Elvegyültem az emberek között, és elkezdtem keresni az erdőt, és a táblát, mint amikor ideérkeztem. Csodák csodájára, megtaláltam az erdő szélét, kijutottam! Nem volt túl sok időm élvezni a szabadságot, minden erőmet abba fektettem be, hogy ne kelljen viszontlátnom ezt a helyet, így folytattam a sprintet, egészen addig, mint eltűnt az erdő a horizonton. Több napig gyalogoltam, kevés pihetők ejtve útközben, míg végül vasút sínekkel nem találkoztam. Ekkor vonatról vonatra szökdösve váltogattam az ideiglenes lakhelyeimet.
Az elkövetkező közel húsz évet New Yorkban töltöttem, mint közönséges civil. Ha valami problémám akadt, megöltem az illetőt, esetenként még kisebb gyilkolós munkákat is elvállaltam, bár ekkor még nem éreztem úgy, hogy ez lenne az életcélom.
1938/39-et írtunk. Az Amerikai Egyesült Államok beleavatkozott az újabb Nagy Háborúba, mely később a II. Világháború védjegyet viseli. Még mindig nem vált tisztává számomra létezésem valós oka, vagy hogy ki is vagyok egyáltalán. Talán épp ez vett rá arra, hogy beálljak a hadseregbe. Eleinte csak a csapattársaimat gyilkoltam kisebb-nagyobb incidensek miatt, majd ezt megunták, és átküldted Angliába. Ismerős hajóutam volt, annyi különbséggel, hogy a hajó kicsit jobb volt, és most célba is értem.
Ismét Londonban voltam, szülővárosomban. Fura volt ennyi év után ismét visszatérni ide. Még mindig gyilkoltam a népet poénból, de már kezdtem megunni. Nem találtam a helyem, haszontalannak kezdtem érezni magam. Egyedül voltam. Lehet, hogy megszökni a „teremtőmtől” nem épp a legjobb ötlet volt. Nem tudom, mi vett rá, de elkezdtem komolyan a hazám oldalán harcolni. Jó, egy-két gyilkolás és kínzás, akár önkínzás becsúszott, de próbáltam kihozni magamból a legjobbat.
Ott voltam 1944. június 6-án, Normandiában. Túl jól gyilkoltam a népet, ezért a sajátjaim is el akartak tenni láb alól. Egy francia börtönben kötöttem ki, a brit egyenruha nem érdekelte őket túlságosan. Csak faggattak és kínoztak, közel sem olyan „jól” mint Echidna. Fél évig tartottak fogságban, és próbáltak megtörni, de nem sikerült nekik, ezért inkább megpróbáltak megölni. Sajnálatos módon a kötél, a villamosszék, és a fejbelövés sem bizonyult túl maradandónak, így hadititokká váltam. Azonosítással eddig nem próbálkoztak, bár most sem értek el nagyobb eredményt. Újabb hat hónap, hogy teljesen regenerálódjak a mindennapos emberi kínzások mellet, de végül kiszöktem.
Célom Párizs lett, mikor már beérkeztem a városba. Újabb nagyváros, potenciális áldozatokkal tömve. Ismét próbáltam elvegyülni, és elkezdeni gyilkolni az áldozatokat, de alig pár napja a városban tartózkodásom után valaki leütött, mintha egy kamiont dobtak volna rám.
Egy piros, bársonnyal bevont ágyban ébredtem - megkötve acéllánccal. Egy ablak volt a közelben. Este volt, és a kivilágított Eiffel tornyot láttam. Jobban körülnéztem a szobában, és egy nő ült egy karosszékben, nem túl távol, de nem is közel. Arcát eltakarta a sötétség. Próbáltam szabadulni a láncok szorításától, de minél jobban kapálóztam, az acél annál forróbb és forróbb lett. A nő mosolyogva felállt, és közelebb jött. A félhomályban volt egy röpke másodpercem felmérni fogva tartómat. Hullamás barna haja válláig ért, arca majd hogy nem hulla fehér, ördögi mosolyát vérvörös rúzs erősítette. Könnyű, lila selyemruhát hordott, mintha csak arra várna, hogy leszólítsák. Hirtelen belépett a fejembe, és kivette a szükséges információkat. Ezután megnyitotta előttem elméjét, és átadta azokat az emlékeit, amiket tudnom kellett. Talán többet is, mint amennyit tervezett. Felajánlotta, hogy ha szolgálom őt, és elismerem mesteremnek, olyan képességekkel ruház fel, amiket álmomban sem reméltem volna. Talán a láncok miatt, de meggyőződtem róla, hogy ez a legjobb választás, így belementem az egyességbe. Még aznap este megkezdődött a kiképzés.
Nem teljesen ilyenekre számítottam, amikor beleegyeztem. Egy sötét és koszos pincében tanultam, mintha örök éj lenne, csak párórás megszakításokkal naponta. Eleinte a kisebb hibákért, még csak enyhe büntetéseket kaptam, de hónapokkal később egy-egy nagyobb hibáért órákig tartó kegyetlen kínzást érdemeltem. Minél többet töltöttem Sarah mellett, annál több szenvedés és kínzás övezte tanulásaimat.
Egy évébe sem telt, mire kiirtott belőlem minden emberi érzést és hajlamot, és csak egy dolog volt, ami éltetett: a gyilkolás. Végre megleltem élet célját, legalábbis azt hittem. A kínzásoknak maradtak el nem tűntethető nyomai, többek közt egy ezüst leopárd, ami beleégett a lapockámba, és egy-egy acél-ezüst ötvözet hosszú elég penge, melyek a csuklómból tőrnek ki vész esetén. Tetszettek, és amúgy is fájdalmas lett volna őket eltávolítani, így megtartottam magamnak. Úgy vélte, készen állok a „feladatra”, aminek nem árulta el a célját, csak az útvonalat. Amikor meghallottam Silent Hill nevét, mondtam, hogy én oda nem megyek vissza, soha többé. Akaratát nem tudta rám erőltetni, sem erejét - túl jó volt a kiképzése. Végeredményképp a ház kiégett, én majdnem bennégtem az antik bútorok közt. Kimenekültem, ellentétben a kedvenc fotelemmel, de Sarah sehol nem volt. Életben maradt, nyilván, elindult egy újabb démon-szökevényt keresve, akit irányítva visszatérhet Silent Hillbe.
A következő bő tizenöt évet Párizsban töltöttem, látszólag, mint halandó, foglalkozásomat tekintve bérgyilkos. Az emberek nem kérdezősködtek, csak megmondták az embert, akit nem kívántak élőnek tudni, és borsos összegeket fizettek a munkáimért. Ebben a városban már kezdtek kiismerni, és rengetek ember már azért is ki akarta nyíratni a szomszédját, mert ugyanolyan kertitörpét vett, mint amilyen neki van.
1971-ben átköltöztem New York-ba, és ott próbáltam eleget tenni az embereknek, akik így akarták elintézni a piszkos ügyeiket. Minden ügyet sikeresen teljesítettem a lehető legrövidebb idő alatt, így hamar kialakult egy bizonyos „alvilági” ügyfél-köröm. Minden megbízás sikeres volt, kivéve egyet.
1983. június 24-e volt, nyárhoz képes szokatlanul hideg. Épp kiruccantam Las Vegasba, az akkori megbízásom miatt, hogy megöljek egy szállodaigazgatót, a posztja miatt. A pasast kinyírtam, a fizetségemet megkaptam, amikor a kaszinóban megkeresett egy sötétruhás, csuklyás fazon, hogy lenne egy megbízás a feletteseitől. Az igazi megbízó kilétét nem tudtam, egyáltalán, de nem is érdekelt, csak a cél. A megbízás egyszerűnek tűnt: öljem meg Hugo Bluemoont, a diplomatát és nagykövetet. A feladat eddig egyszerű volt, de nem kaptam meg a teljes összeget. Az ismét felbukkanó csuklyás alak azt mondta, hogy a munkámnak később még lesz egy második fele is, de csak később mondják.
A következő tizennyolc év ismét eseménydústalanul telt, néhány apróbb megbízást teljesítve, majd pontosan 2001. június 24-én megjelent a csuklyás fazon. Nem tudom, hogy azonos volt-e az előző emberrel, vagy sem, hang alapján nem tudtam különbséget tenni ennyi év után. A feladat egyszerűnek tűnt. A tizennyolc évvel ezelőtt legyilkolt nagykövet fiait kell eltennem láb alól. A fiatalabbikkal és feleségével még aznap este végeztem Washingtoni házukban, az idősebbet és nejét csak másnap öltem meg, Los Angeles-i villájukban. A csuklyás alak megjelent, de nem akart fizetni, mivel a gyerekeket nem öltem meg. Nem közölte, hogy őket meg kell ölnöm, de az alak csak azért sem volt hajlandó fizetni. Pénz ide vagy oda, de meguntam, és inkább az üzenetvivőt öltem meg. Most először, de elkezdtem információkat gyűjteni a potenciális áldozatokról, a Bluemoon sarjakról. Pontosan négyen voltak, két-két ikrek. Tiszta mágikus család. Később kiderült, valóban azok. Washingtonban maradt Lilian és öccse, Chase, valamint Los Angelesben Leon, szintén az öccsével, Charlie-val. Tudtommal Leon és Charlie démonként haltak meg, de Chase és Lilian teljesen elveszett a látásszögemből. És ennyivel le is zártam magamban az ügyet. Lehet, hogy nem értem el a „sikeresen teljesítve” szintet, de még nem fizetnek, nem teszek semmi az ügy érdekében.
2007-ben kósza híreket hallottam gyengébb démonoktól, hogy Lilith ki akarja irtani a démonok az első generációs tanítványaival együtt. Nem féltem, mivel messze voltam attól a helytől, de mégis, valami miatt úgy éreztem, harcolnom kell, hiába utálom a többi démont.
Ashton
