig jó kisfiú volt – vonja meg a vállát Erica. Bólintok, majd ismét az ajtó felé pillantok.
- Ha nem bánod, megkeresem.
- Nem „bánom” – csóválja meg a fejét. Nem várom meg a következő kioktató műsort, inkább kilépek az ajtón, hogy a tanítványom keresésére induljak. Most már legalább be tudom mérni.
Robert
Szinte berobbanok a nappaliba, és megkönnyebbülésemre Ericát ott találom, méghozzá egyedül.
- Te is érezted? – szegezem neki a kérdést. A nő lassan bólint.
- Hogy a kismadarunk kinyírt valakit? Persze – vonja meg a vállát nemtörődöm mozdulattal. Csak egy pillanatra néz rám.
- De egyáltalán, hogy volt képes… hogy lehet, hogy…
- Robert, arra vagy kíváncsi, hogy kit ölt meg? Név szerint Morisayt.
- De hiszen ő már vagy háromszáz éves! – fakadok ki, miközben megkerülöm a dohányzóasztalt, mintha le akarnék ülni, aztán folytatom a sétát egész a tévéig, majd vissza. Erica türelmesen, majdhogynem „földre szállt angyal” pillantással követi az utamat.
- Igen, akörül volt, de nem kár érte – jegyzi meg még mindig nyugodtan. Nah igen, Morisay szerintem is egy féreg, aki csak azért jár más vámpírok területére, hogy tönkretegye az adott várost, de a probléma nem ez…
- Van fogalmad róla, hogy mit kap ezért James? – rivallok rá a nőre, mire ő még mindig angyalian megvonja a vállát, és a szemembe nézve válaszol.
- Persze, hogy van – bólint sejtelmesen. – Épp erre számítok.
Nem vagyok képes tovább megmaradni Ericával egy légtérben. Ahogy jöttem, ugyanolyan lendülettel vágódom ki az utcára. Az ajtó döngve csapódik be mögöttem.
James
Mire magamhoz térek az első kábulatból, Kylie jelenik meg mellettem. Elborzad a vámpír holtteste láttán, majd szikrázó szemekkel emeli rám a pillantását. A betolakodó ennél halottabb csak akkor lehetne, ha elégetnénk. Egy vámpírt vissza lehet hozni az életbe, feltéve, hogy a feje a helyén marad, legalább is a mesterem így mesélte. Az idegen esetében viszont… fogalmam sincs, hogy honnan jött az az erő, amellyel kikaptam a kardját a kezéből, mintha az ösztöneim sokkal ősibbek lennének nálam.
- Van fogalmad róla, mit műveltél?
- Megtámadott! Mit tehettem volna? – válaszolok szinte kétségbeesetten.
- Te is tudod, hogy nincs nagyobb bűn, mint vámpírt ölni, James.
- Igen, tudok róla – morgom az orrom alatt – Hidd el, nem volt más választásom! Legalább te higgy nekem…
Kylie bólint, és a kezét nyújtja felém.
- Gyere, menjünk haza. Hátha Erica vagy Robert tud segíteni…
Lassan indulok csak el, még egy utolsó pillantást vetve a hullára.
Erica
Úgy döntök, a nappaliban ülve várom meg a két jómadarat. Ha Robert nem kíván részt venni a védőbeszédben, az nekem csak jó, így James-nek romlanak az esélyei a túlélésre. Hogy az igazságszolgáltatásunk – ami egyéb esetekben nevetséges, most viszont kifejezetten hasznosnak tűnik – felkapja a fejét az esetre, abban biztos vagyok. Morisay épp elég hírhedt volt ahhoz, hogy nagyon hamar feltűnjön valakinek a hiánya… bár attól tartok, még Robertnek sem volt nyilvánvaló, hogy ő jár a városban, másképp ő kergette volna el. Jut eszembe, ő még sosem találkozott vele.
Mikor végre megérkeznek, James és Kylie egyaránt sápadtabbak a szokásosnál. Rájuk mosolygok, és ez szemmel láthatóan a kis tanítványomra nincs jó hatással. Megszólalni sem tudnak hirtelen.
- Felkészültetek az elkerülhetetlenre? – kérdem, csak hogy megtörjem a csendet.
- Erica, kérlek, segíts… - könyörög Kylie, majdhogynem térdre nem borul. James megrendülten áll az ajtóban. Szóval felvilágosították, hogy meg fog halni. Nem mindennapi az ember életében, az biztos, de mit várt az után, hogy megölt egy vámpírt?
- Ugyan, mi hasznom lenne belőle, hogy segítek? – vonom fel a szemöldökömet, de még mielőtt Kylie összeszedhetné magát a válaszhoz, csöngetnek. James nyit ajtót, kissé gépies mozdulattal. Becsukott szemmel is meg tudnám mondani, hogy ki érkezett. Még jó, hogy nem kell lepleznem a csalódást, bár az ügyemnek egyáltalán nem tesz jót a dolog.
Kylie
Tíz éves vámpíréletem alatt Ericának egyszer sem volt ennyire kegyetlen beszólása. Az agyamat vörös köd önti el, háromszor kell mély levegőt vennem, hogy ne ugorjak a torkának, és ne is válaszoljak durván. Addigra azonban egy vendég érkezése zavar meg.
Az ajtóban álló lány egyáltalán nem tűnik vérszomjasnak. Érzékeim megsúgják, hogy még Robertnél is nagyon sokkal idősebb, bár ha hihetnék a szememnek, tizennégy-tizenöt évesnek nézném.
Invitálást nem is várva lép beljebb, és közben elég látványosan végigmér bennünket. A szemei felcsillannak, ahogy rám néz, majd úgy felejti a tekintetét James-en, hogy önkéntelenül is közelebb húzódom hozzá. Nem megvédeni akarom, szimplán jelezni, hogy ő az enyém, és nem szabad préda. Szerencsére a külön bejáratú nőcsábászom most a szobájában felejtette a kisfiús vigyorát.
- Arsenia – biccent Erica kimért mozdulattal – rég találkoztunk.
- Mondhatnám, hogy nem elég rég, de a kívánt hatást úgysem érném el – fordul felé a lány. Végre valaki, aki cukkolja a mesteremet, rajtam kívül!
- Ezen a téren nem változtam – mosolyog rá a számomra oly jól ismert, téli éjszakákat felelevenítő kifejezéssel Erica.
- Szóval, ki is volt a bűnös? – pillant ismét ránk. James keze megrándul, mintha magára akarna mutatni, de a mozdulat félbemarad.
- James – válaszolja továbbra is nyugodt hangon Erica. Arsenia ismét végigméri az említettet, majd füttyent.
- Ez esetben gratulálok. Biztos nem négyen gyűrtétek le? Morisay eléggé erős volt.
- Egyedül voltam ellene – szólal meg a vádlott, és a hangjában némi büszkeség csendül.
- Ügyes… - kuncog fel Arsenia – Minden elismerésem a tiéd.
- Véletlenül se reménykedjek benne, hogy itt ma kivégzést fogok látni? – szól közbe Erica. A hangja csalódást tükröz, de ez is csak olyan színjáték, mint bármely másik.
- Még ha tudnál is reménykedni, akkor se tedd – foglal helyet Arsenia, és ugyanazzal a mozdulattal hátradől Robert kedvenc foteljében. Ezek szerint elég rég ismerik egymást Ericával, és Arsenia már edzett. – Üljetek már le, úgy álltok ott, mint két szerencsétlen, galambokra váró szobor.
Önkéntelenül felkuncogok, és leülök a kanapéra, Jamest is magammal húzva.
Erica
A helyzet kezdi elveszíteni a komolyságát, úgyhogy megköszörülöm a torkom. Arsenia végre észbe kap. Ez a nő, a kétezer éve ellenére úgy viselkedik, mint egy gyerek, akit most engedtek be a vámpírok nagy játszóterére, és már anyuci (vagyis jelen esetben apucinak illene neveznem) sem fogja már a kezét.
- Nos, sajnálatomra a vámpírok törvényei semmilyen esetben nem engedik meg az önbíráskodást. A szabály értelmében mindazok, akik vámpírt ölnek, az életükkel kell fizetniük ezért – morogja el a jól betanult szöveget. – Azt hiszem azonban, hogy ez esetben kivételt kell tennünk.
- Kivételt? – vonom fel a szemöldökömet.
- Ne csodálkozz, Erica, úgysem hiszem el, hogy meglepődtél – int le szemtelenül évődő hangon.
- Kivételt? – visszhangozza Kylie.
- Neked már elhiszem – kuncog fel ismét Arsenia. – Nos, Morisayt harminc éve felfüggesztettük… ez azt jelenti, hogy a vámpírok közössége kitagadta, még ha nem is ítéltük halálra.
- Nem vertétek nagydobra az ítéletet – jegyzem meg karbetett kézzel.
- Valóban. A felfüggesztetteké titkos lista, a nívónkat rombolnánk vele, és senki nem értené, hogy akkor most szabad ölni vagy sem. Mindenesetre Morisay megölése ezáltal nem halálos bűn, de nem is hagyhatjuk megtorolatlanul.
- Nem ragaszkodom hozzá, hogy megkíméld James életét – szólok közbe kedvesre igazított vonásokkal. Arsenia felvonja a szemöldökét.
- Miért is nem? Hiszen még a mestere felelős érte. Ha megölném Jamest, Kylie-t szintúgy meg kellene ölnöm, és gondolom, hozzá azért ragaszkodsz.
James jó fiú, nem szól, nem vág pofákat, csak kíváncsian várja a végeredményt. A karjait Kylie köré fonja, valószínűleg a kis tanítványom jelenléte nyugtatja meg ennyire.
- Hát persze – sóhajtok fel. Arsenia teljes mértékben reménytelen eset. – Mit is jelent, hogy nem hagyhatjátok megtorlatlanul?
- Hasonló esetekben a mesterre szoktuk bízni a büntetést. Nem hóhér vagyok.
- Hanem ítélet-végrehajtó, ami egy és ugyanaz.
- Inkább ítélőbíró.
- Nem vagy annak egy cseppet komolytalan? – érdeklődőm roppant komoly hangon.
- És az kit izgat? – vonja meg a vállát a lány. – Téged nem, mert nem tud, a két növendék pedig örül neki – kacsint az említettekre. Kylie felkuncog, James pedig amolyan szívtipró-mosolyt vet a lányra a tanítványom háta mögül. Még jó, hogy Kylie nem látja, mert hallgathatnám a féltékeny hisztijét.
- A büntetés a te dolgod lesz, Erica, feltéve, hogy ragaszkodsz hozzá – szólal meg ismét Arsenia.
- Mérget vehetsz, hogy ragaszkodni fogok hozzá.
- Ha nem gond, nem nézem végig. Nem ölheted meg őket, Kylie önálló a törvény értelmében, James pedig hozzá tartozik.
- Ezt feltétlenül szükségesnek érzed kihangsúlyozni, igaz?
- Abszolút szükségesnek érzem – nyomja meg az utolsó szót, majd fel is áll. – Nos fiatalok, dolgom van, úgyhogy engedelmetekkel le is lépnék. A közelben leszek, Erica – teszi még hozzá figyelmeztetésképpen. Megvonom a vállam. Felőlem aztán végig is nézheti…
- Viszlát, Arsenia.
- Vigyázzatok magatokra! – búcsúzik, és a következő pillanatban sietősebbre fogja, számunkra láthatatlan sebességgel tűnik el, csak az ajtócsapódás jelzi a távozását.
Van pár ötletem a folytatáshoz, de hogy pontosan mi lesz? Megint egész éjszaka gondolkodhatok...
És nagyon-nagyon örülök, hogy tetszik a sztori 
