2. fejezet
Furcsán érezte magát. Mintha nem is lett volna teste, olyan könnyű volt. Nem érzett fájdalmat, mégis tudta, hogy valami nincs rendben, valami megváltozott. Hogy került ide? Egy autó… Sötét volt… Beült… Hárman ültek a kocsiban rajta kívül, de az arcukat már nem tudta felidézni.
Egy kőkemény ágyon feküdt. Lassan kezdte érezni a testét is, de ez nem volt kellemes, lapockáit nyomta a kőszerű ágy. A szemét0, még, ki akarta nyitni, de még nem bírta. Halk hangfoszlányokat észlelt, de az értelmüket nem tudta megfejteni, inkább sejtette, mint hallotta őket. Nem tudta, miért vagy mit, de érezte, hogy hozzá beszélnek.
–Ébredj! – egy fiatalos férfihang szólt hozzá. Ezt már tisztábban hallotta, és valószínűleg ettől egyre inkább magához tért.
– Ébredj! –ismételte a férfi. Érezte, hogy felültetik. Rettentően gyenge volt, a feje lekókadt. Kicsit megpróbált erőt venni magát, lassan megfeszítette a nyakát, és felemelte a fejét. –Nyisd ki a szemed! - utasította a hang. Engedelmeskedni próbált, de nagyon nehéz volt: mintha ólomsúly húzta volna lefelé a szemhéjait. Ellenállt neki, s kinyitotta a szemét, de csak elmosódott foltokat látott maga előtt. Az egyik foltban a hozzá beszélő férfit vélte fölismerni.
–Na ugye! - mondta a férfi és elmosolyodott.
A látása kezdett tisztulni. A férfinak keleties arcvonásai voltak, de sötét bőre. Haja hosszú, fekete, hátul összefogva. Szemei kékek, benne a pupilla, mint egy végtelen alagút. A szája feltűnően vastag, az orra pedig hegyes. Fiatalnak látszott, nagyon fiatalnak, talán húsz év körülinek.
–Kelj fel! – szólt a férfi. Úgy érezte, lehetetlent kérnek tőle, de azért megpróbálta. Furcsamód könnyen sikerült felemelnie a lábát. Ahogy a takaró lecsúszott róla, teljesen meztelen lett, de ez alig jutott el a tudatáig. A helységben többen is voltak rajta kívül, férfiak és nők egyaránt, és mind őt figyelték.
Felállt. A barna férfi megfogta a kezét, és egy szekrényhez vezette. Az ajtót lassan nyitotta ki, aminek a belső felén egy embermagasságú tükör állt.
Nem ismerte fel a tükörképét. Régi arca halvány, elmosódott látomásként jelent meg előtte, s ahhoz képest teljesen új külsőt kapott. Az arcbőre sápadtabb lett, talán csak a meglepetéstől. Szemei világoszölddé váltak, és most tompán szikráztak. Ajkai kiteltek, élénkpirosnak látta őket, a haja pedig – melynek emlékei szerint rövidnek kellett volna lennie – most hosszú, aranybarna zuhatagként hullott alá. Arcénak formája is megváltozott. Nem ugyanaz a lány nézett vissza rá, mint régen. Felemelte kezeit, hogy megtapogassa, hogy bizonyossá váljon, és észrevette, hogy kezei sem ugyanazok, mint régen. Az ujjai megnyúltak, bőre itt is világosabb lett. A körmei egész hosszúra nőttek. A lány pillantása újra a tükörre tévedt, s felfedezte, hogy a teste is egészen megváltozott. Kicsivel talán magasabb, mint régen, és sokkal, sokkal vékonyabb. A mellei szépen kidomborodtak. Hiába, felnőtt nő lett belőle.
A férfi eddig türelmetlenül figyelte őt, s most hirtelen megszólalt.
–Egy kis átalakításon estél át, s bizonyára sok kérdésed van. Ezekre hamarosan választ kapsz, ígérem, de nem tőlem. Én semmi lényegeset nem árulhatok el. Ha minden sikerült – vetett egy pillantást a mögötte álló nőre – nem emlékszel a nevedre sem. Ha bárki kérdezi, Aventurinként mutatkozz be. Ez egy ékkő neve, ami pont olyan színű, mint a szemed. Az én nevem Ólom. – mutatkozott be a férfi, és egyúttal el is mosolyodott, s vele s vele mindenki más, aki a helységben volt. – Mi a véleményed, Zafír? – szólt hátra az egyik nőnek.
–Tökéletes munkát végeztünk. – állapította meg Zafír elégedetten.
–Először is öltözz fel – fordult Ólom ismét Aventurinhoz – és utána választ kaphatsz a kérdéseidre, mert tudom, hogy megfogalmazódott benned jó néhány. Velem is így volt annak idején – a férfi tekintete olyan volt, mintha a régi, nagyon régi időkre emlékezett volna.
Aventurin lassú mozdulatokkal vette magára azt a fekete ruhát, amit Zafír készített elő számára. A ruha teljességgel dísztelen volt.
–Az újoncok ruhája. – szólt Ólom. – Jól áll neked. – jegyezte meg, s erre Aventurin is elmosolyodott, bár egyelőre csak halványan.
–Gyere velem! – utasította Zafír, és Aventurin nem ellenkezett. A nő megfogta a kezét, egy ajtóhoz vezette, majd utána végig egy hosszú, teljesen sötét folyosón. Aventurin semmit sem látott, de Zafír biztosan vezette. A folyosó egyenes volt, de hogy milyen széles, azt Aventurin nem tudta megállapítani. Azt sem vette észre, amikor egy terembe értek, ahol Zafír leültette őt egy székre, majd magára hagyta.
Apró mozgolódás támadt, és a lányhoz olyan hangok jutottak el, mintha sok ember székeket tologatna a teremben. Azok, akik érkeztek, kiismerték magukat a sötétben. A suttogások apró neszekké gyengültek. A lány nagynak gondolta a termet.
Egy pillanat múlva egy asztalon, amely hosszú, félhold alakban állt a vérvörös függönyökkel borított fal előtt, kigyulladtak a gyertyák. Körülötte körülbelül kétszáz ember foglalt helyet, akik sokban különböztek egymástól, épp úgy, mint az átlagemberek: voltak köztük szőkék és vörösek, fehér és fekete bőrűek, magasak és alacsonyak. Csak egyvalami egyezett bennük, hogy a korukat tekintve mindannyian húsz évesnek tűntek. Aventurin megjegyezte magában, hogy a terem nem hogy nagy, de egyenesen óriási.
A félkörívben ülők mindannyian a lányra szegezték tekintetüket, miközben újra sugdolózás támadt közöttük.
Aventurin kissé feszengve ült a karosszéken, miközben körbepillantott a teremben. Zavarta, hogy mindenki őt nézi, s csak néhány másodperc után tudatosult benne, hogy egyetlen kivétel azért mégis van. A vele szemben lévő férfi felemelt az asztalról egy aktát, megnézte, majd elégedett mosollyal tette vissza. Balján Ólom ült, őmellette pedig Zafír.
–Nos, Aventurin – szólalt meg a férfi -, üdvözöllek az új életedben. Az én nevem Arany. – mutatkozott be, majd rövid szünet után folytatta – Itt, ebben a világban még minden ismeretlen neked. Akik itt ülnek veled szemben, mind átélték valaha azt, amit te most. Ők sem emlékeznek semmire, ami az átalakításuk előtt történt velük. Bár tudom, hogy sok kérdés kavarog benned, mégis arra kérlek, várj még egy keveset. Szép lassan mindegyikre választ kapsz majd, persze, csak ha felkészültél rá. Addig kérlek, légy türelemmel.
–Most szeretném, ha te válaszolnál nekünk. Mit érzel most? Kíváncsi vagy, esetleg félsz? Mondd meg egész nyugodtan. Őszintén beszélj! – biztatóan beszélt, baráti hangsúllyal.
–Nem értek semmit… - szólt Aventurin. A hangja is furcsa volt. Biztosan azt is megváltoztatták. – És igen, félek egy kicsit.
–Na látod, máris hazudtál nekünk. – húzta el a száját Arany. – Nem lesz könnyű megszoknod ezt a környezetet, ha nem osztod meg velünk minden gondolatod és érzésed. Nem csak kicsit félsz, ezt mindannyian tudjuk rólad. – Arany feljegyzett valamit az előtte álló papírra. – Most pedig kérlek, mondd meg nekünk, mitől, vagy kitől félsz?
–Tőletek. Ki vagyok szolgáltatva nektek. Eddig is azt tettetek velem, amit akartatok. – Aventurin nagy levegőt vett, de aztán nem folytatta.
–Tovább! – szólt Arany némi meghatározhatatlan indulattal a hangjában.
–Nem tudok védekezni, és ti kihasználtok. Semmit sem magyaráztok meg, csak ígéritek. – Aventurin felállt a székről. – Mikor hazafelé mentem, piszkos csellel elraboltatok! Ezek után még elvárnátok, hogy megbízzam bennetek?
Arany szinte ijedten állt fel.
–Emlékszik… Fogjátok le! – Arany hangja most elvesztette minden melegségét, és zsarnoki kegyetlenségbe csapott át.
Az egész egy pillanat alatt történt. Három erős férfi termett Aventurin mellett, lefogták, és a székhez kötözték. A lány most már hiába feszegette béklyóit. A kiszolgáltatottság érzése elhatalmasodott rajta, már-már a kétségbeesés határán állt.
Arany, aki az asztal fölött ugrott át közben, most teljesen higgadt lépésekkel közeledett Aventurin felé. Mikor odaért, rátámaszkodott a szék karfájára. Arca csak néhány centiméterre volt a lányétól. Mindenki más hátrébb húódott.
–Hallgasd rám, Aventurin! Az eddigi életednek vége. Most már közénk tartozol, ha tetszik, ha nem. Csak rajtad áll, hogy hogyan fogod érezni magadat nálunk. Remélem, ezt érted, mert nincs menekvés, e felől biztosítalak. Még soha senki nem tudott megszökni tőlünk – vagy ha mégis, rövid időn belül az életével fizetett érte. Tudom, mindez kegyetlenül hangzik, de hidd el: az is. Nos mi erre a válaszod?
Aventurin úgy döntött, dacol.
–Menj a Pokolba! - mondta halkan a férfi hideg szemébe nézve.
Aranyt mintha szórakoztatták volna ezek a szavak.
–A Pokolba? – kérdezte, elfojtva egy mosolyt. - Szokd a gondolatot: ott vagyunk!
Aventurin nem tudta hová tenni Arany szavait. Eközben egy másik férfi odalépett mellé és altatót adott be neki. Aventurin abban a pillanatban újra mély álomba zuhant.
Mikor felébredt, ismét egy kőkemény ágyon találta magát. Az egyetlen változás az volt, hogy most tudta, hogyan került oda, s nem volt olyan kába, mint előző ébredésekor.
Még nem nyitotta ki a szemét. A szobában többen is voltak rajta kívül - ezt az apró neszekből állapította meg.
Mit csinálhatna most? Ezek az emberek gyakorlatilag bármit megtehettek vele – s meg is fognak tenni, ezt biztosra vette. De van egy kérdés: vajon ezek itt ugyanolyan emberek, mint a többi? Valami azt súgta, hogy ők valamivel többek…
Aventurin… Így nevezik őt most, de maga a név is furcsa volt. Ahogy a többieké: Arany, Ólom, Zafír… Új nevet kapott tőlük, ugyanolyan különöset, mint itt – úgy látszik – mindenki másé. Ez valószínűleg csak egy álnév, amelyiken egymást szólítják. De vajon mi lehetett a neve azelőtt? És mi történt vele akkor? Egyetlen kép villant be: egy autó a sötétben. De miért? Tudta jól, hogy mielőtt elaltatták, még többre emlékezett. S ezért altatták el. De mi volt az, amire még emlékezett? Ha nagyon erősen koncentrált, akkor is csak az autó volt, ami az eszébe jutott. Semmi más. Semmi több.
Aventurin érezte, hogy valaki fölé hajol. Lassan, mintha most ébredt volna, kinyitotta a szemét.
–Na végre! Jó reggelt! – mondta a nő. Aventurin felismerte: Zafír volt az.
–Miért? – kérdezte rögtön. Fölült az ágyon. Most nem vetkőztették le: ugyanaz a fekete ruha volt rajta, amit Ólom “Az újoncok ruhájá”-nak nevezett.
–Semmi különös nem történt. Csak… - nem folytatta. Nem tudta, mennyit árulhat el. Aventurin észrevette, hogy a nő kerüli a tekintetét.
–Miért altattak el megint? – szegezte neki a kérdést. Zafír vonakodott, de aztán mégis válaszolt.
–Kitöröltük az emlékeidet. Először nem sikerült, ezért volt szükség a második próbálkozásra. A jelen helyzetben nem lenne jó, ha emlékeznél az előző életedre – magyarázta a lánynak, majd Aventurin értetlenkedő arcára nézve folytatta - Mindaz, ami történt veled akkor, mára teljesen megszűnt. A régi barátaid, családtagjaid nem ismernének föl, és nem is lenne jó, ha megtudnák, hova kerültél. A felszínen nem tudnak rólunk, s jobb nekik így. Mi sem emlékszünk semmire, ami ott történt velünk, és nem is érezzük a hiányát. Egy idő után te sem fogod, ha majd meglátod, hogy milyen jó ebben a világban élni. Persze itt is vannak kötelességeid, de elárulom neked, még azokat is élvezni fogod. És most gyere!
Aventurin felállt. Bár nem győzték meg teljesen Zafír érvei, elgondolkozott rajtuk. Mindaz az aggály, ami eddig volt benne, most végre oszolni kezdett.
–Először meg fogsz tudni rólunk néhány fontos dolgot, utána megkezdődik a kiképzésed – mondta még a lánynak. Zafír ezúttal egy jól kivilágított folyosón vezette Aventurint. Két oldalt ajtók nyíltak, némelyek újabb folyosókra, mások kisebb-nagyobb termekre, vagy hálószobákra - ezt persze Aventurin nem tudhatta. Nem is sejtette, hogy mekkora az épület.
–Azt tanácsolom, - szólalt meg hirtelen Zafír – hogy egy darabig még ne kószálj egyedül. Könnyen eltévednél, és itt nincsenek útjelző táblák.
–Hányan éltek itt? – csúszott ki a kérdés Aventurin száján.
–Mindenkivel találkozhattál a “fogadáson”. Mikor kikérdeztek. Arra azért emlékszel, ugye?
–Igen. Minden pillanatra – válaszolt halkan Aventurin.
–Megérkeztünk. – állapította meg Zafír, miközben kitárta az egyik bal kéz felől nyíló ajtót.
