15. fejezet
–Ki vezet azóta titeket? – kérdezte ártatlan arccal Aventurin.
Zsiráf Medvére nézett, mintha tanácsot kérne tőle, hogy mennyit árulhat el a lánynak. Az bólintott.
–Az új vezetőnk neve Rigó. Nagyon erős harcos, bár háborút még nem irányított.
–Remélem, sikeres lesz… - mondta Aventurin, miközben arra gondolt, hogy a gyorsaságon kívül semmilyen fegyvere sincs a Menny Társaságának. Miután megkerülték a hegyet, kiszálltak a kocsiból. A bejárat a fák között volt, mélyen az erdőben. Az ajtót egy szikla takarta el, ami nagyjából negyvenöt fokos szögben állt. A szikla valami mesterséges, könnyű anyagból készülhetett, mivel Zsiráf könnyedén félrelökte.
Az ajtón belépve újra Aventurinra és Irídiumra szegeződtek a fegyverek, csak a biztonság kedvéért. Úgy tíz méteren keresztül lehajtott fejjel mentek egy szűk folyosón. A Barlangot egy újabb ajtó takarta el. Mikor beléptek rajta, Aventurinnak a földbe gyökerezett a lába, de még a lélegzete is elállt egy pillanatra. Egy fényes folyosón álltak, amelynek csak kis része látszott a kanyar miatt. A mennyezet nagyon magasan volt, s cseppkövek lógtak le róla, amelyeknek nagy része gyönyörű, százágú csillárként szolgált, melyen apró pontok világítottak, mint megannyi szikrázó csillag. A falak természetes színűek voltak, néhol világosbarnák, néhol bronzvörösek. A folyosóról rengeteg ajtó nyílt, bizonyára szobákra. Szélességében talán négy-öt méter lehetett, de néhol olyannyira összeszűkült, hogy csak egy ember férhetett el. A padló fényesre csiszolt kő volt.
A folyosón emberek nyüzsögtek, ami a Bázison már alapjában véve szokatlan lett volna. Ezek az emberek most mintegy varázsütésre megálltak, és döbbenten Aventurinékra meredtek.
–Ezek meg mit keresnek itt? – kérdezte élesen az egyik férfi.
–Ne aggódj, segítenek minket – próbálta őt megnyugtatni Zsiráf.
A férfi közelebb lépett. Alaposan szemügyre vette Aventurint, majd Irídiumot. Végül úgy döntött, hogy ő maga nem öli meg a jövevényeket.
–Vigyétek őket Rigóhoz! – mondta parancsoló hangon.
–Éppen az a célunk. – szólt kissé sértődötten Medve.
Így hát elindultak. A Barlang talán nem volt olyan széles, mint a Bázis, de sokkal hosszabb volt annál. Egy kis patak csordogált mellettük végig a folyosón. A mennyezet néhol tíz méter magas is volt, máshol viszont a fejük a plafont súrolta. Szeszélyesen kanyargott az út. Sok helyen lejtett vagy emelkedett, s ezeknél lépcsőket építettek ki a lakók az évezredek alatt. Egy helyen híd ívelt át egy szakadék fölött, amelynek – talán a hatás kedvéért – kis része ki volt világítva, az alja viszont a sötétbe veszett. Itt a híd korlátja fából készült és díszesen faragták. Aventurin számára világossá vált: a Barlangban ez a fő folyosó, s talán az egyetlen is.
A szakadékon túljutva egy díszes ajtó zárta el az útjukat. Medve benyitott rajta. Odabent egyetlen nő volt. Egy íróasztal mögött ült és gondterhelt arcot vágott. Mikor meghallotta az ajtócsukódást, felnézett. A két jövevényt azonnal felismerte. Medve és Zsiráf hátrahúzódtak.
Rigó magas, vékony testalkatú nő volt. A haja hosszú, sötétbarna, a szeme ugyanolyan színű.
Megkerülte az asztalt és Aventurinékhoz lépett. Miután végigmérte őket, így szólt, Zsiráfhoz intézve a szavait.
–Magyarázatot várok. Miért nem öltétek meg őket rögtön? – kérdezte éles tekintettel.
Zsiráf leengedte pisztolyt tartó kezét, s csak azután válaszolt.
–Ez a két ellenség hajlandó fontos dolgokat elárulni nekünk a Pokol Társaságáról.
–Értem – mondta Rigó kis idő múlva – És pontosan miket?
–A Bázis helyét, a céljainkat, és minden mást is, amit kérdezel. – mondta vakmerően Irídium.
–Rendben. Ezt örömmel hallom – mosolyodott el elégedetten Rigó – Először is foglaljatok helyet. Előre figyelmeztetlek titeket: az állításaitokat ellenőrizni fogjuk.
Aventurin és Irídium leültek az íróasztallal szemben. Rigó újra megkerülte az íróasztalt, de állva maradt.
–Mindenekelőtt Aventurinhoz lenne egy kérdésem – mondta, mélyen a lány szemébe nézve. Az állta a tekintetét, s fel sem tűnt neki, hogy Rigó az igazi nevén szólította. A nő elővett valamit az egyik fiókból. Nyomban fel is mutatta –Felismered ezt a tőrt?
–Igen. – válaszolt csendesen Aventurin. Irídium kíváncsian a lány arcát fürkészte.
–Ugyanolyan, mint amilyet Sólyom testébe szúrtál. Ez az összetartozásunk jelképe. Ha valakit ezzel ölnek meg, akkor a lelke megtisztul és nem tér vissza többé a földre. Túllép a háborúskodáson. Ezért, bár magad sem tudtad, de jót tettél Sólyommal. Pontosan azt, amit akart. Megváltottad őt. De lenne még egy kérdésem vele kapcsolatban. Felismerted őt?
–Igen. Tudtam, hogy az édesanyám az. – válaszolt Aventurin.
–De akkor hogyan voltál képes megölni? – szegezte neki a kérdést Rigó.
Aventurin lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. Azóta sem tudta elfelejteni azokat az emlékképeket. Álmatlan éjszakáin kínozták őt. De most Rigó feloldotta ezt a terhet. Megszépítette az emlékeket. Aventurin most már tudta, hogy azon a délelőttön nem vetett véget az anyja életének. Épp ellenkezőleg. Segített az anyjának új életet kezdeni egy sokkal szebb, tisztább és békésebb világban. Abban az országban, amelyet még nem fertőzött be Isten és Lucifer örök ellentéte.
Ha a háború sorsa eldől majd, talán a Föld is olyan hely lesz, ahol nincs többé ellenségeskedés. És Aventurin tudta, hogy bármely hatalom is győz, béke lesz. Talán örök béke.
Az ő dolga pedig az, hogy Lucifert segítse ebben a háborúban. S ő minden erejével azon lesz, hogy végrehajtsa feladatát. Ha kell, az élete árán is.
Rigó leült, úgy folytatta a kihallgatást.
–Azt mondtátok, információkat tudtok kiadni a Pokol Társaságáról. Halljuk hát!
Aventurin ismét jelezte Irídiumnak, hogy hagyja őt beszélni. Aztán belekezdett.
–A Pokol Társasága a föld alatt lakik, a Bázisban, ami nagyjából egy négyzetkilométer nagyságú területre lett építve. Az egyik bejárat Debrecenben van, a Petőfi utca hat szám alól indul. A konyhában van egy csapóajtó.
–No lám, no lám. Így már lehet, hogy nem is lesz szükség háborúra. – jegyezte meg Rigó. – Tovább!
–Ötven tagunk van, ketten még átalakításon vannak.
–Átalakítás?
–Igen. – szólt közbe Irídium. Ez jelentéktelen információ volt, beszélhetett – Átalakítják az újak testét, hogy ne ismerjék fel a felszínen. Az emlékeiket is kitörlik.
–Nálunk is van ilyen, ugyanezekkel a célokkal. Mit tudtok még? – kérdezte mohón Rigó.
–A vezetőnk neve Arany.
–És ő az apád. Ezt tudjuk. Azt mondd meg inkább, hogy ők készülnek-e erre a végső háborúra?
–Nem. – jelentette ki Aventurin habozás nélkül. – Semmiféle háborúra nem készülnek.
A lány mesterien tudott hazudni, így Rigó nem fogott gyanút, de nem is bízott meg vakon a foglyokban.
–Jó. Egyelőre elég ennyi. Vigyétek őket a cellába – mondta Zsiráfnak és Medvének. Aztán ismét Aventurinékhoz intézte szavait. A szemében gonosz fény gyulladt, miközben beszélt. –Eljátszadozunk veletek, aztán, ha kiderül, hogy igazat mondtatok, szabadok vagytok. Persze csak a Barlang területén. De ha hazudtatok, amit valószínűnek tartok, a halálért fogtok könyörögni, azt garantálom.
A cella valójában egy szűkösen berendezett szoba volt. Medve és Zsiráf odavezette őket. A foglyok nem voltak megkötözve, de végig pisztolyok szegeződtek rájuk.
Aventurin számított erre a lehetőségre, Irídium viszont nem. A lány nem lepődött meg akkor sem, mikor Rigó kijelentette, hogy ha hazudtak, végük van. Irídium is jól viselte, ahhoz képest, hogy mi várt rájuk. Aventurin emlékezett még rá, hogy Irídiumot hogy megviselte a börtön, amikor még a kecskeméti rendőrkapitányságon tartották őket fogva. Most komolyabb volt a helyzet, de a férfi jobban bírta. Mégis, bárhogy igyekezett is, nem tudta elrejteni az arcát, amely olyan volt Aventurin számára, mint egy nyitott könyv. A férfi a sírás határán volt, s Aventurin megértette: Irídium nem önmagát sajnálja, hanem a szerelmüket. Hisz innen már nem tarthat sokáig. Az egyikük – vagy mindkettejük – hamarosan halott lesz. Aventurin már akkor tudta ezt, mikor Lucifer megmondta neki, hogy milyen feladatot kell majd végrehajtania. S ezért félt tőle. Hisz, ha megölik, az ő lelke is Istenhez kerül majd. S hogy Isten hogy fog bánni az ellenséggel – nos, ebbe Aventurin nem mert belegondolni. De ebben a pillanatban – maga sem tudta, miért, újra látta lelki szemei előtt anyja életének utolsó pillanatait. Fellángolt benne a düh azok iránt, akik száműzték édesanyját, csak azért, mert a szerelmet előbbre helyezte a háborúnál. Ebben a pillanatban megszületett benne az elhatározás. Hamarosan újra látja majd Rigót, mivel rájönnek, hogy a foglyok nem mondtak igazat. Akkor, bármilyen eszközzel is, de meg fogja ölni a vezetőt. És vele együtt annyi ellenséget, ahányat csak bír. Egész addig, míg az ő élete is véget ér majd.
Odalépett Irídiumhoz. A férfi mintha megnyugodott volna a közelségétől. Legalább is már nem környékezte a sírás. Aventurinhoz bújt, szótlanul. Így aludtak el mind a ketten.
Másnap reggel nagy zajra ébredtek. Az egész Barlang felbolydult. Néhány szófoszlány eljutott hozzájuk a csukott ajtón keresztül is, s ebből kiderült, hogy a háború elkezdődött. Már az sem volt kérdéses, hogy ki kezdte. A Pokol Társasága volt a NATO-val, a Menny pedig az iszlám országokkal. Ez a háború valójában nem most kezdődött. A világ e két része mindig is fújt egymásra. De ennyire még soha. Most, hadüzenet nélkül az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőket küldött Irakba.
Aventurin jól számított. Úgy egy perc múlva belépett a cellának kijelölt szobába Rigó, két másik harcossal együtt. Három pisztoly szegeződött a foglyokra.
–Nem kérdés, hogy eltitkoltatok előlünk valamit. – kezdte Rigó, de Aventurin a szavába vágott.
–Várj! Mi sem tudtuk, hogy most kezdődik a háború. Aranynak csak egy év múlva kellett volna indítania.
–Elvárod, hogy ezek után még bízzunk bennetek? – kérdezte Rigó. Szemmel láthatóan nagyon dühös volt.
Aventurin felállt az ágyról, s Rigó felé indult. Lépései magabiztosak voltak, de a keze remegett kissé. Rigó nem hátrált meg.
–Bármily erős lesz is a Pokol, a háborút akkor is mi nyerjük meg. – jelentette ki – Ti pedig végignézitek, tehetetlenül. Jobb, ha hozzászoktok, hogy innen már nincs kiút. A foglyaink vagytok, és életetek végéig…
Rigó még fojtatta volna, de ekkor Aventurin kitépte az egyik harcos kezéből a fegyvert, őt ellökte úgy, hogy a férfi fejjel az ajtófélfához csapódott. A lány és a másik harcos egyszerre adták le lövésüket. A férfié célt tévesztett, Aventuriné viszont a harcos lábába fúródott. Rigó és a lány most hajszálpontosan egyszerre, egymásra szegezték a fegyverüket. Mindez a másodperc törtrésze alatt játszódott le.
–Mi a feladatod? – kérdezte döbbenten Rigó. A hangja kissé megremegett.
Aventurin egy pillanatig habozott.
–Lucifertől azt az utasítást kaptam, hogy öljelek meg – mondta aztán, mélyen Rigó szemébe nézve.
–Értem – szólt a nő, teljesen nyugodt hangon – és miért nem tetted meg eddig?
–Meg kellett várnom, míg kitör a háború. – válaszolt őszintén Aventurin.
–Kitört. Most itt az alkalom – mondta Rigó mindenre elszántan. Látszott rajta, hogy cseppet sem fél a haláltól.
–Nem. – mondta hirtelen Aventurin, s leeresztette pisztolyt tartó kezét – Párbajozzunk. Döntse el az.
Rigó hitetlenkedve nézett rá.
–Azt mondod, rendezzük le magunk között? De miért?
–Meg akarom kímélni az embereket a háború szörnyűségeitől.
–Tehát kihívsz egy párbajra? – húzta ki magát Rigó. A fegyvere még mindig egyenesen Aventurin szívére célzott. Nem törődött a két sérült harcossal, mindkettő ájult volt. Az egyik az ütéstől, a másik a fájdalomtól veszthette el az eszméletét. – Úgy tudom, a Pokol Társaságában te vagy a legjobb párbajozó. De ne bízd el magad! A Menny Társaságában enyém az első hely. Később visszajövök, hogy megbeszéljük a körülményeket. De most, ha nem haragszol, van egy kis dolgom.
Azzal Rigó távozott. Irídium, aki eddig kíváncsian hallgatta a két nő beszélgetését, most elgondolkodva a padlót bámulta. Aventurin leült mellé. A férfi megszólalt. Hangja bizakodóan csengett.
–Szóval párbajozni fogsz vele. Ha jól emlékszem, Lucifer nem éppen ezt az utasítást adta. Mi lett volna, ha nem fogadja el a kihívást?
–Egyszerűen lelőttem volna – vont vállat Aventurin.
–Csakhogy őt nem úgy kell megölnöd – jegyezte meg Irídium.
Aventurin a férfi szemébe nézett, úgy válaszolt.
–Nem hagyom, hogy a Pokol Társasága szörnyeteget csináljon belőlem. – jelentette ki.
