11. fejezet
Némán robogtak tovább. Kiértek az országútra, mikor Aventurin is elszenderedett. Négyóránként váltották egymást a volán mögött. Az út hosszú órákig egyhangúan telt. Aztán…
Épp a magyar határt lépték át, amikor Aventurin észrevette, hogy valaki követi őket. Amint az autó kissé közelebb ért, a lány felismerte.
–Taposs bele! - szólt Réznek.
–Ha túllépem a sebességhatárt… - kezdte volna a férfi, de Aventurin a szavába vágott.
–A rendőrség a nyomunkban van! - mondta. Réz a gázra lépett, mire a kocsi úgy lőtt ki, mintha csúzlival hajították volna. Ón - aki időközben mélyen aludt, most végre felébredt.
–Mi… mi történt? - kérdezte ijedten, mikor meglátta, hogy a sebességmérő százhatvanat mutat.
–Társaságunk érkezett. - válaszolt neki Réz.
A rendőrautó kilométerekkel lemaradt mögöttük, mikor Réz újra a gázra lépett. Éppen Zalaegerszegen vágtak át, mikor Aventurin észrevette, hogy itt már nem is egy, de három rendőrautó üldözi őket szirénázva. A lakott területen pedig nem mehettek elég gyorsan, hogy lerázzák őket. Egy piros lámpa megállásra késztette őket. - nem hajthattak át rajta a délutáni csúcsforgalomban.
–Most mi legyen? - kérdezte Réz.
–Add át a kormányt! – utasította Aventurin. Réz nem ellenkezett. Villámgyorsan cseréltek, így most Réz került a hátsó ülésre. A rendőrök már majdnem utolérték őket, mikor lámpa végre zöldre váltott. Aventurin lekanyarodott.
–Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte Ón.
–Csak bízd ide! - mondta Aventurin, miközben egy kereszteződésnél éles kanyarban befordult egy másik, zsúfolt kis utcára.
–Gondolod, hogy így sikerül lerázni őket?
–Reménykedjünk benne.
A lány jól számított. Mikor hátra pillantottak, már csak egy autó követte őket, az is legalább kétszáz méterrel lemaradva. Aventurin visszakormányozta a kocsit a főútra, s ott a végsebességgel rohantak tovább. A város végén azonban újabb meglepetés érte őket. Három rendőrautó állt keresztben az úttesten, teljesen elzárva azt a forgalom elől. Réz cifrát káromkodott, Ón pedig tehetetlenül bámulta az egyik rendőrt, aki egy pisztolyt tartott a kezében. Aventurin gyorsan végiggondolta a helyzetet. Ha most fékez, akkor lebuknak, és annak beláthatatlan következményei lesznek. Megcélozta hát a két kocsi között lévő fél méteres részt és teljes gázzal nekihajtott.
–Fejeket lehúzni! - kiáltotta, mire Ón és Réz lebuktak, s Réz lehúzta Gábort is. A rendőrök az utolsó pillanatban ugrottak félre, mikor is a három kocsi hangos csörömpöléssel összeütközött. A két rendőrautó kifordult, s Aventurinék szabad utat kaptak - természetesen golyózápor közepette. A hátsó ablak darabokra tört, de elérték, amit akartak. Ón hátrapillantott és első ránézésre négy rendőrkocsit pillantott meg a nyomukban.
–Nem valami rózsás a helyzet. - jegyezte meg aggódva.
Aventurin a visszapillantóba nézett - és rögtön gázt adott. Az autó végsebessége kétszáz kilométer per óra volt, s a lány mindent kihozott a motorból. Már csak két rendőrkocsi bírta az iramot, ezek a legújabb modellek voltak.
–Réz! - szólt hátra Aventurin - Térítsd magához Gábort!
–Minek? - kérdezte kórusban a két harcos.
–Ha mégis elkapnak minket, - magyarázta a lány -, nem lenne szerencsés, ha ebben az állapotban találnák.
–Igazad lehet. - mondta Réz.
Egy perc múlva Gábor már értetlenül pislogott a hátsó ülésen.
–Ez meg mire volt jó? - kérdezte felháborodottan. Egyikük sem válaszolt neki, de mikor észrevette a rendőröket, inkább befogta a száját.
Szerencsére már nem lőttek rájuk. Nyilván nem akarták megkockáztatni, hogy civilek is megsérüljenek a zsúfolt országúton.
Aventurin szinte már nem is használta a jobb oldali sávot. Szembe alig jött forgalom, s ha néha-néha felbukkant egy-egy autó, akkor a lány a jobb oldali sor elején tért ki az ütközés elől.
De semmi sem tarthatott örökké. Az egyik körforgalomnál - már Kecskemét mellett - újabb autók állták az útjukat. Innen már nem volt kiút. A rendőrök lefékeztek előttük és mögöttük is, mintegy elzárva a menekülés útját minden irányban. Egyszerre legalább húsz pisztoly szegeződött a szökevényekre. Aventurin hirtelen rálépett a fékre, s ennek eredményeként a kocsi keresztbefordult az úttesten.
–A játéknak vége. - jegyezte meg lemondóan Réz. Igaza volt.
–Szálljanak ki a kocsiból, kezeket tarkóra! Semmi hirtelen mozdulat! - mondta parancsolóan egy férfihang. Aventurin kinyitotta az ajtót. A többiek követték. A rendőrök utasításai szerint kiszálltak a kocsiból. Negyed óra múlva már a kecskeméti rendőrkapitányságon voltak, egyetlen közös zárkába bezárva. Már késő délután volt, a rendőrök mégis úgy nyüzsögtek odabent, mint méhek a méhkasban, ha megzavarják őket. Hárman álltak az ajtónál, mások telefonáltak, megint mások egymással beszélgettek a foglyok sorsáról. Aventurin kénytelen volt belátni: minden hiába volt. Bár a Viperáktól megszökött és Gábort is sikerült elfognia, de mi végre, ha egyszer ebbe a poros ketrecbe jutott, mindössze harminc kilométerre a biztonságot jelentő Bázistól? Most ez a távolság is áthatolhatatlan volt. Ha lenne halálbüntetés Magyarországon, bizonyára azt kapnának mind a négyen. A fegyvereik természetesen nem voltak náluk, s védekezni, de még beszélgetni sem tudtak egymással anélkül, hogy a rendőrök elhallgattassák őket.
Gábor volt mindannyiuk közül a legzavartabb, s ő is érezte magát a legszerencsétlenebbül. A valaha szebb napokat látott ágyon ült, fejét lehorgasztva, s úgy festett, mintha csak azért lélegezne, mert valaki megparancsolta neki. Réz és Ón sem voltak sokkal jobb állapotban, de ők legalább nem estek teljesen kétségbe. Talán a Pokol Társaságának néhány másik tagja a segítségükre siet… Ez volt az egyetlen reményük. Aventurin viszont erre sem számított. Arany megmondta neki, még mielőtt a lány elindult volna: ha bármi baj lenne a feladat végrehajtása során, azt neki magának kell megoldania.
Végül is a baj akkor kezdődött, mikor Gábor ki akarta őt végeztetni. Ha akkor nem adja fel a Viperákat, akkor most nem lennének ennyire szorult helyzetben. Aventurin kénytelen volt beismerni, hogy hibázott.
Hosszú, óráknak tűnő percekig egyikük sem szólalt meg. Nem is tudták, mit mondhatnának egymásnak, ami esetleg bátorítóan hat, de a rendőrök nem tudnának meg belőle sokat.
Ekkor Aventurinnak hirtelen ötlete támadt. A rácshoz lépett, terve esélyeit latolgatva. Aztán úgy döntött, egy próbát megér. Réz és Ón felnéztek, de Gábor észre sem vette, mit csinál a lány.
–Excuse moi. - kezdte. Senki nem figyelt rá. - Parlez-vous francais? J’ai soif. -mondta.
Végre Gábor is felfigyelt. A lány mellé lépett.
–Ügyes trükk. - mondta olyan halkan, hogy csak a lány hallja. Aventurin ravaszul elmosolyodott. Az őrsön legalább ötven rendőr nyüzsgött, de senki sem adta jelét, hogy akár egy szót is értett volna. Egy férfi értetlen arccal közeledett feléjük. Aventurin megismételte a kérdést.
– Parlez-vous francais?
A férfi talán felfogta a kérdés értelmét, mert a fejét rázta.
–Fordítsa le! - vetette oda Gábornak.
–Csak azt kérdezi, hogy beszél-e itt valaki franciául.
–J’ai soif. - ismételte a lány.
–És azt mondja, hogy szomjas. - fordította Gábor.
Hozzanak egy pohár vizet! - adta ki az utasítást a férfi. A víz hamarosan meg is érkezett. A rendőr gonosz vigyorral fordult a lányhoz. Aventurin kinyújtotta a kezét, de a férfi a pohár egész tartalmát az arcába locsolta. Aventurin dühödten rázta a rácsot, de valójában elégedett volt.
–Na, próbáljanak meg aludni, különben hamarosan magam teszek róla, hogy ne is ébredjenek fel soha többé. Ezt meg tolmácsolja neki! - tette hozzá Gábornak címezve.
Éjféltájban a kapitányság kezdett kiürülni. Mire az óra elütötte az egyet, már csak tíz álmos rendőr maradt benn. Ekkor a foglyok fojtott beszélgetésbe kezdtek, méghozzá franciául.
–Elárulnátok, hogy kik vagytok? - nézett fel Gábor.
–Hosszú lenne elmagyarázni. - legyintett türelmetlenül Aventurin.
–De miért altattatok el? - kérdezte Gábor.
–Ez is rossz kérdés - mondta Ón.
–Ha minden simán megy, fel sem ébredsz egy darabig. - szólt közbe Réz.
–De hát miért? - értetlenkedett Gábor.
–Hogy kik vagyunk, és mi a célunk, azt nehéz lenne úgy elmesélni, hogy meg is értsd. Valószínű, hogy nem is hinnéd el. - Aventurin beszéd közben leült Gáborral szembe. - Egyelőre legyen elég annyi, hogy egy sokkal nagyobb bandához fogsz kerülni, mint a Viperák voltak.
–Ha sikerül innen kijutnunk. - jegyezte meg Gábor. - Kitti, te tőlünk nagyon ügyesen meg tudtál szökni, kétszer is. Felteszem, innen is megpróbálod.
Réz elmosolyodott a lány megszólítására.
–Amint lesz rá alkalom. - bólintott Aventurin.
–Hallgassanak el! - dörrent rájuk az egyik rendőr, ugyanaz, aki Aventurin arcába locsolta a vizet. A foglyok kénytelenek voltak egy kis ideig némán meredni egymásra. De miután a rendőr elfordult, folytatták a beszélgetést - ezúttal suttogva.
–Na jó. - szólalt meg ismét Aventurin. - Gábor, ahhoz, hogy megértsd, mi folyik körülötted, meg kell értened, hogy mi a célunk veled. Azt akarjuk, hogy beállj közénk. Egy elég nagy bandát vezettél. A képességeid tehát megvannak. Nem hagyhattuk, hogy a társaiddal együtt te is a börtönben végezd. Amint többet is mondhatunk, már minden kérdésedre választ fogsz kapni. De nem most - tette hozzá, látva, hogy a férfi közbe akar vágni. - Egyszerre egy feladatra kell koncentrálnunk. - Azzal felállt a helyéről. - Réz, add ide a kést! - fordult a férfihoz.
–Milyen kést?
–Ami a csizmádban van. - mondta a lány. - Tőlünk elvették, de a tiédnek még ott kell lennie.
–Ja, arra gondolsz! Tessék, ez az. - a kés valójában egy apró tőr volt, a Pokol Társaságának minden tagja kapott egyet. Olyan volt számukra, mint egy igazolvány. Erről ismerhették fel a másikat. Ezt a tőrt Aventurin is mindig magánál hordta, ha a felszínen járt, általában a belső zsebébe vagy a táskájába rejtve. A férfi átnyújtotta a lánynak a tőrt.
–Hogyan szólítottad? - kérdezte meglepetten Gábor.
–A valódi nevén. - válaszolt Ón Aventurin helyett.
Egyetlen őr állt a rács előtt, az is elérhető közelségben. Senki nem figyelt rájuk. Aventurin átfogta a férfi nyakát, a rácshoz húzta, és a torkának szegezte a kést.
–Engedjenek ki minket, különben ez a férfi meghal! - kiáltotta, immár magyarul, s ezzel leleplezve magát, de nem törődött vele. A többi rendőr egyszerre szegezte pisztolyát a foglyokra.
–Azonnal engedje el! - kiáltott az egyik, de ekkor a riasztó is megszólalt. Az egyikük a fő számítógéphez lépett.
–Fegyveres rablás van folyamatban a Kossuth és a Perczel utca sarkán. - közölte. Három férfi és az egyetlen nő, aki a kapitányságon tartózkodott, gondolkodás nélkül kirohant az utcára. A többiek még mindig nem eresztették le a fegyvert, s Aventurin is sakkban tartotta a túszát. Hosszú másodpercek teltek el így. Hallották az odakint elinduló két járőrkocsi gumijainak csikorgását. Majd hirtelen hét fegyveres rohant be a kapitányságra. Aventurin megkönnyebbült. A jövevények mindannyian a Pokol Társaságának harcosai voltak.
–Fegyvereket eldobni! - kiáltotta Ezüst. A rendőrök engedelmeskedtek - nyilván már nem tudták, mit tegyenek. Aventurin is leengedte a kezét.
–Nyissa ki a zárat! - utasította Ezüst az őrt. Az örömmel tette, amit mondtak neki. Vigyorogva a lányra kacsintott. Aventurin ekkor nagyot kacagott. Az őr ugyanaz a férfi volt, aki az ő és Ezüst párbaján bíró volt. Öt percbe sem telt bele, és máris mindannyian a kocsikban ültek. Aventurin, Ón, Réz és Gábor Ezüsthöz szálltak be.
–Jól ráijesztettél apádra. – jegyezte meg Ezüst.
–Egyedül is elintéztem volna. – mondta durcásan Aventurin.
–Igen, észrevettem. Ha még egy percet késünk, már csak a holttesteteket találjuk.
Némán robogtak tovább. Tíz perc múlva Ezüst hátraszólt a lánynak.
–Altasd el!
–Ne, már megint? – kérdezte Gábor. Ezüst kivette az altatót a kesztyűtartóból.
–Ne aggódj. Mikor felébredsz, mint mondtam, minden kérdésedre választ kapsz majd.
Gábor hagyta, hogy a lány újra befecskendezze neki az altatót. Negyed óra múlva a tónál voltak. Ezüst megállt az emeletes házak melletti parkolóban, majd Réz és Ón kivették a kocsiból Gábort. Egyenesen a lejárathoz mentek. Aventurin felnyitotta a csapóajtót. Még sötét volt az égbolt, mindössze keleten egy halvány derengés jelezte a közeledő napot. Mikor leértek a csigalépcsőn, Aventurin úgy érezte, végre hazaért.
