Charlie
1986. november 21-én születtem egy Los Angeles-i kórházban, pár perccel ikertestvérem, Leon után. Én a Charlie Bluemoon nevet kaptam, dédnagyapám után. Rengeteg részvényt vett közel százötven éve, aminek családom köszönhette akkori jólétét.
Beverly Hills előkelő villanegyedében töltöttem fiatal éveim nagy részét, híres színészek, rendezők és énekesek szomszédságában. Anyánk legtöbbször diplomatikus tárgyalásokat folytatott Afrikában vagy Ázsiában, apánk, pedig újabb részvényekkel gazdagította a zsebét, így Leonnal ketten maradtunk. Talán ez volt az oka annak, hogy mindig minden rosszban benne voltunk. Iskolában két különböző osztályba tettek minket, mert már nem bírtak velünk, így amikor nem az üres villában szedtem szét a berendezést, épp büntetésben ültem.
Még emlékszem, hogy 2000. nyarát Washingtonban töltöttük Leonnal a nagybátyjánknál. Nem tudom, miért pont ez maradt meg bennem. Talán, mert ez volt életem egyik legjobb nyara. Egész jól kijöttünk az unokatestvéreinkkel. Chase-t és Lilian-t is akkor láttam utoljára.
A következő nyaramat már nem mondhatom ilyen szerencsésnek. Leon Las Vegas-ban élvezte a kaszinók által nyújtott örömöket az osztályával együtt, így egyedül maradtam. Véletlenül felgyújtottam a tornatermet, ezért kicsaptak a suliból. Valamint, hogy teljes legyen a kép, a szüleimet legyilkolta valaki, zárásul, pedig felgyújtotta az egész birtokot, beleértve a villát is.
Mit tudtam volna tenni tizenöt évesen? Semmit, az égvilágon. A gyilkos után eredtem, legalábbis azt hittem. Felszöktem egy New York-ba tartó gépre, amolyan lázadok és épp’ megszökni készülök a világ elől stílusban. Persze, Los Angelesben hamar híre ment a gyilkosságnak, együtt a szökésemmel, így a rendőrségnek több feladata is volt: megkeresni, kihallgatni, intézetbe adni, netán, ha nem tetszik nekik az arcom, rács mögé dugni. Nem tartottam túl csábító ajánlatnak; újabb ok, hogy várost váltsak.
Az út több óráig egy szűk rakodótérben nem volt kifejezetten kényelmes, de nem volt annyi pénzem, hogy a repülő utasterén utazzak. Igen, a gyors szökésnek vannak hátrányai. De csak egy cél lebegett előtt. New York, és a függetlenség. Na jó, két cél.
A repülő leszállt, én, pedig kiosontam a reptérről, észrevétlenül. Tizennégy-tizenöt évesen nem voltam annyira feltűnő, de talán ezért volt nehéz boldogulnom. Mondhatjuk hamar sikerült bérelnem egy szobát, kedves emberektől. Mivel „tanulmányi úton” vagyok, nem engedhetek meg magamnak egy lakást. Kisebb állásokat sikerült szereznem, de komoly összegekről nem is álmodtam. Egy szökött fiatal srác mégis hogyan tudna boldogulni egy nagyvárosban? Főleg, miután ahhoz voltam szokva, hogy mindent megkapok, amit csak akarok.
Az első egy évben tele volt a városi a keresési plakátommal, mint egyetlen feltételezhető szemtanú és vádlott, egy személyben. Bujkálnom kellett, és mivel nem boldogultam pénzügyileg, kitettek a bérelt szobámból. Úgy látszik, belőlem kimaradt a vérvonal eme hasznosnak bizonyuló tudása.
A következő négy évem hasonlóan eredménytelenül telt, legalább is a „fenti” életben. Kis stílű rablásokból és fosztogatásokból tartottam fent magam, de a túléléshez az alvilági drogcsempészetben is részt kellett vennem. Ennek ellenére nem éreztem magam boldogtalannak, se haszontalannak, így nem kényszerültem rá, hogy éljek a tudatmódosító szerekkel, amiket csempésztem, vagy néha napján árultam. Mondhatni, jól ment az üzlet.
Ahogy teltek az évek, egyre több pletyka terjengett, hogy a szálakat démonok irányítják. Én persze naivan nem is gondoltam volna, hogy ezt szó szerint kellene érteni. Az egyik szállításom alkalmával viszont sikerült szembetalálkoznom az egyikkel. Emberi alakja volt, de mégis ott volt az a hihetetlen gonoszság a közelében. Majd egyszer csak a szüleim gyilkosságáról kezdett beszélni, minden előzmény nélkül. Én persze, őrült módjára neki mentem, de a vége csak az lett, hogy laposra vert és eltűnt.
Újabb egy év telt el, mire ismét szembenéztem vele. Megöltem. Legalább is, eléggé azt hiszem. Úgy tekintettem rá, mint a szüleim gyilkosára. És még csak nem is ember volt. Nem éreztem se megkönnyebbülést, se bűntudatot. Majd egyszerűen se kép, se hang, összedőltem, mint egy kártyavár.
Egy poros országúton találtam magam. A ködtől még az orrom hegyéig se láttam el. Elindultam, és egy városban találtam magam. Silent Hill, ahol a halandók rettegnek a démonoktól. Engem ugyan nem hozott túl nagy kísértésbe, azért voltak pillanatok, amikor rendesen megijedtem a saját árnyékomtól is. Egy Zagros és egy Echidna nevű démon uralkodott erre felé, és az ő vérük által lettem démon jómagam is. Pár fiatal démonnal még halandó koromban ismerkedtem meg, akik aztán követtek engem a démoni sorba.
A bátyám, Leon is itt kötött ki, és hasonló démon lett belőle. Nem sokkal rá meghalt. Néha még ma is meglátogatom a sírját. Jó rajta ücsörögni és bámulni a halandókat. Amikor kijönnek a temetőbe, mindig hihetetlen ostoba gondolatokkal van megtömve a fejük
Nem mondanám, hogy minta démon voltam tanítvány koromban. Nem annyira lassan, és koránt sem annyira biztosan, de fejlődtem a démonok között, és haladtam felfelé a ranglétrán.
Függetlenségemtől egy dolog választott el: mesterem kényszerített, hogy tanítványommá fogadjak egy halandót. Nem mondhatnám, hogy túl jó volt a viszonyunk, de azért nagyritkán akadtak olyan pillanatok, amikor épp nem a halálomat tervezgette.
Amikor meg nem; két másik démonnal karöltve megöltek. Ismét meghaltam, de most nem halandóként, hanem démonként. Nem, amúgy sem voltam jó se tanítványnak, se mesternek, se démonnak.
A pokol bugyraiban voltam, ha lehet ilyet mondani. Egy kopár lelketlen lélek voltam, vagy valami hasonló. Nem tudom pontosan. Lassan teljesen elvesztem az idegen dimenziókban, és nem csak a halandó koromból megmaradt létemet, hanem a démonit is legyilkolta az a hely. Scelosok és lélekkínzók társaságában élveztem a semmit. Nem volt idő, még csak tér sem. Nem volt semmi. De talán az volt a legjobb része az életemnek. Igen, az életemnek, hiszen emberi időben számolva csupán egy évet voltam távol. Többnek tűnt, legalább egy örökké valóságnak.
Echidna szólított, és én mentem. Üzletelt az ördöggel, vagy tudom is én, kivel. Ismét testet öltöttem, de csak a lényem volt ott. Semmi emberi vagy épp démoni érzéssel. Megtestesült gonosz voltam, tele vágyakkal. A bosszú hajtott, ami később átváltott gyilkolásba.
Amíg én „aludtam”, az alatt Echidna megölte Zagrost, így szert tett az erejére. Mondhatni, engem is felturbózva hozott vissza. Mesterré válásomkor, pedig Lilith hajtincsét kellett kiszolgálnom neki. Az alvilágban, ami a démonok számára egy kis sétával elérhető, egy tincs kígyó formában belém költözött. Lehet, hogy Lilith csak gazdatestnek akart felhasználni, de nem sikerült neki. Hiszen ugyanabban az eredendő gonoszságban voltam, ahonnan, és amit ő teremtetett. Nem, közel sincs annyi közöm az örökké valósághoz, mint az Ősanyának. Én csupán egy eszköz vagyok a gonoszság kezében, amit a magam képére formálok.
Ennek köszönhetően megteremtettünk egy saját világot. Armandával, aki egyszer megölt, de ettől eltekintve teljesen egyszerre fejlődtünk. És Ceresszel, akiben ott rejlik az Ősanya öröksége. Talán csak utat engedett nekünk a gonoszság felé. Nem tudom. Még a mai napig sem értem pontosan, mi is az a hely, amit teremtettünk.
Mindenesetre én ott vagyok. És most már jóformán mindenhol. Ha épp úgy tartja kedvem, lélekkínzókkal, vagy lamiákkal üzletelek, csupán kedvtelésből, vagy egy újabb cél megvalósításának az érdekében. És miért? Mert aki az utamba áll, azt megölöm.
Charlie
