Chad
A nevem Chad Benett. Egy Los Angeles-i kórházban születtem, pontosan tizenhat éve. Tudom, eredeti, de egyszer mindent el kell kezdeni. Többek közt az életet is.
Ebben a városban éltem le életem első tizenkét évét. Számomra nem volt valami nagy durranás. A házunk legalább akkora volt, mint a Buckingham Palace, a kertről, a szaunáról és a medencékről nem is beszélve. Ja, igen, szerintem is átlagos voltam. Legalább is azon a környéken biztos. Mondanom sem kell, hogy amit akartam, azt mindig megkaptam.
Az első munkám egy tévéreklám volt, amit négy évesen kaptam. Visszanézve elég gáz volt, de legalább az óta van saját jövedelmem is. A későbbiekben is gyakran feltűntem reklámokban. Az első olyan, amire még emlékszem is, egy üdítő reklám volt, azt hiszem olyan hat éves korom körül.
Nyolc éves volt már, amikor megkaptam az első filmszerepemet. Persze ezeket nem én intéztem magamnak, hanem a szüleim gondoskodtam róla, hogy én is csillogásban élhessek, akárcsak ők, bár velem ellentétben anyám és apám a politikai munkásságuknak köszönhetik hatalmas vagyonukat és hírnevüket. Na igen, visszatérve a filmre, nem volt nagy szerep, csak egy kisebb mellékszereplés. Ezek után persze dőltek a további reklám-, sorozat- és filmszerep felkérések.
A legjobb ilyen filmemet tizenkét évesen forgattam, Párizsban. Utána annyira megtetszett a város, hogy ott akartam maradni. Pontosabban kijelentettem, és a szüleimnek nem volt választásuk. A forgatás alatt amúgy is beletanultam a nyelvbe, és egy év után már folyékonyan beszéltem.
Körülbelül tizennégy lehettem, mikor saját keresetem kezdett vetekedni szüleimével. Úgy gondoltam, hogy igényt tartok Párizsban egy saját házra, egyenes rálátással az Eiffel-toronyra és a Diadalívre. Ezt az elhatározást közöltem szüleimmel is, bár nem érdekelte őket túlzottan, mivel nagyon lekötötte őket a munkájuk, akárcsak az elmúlt tizennégy évben, így elintéztem a luxus tetőtéri lakást saját magamnak. Egy hotel tetején volt, természetesen járt hozzá saját kiszolgáló személyzet. Erre jó a befolyás és a hírnév.
Ezek után jöttek a kassza-sikeres filmek, és a még nagyobb befolyásom Párizsban. Elkezdődött a menekülő és álcázó életmód a rajongók, a fotósok és a riporterek elől.
A következő években, mióta a saját lakosztályomban élek (kb. 400 négyzetméter egy embernek) a szüleim csak néhanapján küldtek egy e-mailt, vagy havonta egyszer felhívtak. Kérdezgettek a filmről, mondtam, jól vagyok. Nem hiányoztam nekik, sőt, nekem se ők. Így volt jó. Megadták a kezdőlöketet, és tudatosult mindhármunkban, hogy már nem szorulok rájuk. Küldtem nekik pár ajándékot, amiért tizennégy évig neveltek, ők megköszönték. Jó volt ez így, ahogy van. Teljesen függetlenedtem.
Különköltözésem utáni két év teljesen így telt. Szinte tökéletes volt. Rájöttem, hogy visszaélhetek a hírnevemmel és a befolyásommal. Olyan helyekre mehettem be, akár nyitás előtt, ahová senki más, azt kaptam meg, amit, vagy akit akartam. Óriási partik, premier előtte vetítések, limuzin, több ezer euró-s ajándékok. Ez volt aztán az élet. Egészen egy bizonyos pontig.
Amikor is, a tizenhatodik születésnapomat is végigforgattam. Vagyis azon a nap hívtak a forgatás új helyszínére. Nem értettem, mivel nem volt benne, sem a forgatókönyvben, sem a szerződésben.
Az nap vittek el egy helyre. Már nem emlékszem pontosan, melyik reptérről vitt a limuzin, de arra igen, hogy hosszú és unalmas volt az út. A város központjáig vitt a luxusautó, a kényelemben. Amikor kiszálltam, rá kérdeztem, hogy biztos jó helyen vagyunk? A sofőrt nem láttam, csak egy papírt nyújtott át, amin az állt „igen”.
A kocsi elhajtott. Megfordítottam a cetlit, hátha van rajta valami. Üres volt. Visszafordítottam, és az „igen” helyén azt áll, hogy: „Isten hozott Silent Hill városában, halandó.”
Chad
