3. fejezet
A szobában már hárman ültek, két nő és egy férfi. Mindhárman vidáman mosolyogva néztek a belépőkre. A férfi jóval magasabb Aventurinnál, barna hajú és kék szemű volt. A nők megszólalásig hasonlítottak egymásra; mindketten hosszú, szőke hajúak és barna szeműek voltak. Ikertestvérek – futott át Aventurin agyán, de aztán rájött, hogy itt az lehetetlen. Valószínűleg csak egyformára alakították át őket. De végül is… megeshet, hogy tényleg testvéreknek születtek valaha.
Zafír gyorsan elköszönt és otthagyta őket.
–Foglalj helyet, Aventurin! – mondta a férfi. Aventurin engedelmeskedett, miközben lopva körülnézett. A szobában összesen négy szék és egy üvegasztal volt, amire most néhány iratot helyeztek el. A fényt gyertyák szolgáltatták, talán a hangulat kedvéért, a falakra pedig vörös bársonyfüggönyt erősítettek.
–Először is bemutatkoznék: a nevem Ittrium. A lányok itt mellettem Jáspis és Topáz, de hogy melyik-melyik, azt tőlük kérdezd. – Ittrium elmosolyodott, s vele Aventurin is.
–Akkor talán kezdjük a legelején. –Ittrium nagy levegőt vett, aztán folytatta. Beszéd közben végig mélyen Aventurin szemébe nézett, jó volt hallgatni – Ezt a helyet, ahová kerültél, számtalan néven nevezheted. Mi vagyunk a Tartarosz, vagy a Pokol – ahogy tetszik. Az emberek rengeteg néven illetnek minket. De ne hidd azt, hogy egy szektába kerültél, mert mi nem csak hisszük, hogy létezik Sátán, - vagy Lucifer - hanem tudjuk is. És lényegében őt szolgáljuk. Eddig tudsz követni?
–Igen. Azt hiszem. – Aventurin érezte, hogy elsápad.
–Az épület, ahol most vagyunk, ha úgy tetszik, a Pokol földi kirendeltsége, mi csak Bázisnak nevezzük. Mi vagyunk Lucifer nagykövetei. Amint a kiképzésed véget ér, téged is taggá fogunk avatni, mindaddig nem hagyhatod el az épületet. Van kérdésed, vagy mesélhetek tovább? – kérdezte Ittrium. Aventurinnak nem volt kérdése, annyira megdöbbentették az eddig hallottak. Ittrium tehát folytatta, s idővel bekapcsolódtak a lányok is. Elmondták, hogy mik ennek a világnak az előnyei, például, hogy az embernek örök élete van, hogy miután elkötelezte magát, mégis szabad akarata lehet. Beszéltek róla, hogy miféle feladatokat láthatnak el. Aventurin lassan kezdett megbékélni a gondolattal, hogy Lucifer nagykövete legyen. Kis idő múltán a részletekbe merültek, és akkor Topáz kezdett el beszélni, méghozzá a harcosok és megfigyelők feladatairól, akik a felszínen dolgoznak. Embert ők nem ölnek, hisz azzal legfőbb ellenségük, Isten kezére adnák a lelket. Így viszont, hogy elveszik az emlékeit, és teljes mértékben átalakítják a testét, a lélek az övék lesz, és őket fogja szolgálni. Aventurin kissé nehezen fogta fel ezt a részt, de “tanítói” türelmesek voltak.
–Az őszinteség itt a legfőbb erény – kezdte Ittrium –, ezért is próbáltunk téged ösztökélni arra, hogy mindig csak az igazat mondd. Az sem jó, ha elhallgatsz előlünk valamit. A túlvilágon, a valódi Pokolban nincs beszéd – gondolatban kommunikálnak, úgyhogy hazudni képtelenség. Egy idő után, mivel valójában maga a Föld sem örök életű, te is oda fogsz kerülni, és ezért szeretnénk már itt is azt a környezetet megteremteni, már amennyire sikerülhet. De az is fontos, hogy megbízzunk egymásban, ami pedig hazudozva nem megy.
–Azzal, hogy átalakítottuk a tested, és elvettük az emlékeid, még nem lett belőled “más ember”. – tette hozzá Jáspis – A jellemedet, a személyiségedet nem tudjuk és nem is lehet megváltoztatni. A lelked a régi maradt.
–Miért éppen én? – kérdezte hirtelen Aventurin. Már az ébredése óta foglalkoztatta őt ez a kérdés.
–Nos, azért, mert fontos vagy nekünk. Ha mi nem léptünk volna, a másik oldal hamarosan magához csábít. Vagy ők, vagy mi… Bár nem emlékszel rá, de azon az éjszakán, mikor hozzánk kerültél, meghaltál volna. – magyarázta meg Ittrium – Istennek nagy céljai voltak veled. Ő is meg akart menteni, csak épp mi értünk oda előbb. Remélem, megérted, hogy nem engedhettük, hogy legősibb ellenségünkhöz kerülj.
–Mik voltak azok a nagy tervek? – értetlenkedett Aventurin.
–Pontosan mi sem tudjuk. – mondta Jáspis, de lerítt róla, hogy nem teljesen őszinte. Akkor pedig csak őt akarják meggyőzni, hogy sose hazudjon? – Az energiáid, az aurád olyan volt, mint egy fontos emberé. Talán te sem tudod, de olyan feladatokra születtél, amiket rajtad kívül senkinek sem lett volna ereje véghez vinni. Van még kérdésed ezzel kapcsolatban?
Aventurinnak lettek volna még kérdései, de mégsem tette fel őket. Nem volt biztos benne, hogy menyit kérdezhet – bár tanítói készségesen válaszoltak mindenre. Ezek után Topáz a tényleges feladatok ecsetelésébe kezdett.
–A társadalmunkban jelenleg százkilencvenkét avatott tag és veled együtt összesen három tanuló van. Néhányan az embereket alakítják át, mások felkészítik őket az itteni életre. Számos feladat jut még a beszerzőknek is, akik – félig – a felszínen dolgoznak, de aránylag ritkán mennek fel. Nekik köszönhetjük, hogy van mit ennünk, és nincs hiányunk jóformán semmiben. Ha egy harcosnak a felszínen van feladata, akkor azt a megfigyelők segítik, és persze ellenőrzik is. Nincsenek különböző rangok, csak egyes foglalkozások. Arany az egyetlen vezető, de az utasításait ő is kapja – méghozzá Lucifertől.
–Nekem miféle feladataim lesznek itt?
–Ezt majd Arany dönti el. – válaszolt Ittrium – Ő osztja be az embereket, és ő Lucifer bizalmasa. A felszínen teljesítendő feladatokat csak férfiak látják el, az összes többire te is alkalmas leszel.
–Hogyan harcoltok? – tette fel a következő kérdést Aventurin.
–Általában a földön zajló háborúkat használjuk fel, olyannyira, hogy sokszor pont ezért robbannak ki. Az egyik oldalt mi segítjük, a másikat a Mennyország. Az eddigi két világháborút már megnyertük, s ezt főleg Hitlernek köszönhetjük. Ő a beépített emberünk volt a második alatt. – Ittrium és Topáz összemosolyogtak, miközben Jáspis beszélt – Te pedig valószínűleg a Harmadik Világháborúra kerültél ide.
Aventurin nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna Hitler nevét.
Az elméleti oktatás három napig tartott. Az első két napon nagyrészt csak a tanítók beszéltek, a harmadikon pedig Aventurin kérdéseire válaszoltak. Aventurin úgy érezte, nincs is válasz minden kérdésére, de tanítói mindent tudtak, és készségesen megosztottak vele. A lány megtudta, hogy az épület már nagyon öreg, s hogy az első emberekkel közel egy időben jött létre, hogy ekkor lett hagyomány a férfiakat a föld fémeiről, a nőket pedig a föld mélyén termő ékkövekről, drágakövekről elnevezni. Megtudott ezerféle dolgot, és mindent megértett. Igyekezett megjegyezni a fontosabb információkat.
Az a tudat volt legmegdöbbentőbb számára, hogy az átalakítása másfél évet vett igénybe. Tehát már minden eddigi hozzátartozója lemondott róla, ő pedig eltűnt, és a szülei soha nem fogják megtalálni.
Eltöprengett rajta, hogy milyen sok embernek lehettek miatta álmatlan éjszakái, de mivel nem emlékezett rájuk, nem is sajnálta őket.
Aznap este Aventurinnak csak úgy kavarogtak a gondolatai. Sokáig nem bírt elaludni, még csak nem is oltotta le a villanyt. Csak feküdt az ágyán – amely egész kényelmes volt az eddigiekhez képest – és a fehér mennyezetet bámulta. Ha tehette volna, odatolja a székét az ablak elé, és a párkányra könyökölve kibámul a messzeségbe – vagy akár a szomszéd ház falára. Ez is inkább csak egy érzés volt, még csak nem is emlék. De mivel szobájának nem volt ablaka – mint ahogy egyetlen más helységnek sem, hisz a föld alatt nem is lett volna értelme – Aventurinnak be kellett érnie a plafonnal, ami teljesen üres volt. A neonlámpát a falra rögzítették, az ágy fölé, és fénye az egész szobát betöltötte. Ebben a megvilágításban a falak vöröse egész furcsának tűnt, s bár Aventurin nem emlékezett a Napra, mégis érezte, hogy ez így nincs egészen rendben.
Hirtelen felállt és az íróasztalához ment. A fiókból gyertyákat és egy doboz gyufát vett elő, amiket előző nap talált meg. Leoltotta a villanyt és meggyújtott három gyertyát. A szoba különböző pontjain helyezte el őket, és, miután gondoskodott róla, hogy nehogy meggyújtsanak valamit, visszafeküdt az ágyra. A falak vöröse azonnal más értelmet nyert. A tűz hullámzott és pislákolt, s vele együtt a falak is megmozdultak.
Aventurint valahogy megnyugtatta ez az apró mozgás, a fény természetessége, és álomba ringatta.
Egy síró nő állt a temetőben. Az arcát eltakarta, s csak úgy rázkódott a válla a zokogástól. Aventurin odament hozzá, és ahogy közelebb ért, pillantása a sírkőre tévedt, és akaratlanul is elolvasta a rajta álló nevet: Fazekas Katalin. “Ez az én nevem!” – kiáltotta, de a nő nem vette észre, nem is hallotta meg. Ellenben rengeteg más ember, akik a többi sír között álltak, számára idegenek, mégis furcsán ismerősek fordultak felé, és fenyegetően elindultak. Aventurin nem tudott menekülni, mert a gyűrű egyre szűkebbre zárult körülötte. Egy férfi kivált a körből, és még gyorsabban haladt a lány felé. A nő még mindig zokogott, és semmit sem vett észre a körülötte zajló események közül. A férfi egyre és egyre közelebb ért. Már csak három méter… már csak kettő… felemelte az egyik karját, hogy megérintse Aventurint… már egyre lassabban közeledett… Aventurin legszívesebben elszaladt volna, de a lábai nem mozdultak… kiáltásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta…
