1. fejezet
Történetünk főhőse, Katalin magas, erős testalkatú lány volt. Kedves, de átlagos arca, barna szeme, vékony szemöldöke, keskeny ajkai senki figyelmét nem hívták fel. Ugyanúgy öltözködött és ugyanúgy viselkedett, mint a többi tizenhét éves lány, egyszóval nem akadt rajta semmi feltűnő.
Szerető családban élt, és ott érzékelte egyedül, hogy jobban figyelnek rá, mint az átlagemberekre. Anyja és nevelőapja egyszerűen imádták őt. Csak az öccse piszkálta sokszor, és olykor elviselhetetlenül undok volt. Türelmetlenebb perceiben Katalin a Pokolba kívánta, de soha nem gondolta igazán komolyan, hiszen a szócsatáikból mindig a lány került ki győztesen.
A szülei elég nagy szabadságot hagytak neki, akkor jött haza, amikor akart, csak előre szólnia kellett. Az egyetlen baj az volt, hogy szórakozni nagyon ritkán járhatott, pedig sokszor kérte, hadd menjen el a gimnáziumban szervezett bulikra – máshová nem is akart – de nem engedték el, pedig azok – a barátnői elmondása szerint – mindig fantasztikusra sikerültek. Szülei azzal magyarázták, hogy féltik lányukat, hisz annyi rossz ember jár az utcán, bármi megtörténhet… és Szentesről nem is tud hazajönni a késői órákban, hiszen sem busz, sem vonat nem indul.
Katalin minden egyes nap közel negyven kilométert utazott oda-vissza szülővárosából, Kiskunfélegyházáról Szentesig. Barátai körében gyakran adott hangot kifogásainak, hogy az utolsó busz, amivel elmehetne, már a koraesti órákban elhagyja a várost, és ezért szinte egyetlen iskolai rendezvényre sem engedik el. Többen javasolták, hogy a lány költözzön be a kollégiumba, de erről Katalin és a szülei hallani sem akartak. Olykor egész sokáig a városban maradt, ha volt rá oka, ha nem, és különlegesen a sötétedés utáni órákat szerette itt tölteni a jó társaság körében, egy-egy kávézóba beülve, és kibeszélve a nap eseményeit, a tanárokat, az osztálytársakat. Éppen egy ilyen estén hallott olyan híreket, amik teljesen felvillanyozták.
Februárban újabb bulit szervezett az iskola, s erre már sztárvendégeket is hívtak: olyan zenészeket, akik régen ugyanebben a gimiben koptatták a padokat. Katalin feltétlenül el akart menni, de mikor otthon megkérdezte, mint mindig, a szülei most sem engedték. „Nem ér az annyit!” „Nem tudsz mivel hazajönni!” „Sok veszélyt rejt egy ilyen diszkó, az alkoholtól a drogokig…” – érveltek ellene, de Katalint, aki eddig mindig hallgatott rájuk, ezúttal nem tudták meggyőzni.
Mikor a buli reggelén elindult, nem csak a szokásos tankönyveit vitte magával, hanem váltóruha gyanánt egy szűk és kivágott toppot, valamint egy csípőnadrágot és nem maradhatott el a sminkkészlet sem. Az órákon szokott módon részt vett ugyan, de aztán a buszmegálló helyett a kollégium felé vette az irányt, ahol osztálytársaival együtt átöltözött, megbeszélte csongrádi barátnőjével, Timivel, hogy náluk alszik – Csongrádra még indult busz az éjszakai órákban is – és végül, feszült várakozás és rengeteg izgatott beszélgetés után, együtt indultak el a gimi felé.
A buli csodálatos volt, a sztárok feldobták a hangulatot, és Katalin nagyon jól érezte magát. Timi azonban sokkal hamarabb megunta. Az üvöltő zenét túlharsogva szólt Katalinnak, pár szóban megbeszélték, hogy tízkor a buszmegállóban találkoznak, és Timi kiment az épületből. Katalin viszont a következő tánc alatt már el is felejtette ezt, és olyan jó partnerei akadtak, hogy teljesen megfeledkezett az idő múlásáról. Csak akkor kapott észbe, mikor a sztárok utoljára is meghajoltak, hogy átadják a terepet a hagyományos zenének. Ekkor – a lánnyal együtt – nagyon sokan tódultak kifelé a teremből. A ruhatárnál hosszú, tolongó sor állt, s mire Katalin megkapta a kabátját, már biztos volt benne, hogy nem fogja elérni a járatot. Miközben az állomás felé rohant, látta, hogy a csongrádi busz éppen elfordul a főutca irányába – bár integetett neki, de a sofőr vagy nem vette észre, vagy egyszerűen nem akarta felvenni. Minden hiába.
A lány mélységesen csalódott volt. Timi sem várhatta meg, nem is számított rá. A helyzetét teljesen reménytelennek látta. Itt állt, egy félig idegen város közepén a februári jéghideg éjszakában és még telefonálni sem tudott a szüleinek vagy Timinek. Nem is tudta eldönteni, hogy kit hívna fel inkább.
Úgy érvelt magában, hogy igazán figyelhetett volna az órájára, hogy jobb lett volna, ha Timivel együtt elindul, vagy még inkább, ha el sem jön titokban. A szülei biztosan nagyon aggódnak. “Végül mégis nekik lett igazuk – gondolta magában –, tényleg nem ért ennyit.”
Végül gyalog indult el, nem is figyelve lépteire. Úgy számított, hogy föl fogja venni valamelyik autós. Kegyetlen, fogvacogtató hideg volt, és a lányon az sem segített, hogy amennyire csak bírta, összehúzta magán a kabátot. A hátán hordott táskát legszívesebben elhajította volna, annyira nehéznek érezte, és valóban több minden volt benne, mint általában. Lassan, lefagyni készülő lábbal ért ki a városból. Még néhány száz méteren égtek az utcai lámpák, de ezek csak a körforgalomig álltak, néhány kilométerre a város szélétől. Ez még nem lett volna nagy távolság, de a séta sokszor ilyen hosszúnak ígérkezett. Felhőtlen ég borult fölé, de a sötétben a hó csak halványan verte vissza a csillagok fényét, a hold pedig még nem jött fel. Alig volt forgalom a késői órán, mindössze két autós húzott el mellette, akiket hiába próbált lestoppolni. Ennél még az is jobb lett volna – gondolta – ha egyáltalán el sem indul.
Katalin megállt, levette a táskáját és leült egy percre pihenni. Csak most döbbent rá, hogy milyen halálosan fáradt. A diszkóban egy pillanatra sem hagyta abba a táncot, ráadásul már öt kilométert tett meg, gyalog, egy tíz kilós hátizsákkal a vállán. A hideg a csontjáig hatolt. Viharos szél fújt, felkavarva a havat az út széléről, s az összeset a lány arcába vágta, aki ráadásul nem is volt megfelelően felöltözve. Még mindig azokat a ruhákat viselte, amelyekben a táncokat ropta. A fülledt előcsarnokban, ahol a diszkót tartották, még ezekben is melege volt, most viszont a kabát sem tudott megfelelő védelmet nyújtani a februári éjszakában. Úgy vélte, akár mínusz ötven fok is lehet. Sokért nem adta volna, ha most felszállhat a fűtött buszra, vagy egy autós megkönyörül rajta, de erre nem látott sok esélyt. Akkor pedig minden bizonnyal halálra fog fagyni, még mielőtt hazaérne – vagy át Csongrádra. Fogalma sem volt, milyen sokáig fog tartani az út, ha – őszintén remélte, hogy erre nem kerül sor – el kell gyalogolnia odáig.
Jól tudta, hogy a mozgástól kimelegedne, de már járni is alig volt ereje. Ráadásul rettenetesen álmos volt. Csak most, miután már több mint öt kilométert megtett, jutott eszébe, hogy talán megengedték volna, hogy a kollégiumban aludjon. Elvégre nincs olyan szigorú nevelőtanár a világon, aki az útjára bocsátott volna egy diákot ebben a zord időben…
Hirtelen két fényes reflektor világította meg az utat. Katalin feltartotta a hüvelykujját, miközben félhangosan fohászkodott, hogy álljon meg az autó. De nem járt sikerrel. A sofőr tovább hajtott, pedig még csak nem is volt tele a kocsi. A lány most már átkozta az autósokat – önmagával együtt.
–Ott van. Most kapjuk el?
–Nem is tudom… Nem biztos, hogy ő az.
–Ugyan már! Neki kell lennie, te is tudod. A személyleírás ráillik, és most védtelen. Soha nem lesz még egy ilyen alkalom.
–Hát legyen. Indítsd a kocsit!
Egy újabb autó közeledett. Katalin megpróbálta lestoppolni - s ezúttal, hatalmas örömére, sikerült. A kocsi fékezett, s pontosan Katalin mellett állt meg. Az egyik utas kinyitotta a hátsó ajtót. Három férfi ült benn, ez első ránézésre kicsit visszarettentette, de végül elhessegette az aggodalmát. Hiszen mindannyian nagyon elegánsak voltak, semmi rosszindulat nem látszott rajtuk. Első ránézésre talán húsz évesnek tűntek…
–Hová mész? –kérdezte a sofőr.
–Kiskunfélegyházára – válaszolt a lány kissé szorongva. Vajon megbízhat bennük? Ugyan... van más esélye, minthogy megbízzon bennük?
–Szállj be! Mi is épp oda tarunk. – szólt biztatóan mosolyogva a hátul ülő férfi.
–Remek - mondta megkönnyebbült hangon Katalin, de aztán észbe kapott - Vagyis köszönöm. – Azzal levette a táskáját és beült az autóba.
Abban a pillanatban, hogy a kocsi elindult velük, az anyósülésen ülő férfi hátrafordult és pisztolyt szegezett Katalinra.
–Ez mit jelentsen? – kérdezte a lány ijedten. Beigazolódott volna a gyanúja?
–Csak azt, hogy a foglyunk vagy – válaszolt komolyan a hátul ülő – és hogy nem Kiskunfélegyházára fogunk vinni.
–Akkor hova? –nézett Katalin az első férfi szemébe.
–Majd megtudod, ha felébredtél. – szólalt meg a sofőr - Van még kérdésed? Mert ha nincs, akkor szép álmokat!
A lány mellett ülő meg sem várta, míg Katalin megszólal, hanem egy injekciót adott be neki, amitől az hirtelen ájulásszerű álomba zuhant.
