Cone
Időszámítás előtti XVIII. században láttam napvilágot, Genchuru-ban. Kicsiny falu volt, főként állattartásból és növénytermesztésből éltek itt az emberek, az Ó-Babilóniai Birodalom részeként.
Öt lánytestvérem után én voltam az elsőszülött fiú, de apámék még születésem előtt egy gazdag birtokosnak ígértek, rabszolgának, mert csak így tudták fenntartani magukat. Ennél többet nem tudok vérszerinti családomról. Amióta csak élek, mindig is én szolgáltam ki a gazdag úrfit, nekem kellett kijárnom a földekre, mialatt gazdáim csak úgy élvezték az életet.
Nyolc éves lehettem, amikor az uralkodó emberei körbejárták a különböző falvakat, hogy toborozzanak a Birodalomért. Gazdám engem ajánlott fel maga helyett, mivel ő túl lusta volt ahhoz, hogy ő maga személyesen menjen védeni a birtokait.
Amikor az uralkodó udvarába vittek, egyszerűen csak a képemre röhögtek, és mindenfelé kicsinyes feladatokkal láttak el. Hasonló életem volt, mint előző gazdámnál. Persze az itteni feladatokat egyre piszkosabbak voltak, és undorítóak, nem csak kivitelezést nézve. Ha pedig az ember, akarom mondani a szolga hibázott, ostor várta büntetésként.
Pár év múlva nem volt saját életem, és azt hittem, ennél már nem is lehet rosszabb. Körülbelül három év rabszolgaság után áthelyeztek a seregbe, mondván, már így is tanult fegyelmet rendesen. A feladatokat felváltották a kegyetlen kiképzések, a hibákat, pedig a sokkal erősebb büntetések. Az ostor megmaradt, csak a végén még pár szög is díszelgett.
Hat éven keresztül tartottak szüntelenül a kiképzések, persze nem azért, mert féltettek volna a háborútól, csak épp nem volt ellenség, aki szétverhette volna a despotikus sereget. Eddigre már sikerült elég hatalmas szintű katonai képzettségre szert tennem, a Birodalomnak, pedig minden érzést és kötődést kiirtani belőlem. Nem érdekelt, hogy ki vagyok, hogy élek-e, vagy sem, csak az számított, hogy a Birodalomhoz hű legyek.
Egy éven keresztül folyamatosan követték egymást a különböző harcszínterek, különböző győzelmek. Veszíteni tilos volt. Ha egy sereg elveszti a csatáját, akkor minden egyes katonának együtt kell távoznia a dicsőséges halálba, hisz együtt küzdöttek, együtt kell meghalniuk a Birodalomért.
Egyik csatán az Uralkodó is személyesen részt vett. Természetesen az ellenség hamar kiszúrta a király harci kocsiját, és csak az volt a fő céljuk, hogy a vezetőt semmisítsék meg. Életünkkel védelmeztük őt. Egy ügyes katona dárdát röpített az Uralkodó felé, ami átszúrta volna a szívét. Helyette az én mellkasomat döfte át. Érzetem, amint a hűs penge keresztülhasít a szívemen. Hirtelen minden lelassult körülöttem. A csata zajai elhalkultak, az emberek, a fegyverek, a vér - mindent elnyelt a sötétség. Legalábbis majdnem mindent.
A vér az, ami kiszakított a halál kapujából. A torkomban éreztem, de nem a sajátom volt. Idegen, és teljesen földöntúli érzés. A következő döbbenet az volt, amint ismét a harcmezőt láttam magam előtt. Este volt, és hullaszag. De még sem ez fogott meg leginkább, hanem az elesett katonákból áradó vér szaga. A halál, a gyilkolás, a kín, a szenvedés, amit átéltek. De a következő pillanatban szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, így egyből visszazuhantam a földre. Kínzó volt, de mégse olyan, mint ezelőtt.
Démon lettem, egészen pontosan a második Lilith teremtései közt. A hűségemre nyilatkozva érdemeltem ki ezt a nemes gesztust, hogy egy új életet kínált nekem. A kötetlen hűség, mivel életem áldoztam az Uralkodóért és a Birodalomért. És Lilith-nek, a démonok ősanyjának kegyeit csakis ilyen érdemekkel lehet kiérdemelni. Az örökkévalóságig hű leszek hozzá.
Jó pár száz évig csak mi voltunk Lilith két tanítványa, de Liona, mint az első halandó, akit Lilith magához hívott, több dologban is előnyt szerzett. Persze, mindezt csak az elsődleges vérnek köszönhette, mellette néha úgy éreztem magam, mint előző életemben. De talán ez segített át a démon éveimen, ez volt az a hatás, aminek köszönhetően az egyik legerősebb démon lettem.
Ez az alig két évszázad bőven elegendő idő volt mesterem mellett, és úgy éreztem, mindent kitanultam, és még Lionával is képes voltam felvenni a versenyt. Az ezután következő ezer évet a világ bejárásával, saját magam tanításával töltöttem. Lilith-től csak a túléléshez szükséges alapokat sajátítottam el tökéletesen, a Primogénnek szánt, tökéletes neveltetés nem igazán nyerte el a tetszésemet, így különböző kultúráktól tanultam, vagy épp én változtattam rajtuk. Jó pár helyen otthagytam a kéznyomom, egy-egy tanítvány képében, de nem sokaknak sikerült megküzdeniük a véremmel, vagy túlélni egyedül a démoni létet. Ez idő alatt alig pár tanítvány élte meg a koraújkort.
I.e. 600 körül visszatértem halandó szülőföldemre. Eredeti terv csak átutazás volt, de végül mégis csak hajtott a kíváncsi vágy, mi történt itt több mint ezer év távlatában. A Birodalom teljesen megsemmisült, és egy úgy lépett a helyére. Vagyis, a teljes megsemmisülés túlzás, de nem sok maradt meg a régi rendből. Fejlettebb ugyan, de a Birodalom mindig is Birodalom marad, függőkert ide vagy oda.
Utam ezek után a Földközi-tenger partjának tartományaira vitt, egészen pontosan Fönícia, Egyiptom és Hellász területeire. Rengeteg kisebb és kevésbé lényeges birodalom is elterült ezeken a vidékeken, de nem sok beleszólásuk volt a nagyobb birodalmak mellett, főleg, hogy Róma is igen rendesen rátelepedett ezekre a társadalmakra.
Rengeteg csatán végignéztem, vagy belefolytam, netán megváltoztattam, ha épp úgy tartotta kedvem, mindössze puszta szórakozásból. Több mint ezer évesen úgy éreztem, szabad beleszólásom van mindenbe, és a világ minden tudásával rendelkezem. És igen, ennyi idősen az akkori legfiatalabb tanítványom mellett kellett rádöbbennem, hogy a világ folyamatosan változik, és lesz még jó pár ezer év, amit itt kell töltenem, folyamatos változások mellett. A tanítványom, Dayna, úgy döntött, külön utakon egyszerűbb lesz neki. Évszázadokig nem hallottam felőle. De ő legalább képes volt arra, amire eddigi tanítványaim nagy része nem. Az önállóságra. Ugyan benne volt a legkevesebb fegyelem és tisztelet, mégis ő volt az egyik legeredményesebb. Alig egy-két évig volt mellettem, akkor is folyamatos mester-tanítvány viszályok közt, de legalább sikerült neki valamit tanítanom, mielőtt belevágott volna az ismeretlenbe.
Idő közben Lilith egyre több tanítványt fogadott maga köré, így kénytelen volt letelepedni egy helyen, a gonoszság központjában. Scholomance egy hegy belsejébe került, egész közel a Pokol Kapujához. Igen, ez tipikus volt mesteremtől.
Jómagam is visszatértem ehhez a hegyoromhoz, ezáltal megismerkedtem új testvéreimmel. Jó pár száz évig innen figyeltem a világ alakulását. Hatalmas birodalmak buktak el, és jelentéktelenek jöttek létre, a népek vonultak. Volt, hogy több évre is elhagytam Scholomance területét, de végül mindig visszatértem, általában egy új tanítvánnyal.
Akkori legeredményesebbnek mondható tanítványom Zack volt. Kiemelkedő érzéke volt a harcokhoz, és a gyilkoláshoz. Gyakran látogattunk el különböző vidékekre feldúlni az adott uralkodó javait. Szórakozást éreztem benne, és minden egyes alkalommal tanítottam is egy kicsit. Időközben egy magára hagyott démont is tanítványomnak fogadtam. Constantine-nak hívták. Egyik testvérem, Warya adott új értelmet életének, de pusztán csak unalomból tette. Miután már az ágyában is megunta, kidobta őt, mint egy rühes dögöt. Zackkel együtt tanítottam tovább, és meglepő módon, hamar elmúlt a versengés kettőjük között. Persze az elején nem kicsit bizonyult nehéz feladatnak megnevelni Constantine-t. Rengetegszer bajba sodorta magát, sokszor kellett kirángatnom a halál kapujából. A végén már nem volt benne Warya vére, csak az enyém. Ekkoriban már egyre kevesebb időt töltöttünk Scholomance koszos kis barlangjában.
Mint minden általában, ez is csak pár száz évig működött. Mindkettőjükből remek démont tanítottam ki, amit saját módjukon tökéletesítettek. De később más terveik voltak. Constantine-ra maga Lilith tartott igényt, míg Zack-et az ismeretlen hívogatta. Hárman, három különböző úton folytattunk életünket.
Utam során egy új halandót szemeltem ki. Közel volt a halála, mégis tele volt gyűlölettel a szíve. Tökéletes alany a pusztításra. A lány neve Sarah. Miután új életet adtam neki, hűségesen szolgált. Az elején magára hagytam, kíváncsi voltam, miként boldogul egyedül a világgal egy új életben. De hamar visszatértem hozzá, és tanítványból szerető lett. Ismét volt egy-két évszázad, ami alatt vele utaztam körbe a világot, hatalmasabbnál hatalmasabb pusztításokat hagyva magunk mögött, míg végül elengedtem. Úgy éreztem, elég erős, hogy ő is kipróbálja az erejét, és ő is tanítványokat fogadott. Scholomance-tól nem messze megteremtettük a saját démoni világunkat, Death Valley-t, és a hozzá tartozó halandó várost, ahonnan az emberek számára nincs menekvés. Silent Hill a mai napig rettegésben tartja lakóit. Dath Valley forrása egy romos katedrális, ami tükrözi a démonok valóját, míg Silent Hill erejét egy Abismal nevű park táplálja. Az évek folyamán ugyan változott, de az erő, ami ott központosul, megmaradt. Sarah első tanítványa is ott nyert új életet. De itt nem állhatott meg az élet. Testvéreimmel tovább alakítottuk a világot, így Sarah-ra és tanítványára, Zagrosra hagytam Death Valley feletti uralmat.
Újabb évszázadok következtek, amelyeket pár testvéremmel mulattam el, hatalmas károkat okozva az emberiségnek, persze, ez minket, egy cseppet sem érdekelt vagy zavart. Mi egyszerűen csak élveztük a több ezer éves életünket. Az idő számunkra semmit sem jelent, csupán eszköz, amit alakíthatunk kedvünkre. Egy ideig minden jó volt, és minden úgy történt, ahogyan mi akartuk.
Majd elérkezett a nap. Körülbelül háromszáz éve történhetett. Nem tudom, hogy és mi módon, de az angyalok kellő erőt gyűjtöttek, és rajtaütöttek a démoni síkon. Lilith erejével hamar kiűzte őket, de egy igen csak hosszú hidegháború alakult ki Silent Hill halandó városában. Rengeteg angyal és démon halt meg ekkor. Az angyalok elveszítették az egyik legjobb harcos alomanjukat, és száműzték, persze ez nekünk csak a hasznunkra vált. Elég erőnk volt ahhoz, hogy az angyalokat visszaszorítsuk a saját birodalmukba, viszont ennek is meg volt a sajátos ára.
Dayna tiszteletét tette a harc alatt, de egy szót nem beszéltem vele. Mielőtt eldőlt volna a csata kimenetele, szokásához híven eltűnt. Zack tanítványa, Melanie meghalt. Ennek következtében Zack elveszítette régi valóját, és kis híján ő is a csatatéren maradt. Végül elhagyta a démonokat. Akárcsak Constantine, aki elveszítette kegyeit Lilith-nél, mivel mesterem egy fiatalabb húsra vágyott. Ezt a pozíciót Dalton, Sarah egyik tanítványa töltötte be. Maya és Shelia szintén külön utakat próbáltak, így hagyva mesterüket. Egyedül Sarah első tanítványa, Zagros maradt itt. Testvéreim szétszéledtek a világban. Én Sarah-val együtt hagytam magam mögött Death Valley és Scholomance sivár területeit. Így Death Valley-nek új ura lett, Zagros személyével, aki itt tanította ki fiatal tanítványát, Echidnát.
Másfél évszázadon keresztül pusztítottunk Sarah-val, de eközben egyre távolabb kerültünk egymástól. Ismét külön utakra tévedtünk, és engem megint testvéreim felé terelt a sors. A világban hatalmasabb pusztításokat hajtottunk végre. Azarus-szal megteremtettük Damgel misztikus síkját, több kortalannal is szövetkeztünk, és teljesen megfeledkeztünk tanítványainkról.
Majd eljött a nap, amikor Lilith arra kért minket, irtsuk ki a nálunk gyengébb démonokat, vagyis saját vérünket. Mindazt, amit idáig teremtettünk. Fejet hajtottunk hajdan volt mesterünk akaratának, és Death Valley-vel kezdve elindultunk, hogy ott kezdjük munkánkat. Tizenketten mentünk, Liona hátra maradt Lilith-tel. Én vezettem testvéreimet, mint rangidős, de végül mégis én voltam az, aki a végszót is kiadta: elég! Szembetalálkoztam Sarah-val, és nem tudtam megölni. Testvéreimben is tombolt a pusztítási vágy, de mégis csak a saját vérünkről volt szó. Így összefogva, Lionát is beleértve álomba kényszeríttettük Lilith-et. Mint mindennek, ennek is van hátránya. A szárnyas angyalkák teljesen elszabadultak, és portyáznak Silent Hill területén. Nem érint túl érzékenyen, legalább újabb potenciális áldozatot nyújtanak az új generációs démonok számára.
Pár testvérem ott maradt, és beköltöztek Scholomance-ba. Majd egyre többen követték a példájukat, köztük én is, így a végén senki nem maradt, aki őrizte volna az Ősanya álmát. Ennek következtében éledezni kezdett, és előkerült tizennegyedik teremtése, a félig angyal, félig démon Ceres. Őt használta fel az ébredéséhez, de kudarcot vallott. Lamia testvére, Hannah elárulta őt, így álmából soha többé nem fog felébredni. Ceres alig egy évig volt a testvérünk, míg végül beteljesedett az ő valódi célja is, és angyal lett.
Mi, a tizenhármak ismét Scholomance-ban vagyunk, persze nem azért, hogy a fiatal démonokat nevelgessük. Csupán ehhez van kedvünk. Ismét közel kerültem Sarah-hoz. Már nem csábít a hatalom, hiszen megvan. Háromezer-nyolcszáz év elég volt ehhez. Death Valley jelenlegi uralkodója Echidna, aki egyenes úton leszármazottja a véremnek. Most rajta a sor, hogy irányítsa a démonokat. És mi vele vagyunk.
Cone
