Blake
Még mindig emlékszem arra az estére. Augusztus 24-e éjjel volt, Szent Bertalan éjszakája. Aznap este minden olyan csendesen és nyugodtan alakult. Talán túl csendes volt. A szokottnál is csendesebb. De minden olyan jól indult.
Akkor este is megkértem Helena nővért elalvás előtt, hogy meséljen nekem a szüleimről. Az előző életemről. És ő kedvesen mosolygott, és elmondta ismét a történetet, a héten immáron negyedszer.
Eszerint ezerkilencszázkilencvenháromban, Kanadában születtem, anyu és apu szerettek engem. Hét éves voltam, amikor ellátogattunk Párizsba nyaralni. Erről vannak csekély emlékeim, de nem túl tisztán. Azt mondta, hogy egy szép napsütötte nap ellátogattak anyuék az otthonba, hogy vigyázzanak rám, mert nekik fontos küldetésük volt. Afrikába kellett menniük, mivel mind a ketten kutatók. Még vannak régi újságcikkeim róluk, amikor Afrikából írt apa cikket az újságnak.
Általában mindig akkor aludtam el, amikor a történetnek ez a része következett. Álmomban mindig láttam anyut és aput, amint értem jönnek, és együtt hazamegyünk Ottawába.
Azon a nyári éjszakán is így történt, de valamiért nyugtalanul aludtam el. Nem tudom, miért, de még az árnyak is sugdolóztak.
Kimásztam az ágyamból, hogy kicsit szemügyre vegyem, miért olyan fura minden. Az otthon kolostor részébe tévedtem, de már nem is emlékszem milyen úton mentem. Először csak kiáltásokat hallottam, majd beértem az oltár mögötti szobába. Ott feküdt Julianna és Christine nővér – holtan. A lélegzetem is elakadt, egyszerűen megszólalni nem tudtam volna, nem hogy sírni. Még csak tíz éves voltam ekkor, szinte fel sem fogtam. Egy kicsit olyan volt, mintha kívülről szemléltem volna a világot. Előresétáltam az oltárhoz, és megpillantottam Helena nővért, amint a keresztjét maga előtt tartva a z oltár előtt büszkén áll. Láttam a félelmet a szemében. Majd a hirtelen ijedtséget, amikor észrevett engem. Megfordultam, mert nem értettem, kinek mutogatja a Szent Keresztet.
Amint megfordultam, egy vörösen izzó szempárral találtam szembe magamat, ami egy nálam jóval magasabb és idősebb férfihoz tartozott. Nem látszatra volt idős, úgy alig tűnt húsznak. Egyszerűen csak áradt belőle a kor. Mindez olyan hosszú időnek tűnt, mint egy lassított felvétel. Pedig valójában amint megfordultam, egyből egy csontszerű tőrt döfött belém az előttem álló férfi. Őt is meglepte a jelenlétem, de csak egy gonosz mosoly húzódott az arcán. Egy kicsit nyögtem. Éreztem a másodperc tört részei alatta, mint az a valami keresztülszúr. A hűs pengét, de mégsem acélból volt. Majd, hogy elkezdtem vérezni a szúrás helyéről. A számban is éreztem az ízét. Majd a földre zuhantam, és szép lassan elsötétült a világ. Mintha elaludtam volna. De mégis olyan különös volt. Hirtelen steril fehér lett minden, és egy férfi jelent meg előttem. A mosolya kedves volt, és valódi. Láttam, amint az élettelen testem felett térdel, de közben engem néz, és egyenesen rám mosolyog.
Majd visszatértem a testembe, ismét a saját szememmel néztem a világot. De már nem a kolostorban voltam, hanem egy lakásban, Párizsban. Érdekes volt, és egy percig azt hittem, megőrültem. Nagyon gyorsan ledarálta nekem a férfi, hogy most angyal lettem, de nem mehetek a mennybe, mert ő kétszáz éve megszegte a szabályzatot, és lement a földre, ráadásul egy másik fiút is megmentett a haláltól. Csak bambán pislogtam, hogy ő több mint kétszáz éves. Ezen akadtam ki először, majd azon, hogy angyal lettem. Angyal? Nem is értettem az elején.
De később elkezdte úgymond a kiképzésemet, amint egy másik síkon tartott. Eleinte felfoghatatlan volt számomra, de egy-két hónap alatt hozzászoktam az új körülményekhez. Sokat repkedtem Párizs felett, persze mindig kaptam érte büntetést, mert nem lett volna szabad lelepleznem magam az emberek előtt. Azt mondta, hogy ezen a világon csak egy olyan város létezik, ahol az angyalok és démonok szabadok használhatják az erejüket. Eddig azt se tudtam, hogy vannak démonok. Az meg pláne újdonság volt, hogy mik is ők.
Mint kiderült, a démonok az ellenségeink. Többet nem mondott róluk. Körülbelül fél évre az emberi halálom után mesélte el nekem az egész angyali hierarchiát, vagy valami ehhez hasonlót. Ő maga a harcos nemzetekhez sorolta magát, de nekem egyaránt tanított különböző támadási és védekezési technikáktól kezdve a legspeciálisabb életmentő tudásig.
Pár év alatt viszont teljesen meg is feledkeztem az eddigi életemről, és csak a tudás hajtott, valamint a harcok a démonok ellen. Szerettem volna más angyalokkal is találkozni, de sajnos nem lehetett.
Öt földi évvel az angyallá válásom után már teljesen megfeledkeztem halandó életemről. Viszont Satanael halála után, muszáj volt visszatekintenem rá. Igen, Satanael volt a neve, bár én ritkán szólítottam így.
Körülbelül egy hete, hogy egyedül vagyok, mert ő is itt hagyott. Nem tudtam, hová mehetnék, kit találhatok, akik segítenének nekem, hogy ne legyen egyedül.
Satanael sokat tett értem azzal, hogy kitanította az alapokat, így talán még meg is tudnám védeni magamat egy igazi démonnal szemben. Talán, de ki tudja. Nem szeretnék találkozni velük egyelőre.
Halálra pontos okát nem értettem. Tanításom elején láttam, hogy olyan, mintha angyal létére betegeskedne, de mint egyszer elárulta, egy lassan gyilkoló méreg volt benne. Meg tudta állítani, de visszafordítani nem, így ereje teljét sosem kaphatta volna vissza segítség nélkül. De mégsem ez okozta a vesztét, hanem egy harc. Azt mondta, maradjak a másik síkon, mert el kell intéznie egy démont. Én jó angyal voltam, és eszerint cselekedtem. Vártam rá két napon keresztül a megbeszélt helyett, de eddig nem jött. Mikor elindultam volna megkeresni, előttem ért földet, és több sebből vérzett. Hirtelen történt, minden olyan gyorsan. Meg akartam menteni, de ő ellökött magától. Azt mondta, csak búcsúzni jött, és sok szerencsét kívánni. Még ilyenkor is mosolygott. Tiszteletre méltó volt, mert még így is a saját lábán állt.
Elszorult a torkom, amikor megpillantottam. Segíteni akartam neki, de nem bírtam mozdulni. De nem nyugtatott meg, csak elköszönt. És igen, ez volt az a pillanat, amikor utoljára láttam.
Hirtelen ért. Tétlen voltam, nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell tenni. Ő mindig ott volt, hogy megmondja nekem. De most egyedül voltam. Ezért elindultam, és csak repültem a város felett, majd egyre messzebb, végül teljesen magam mögött hagyva Párizst. Nem is emlékszem már, hogy merre mentem, de azt hiszem, rátaláltam arra a helyre, ahol az angyalok többsége él, és persze a démonok is megfordulnak. Silent Hill. Küzdök ellene, de legbelül még mindig egyedül vagyok.
Blake
