4. fejezet

4. fejezet

Aventurin kopogásra ébredt. A gyertyák csonkig égtek, amíg aludt. Felkapcsolta a villanyt, s a következő pillanatban Zafír nyitott be az ajtón. Aventurin felült az ágyban.
–Jó reggelt! – köszöntötte Zafír. Aventurin hatalmasat ásított.
–Jó reggelt! – mondta álmosan. Zafír észrevette a gyertyacsonkokat.
–Látom, hiányzik a természetes fény. Nem te vagy az egyetlen. – jegyezte meg mosolyogva. – Nálunk sosincs természetes nappal, és ugyanígy nincs természetes éjszaka sem. A folyosókon majdnem mindig égnek a lámpák.
Aventurin felállt, s az öltözködéshez kezdett. Zafír addig kiment. Aventurin most is a fekete ruhát öltötte magára. “Az újoncok ruhája.” – futott át az agyán, s elmosolyodott a gondolatra. Valóban, ő itt még egészen újonc, a többiekhez képest meg főleg. Hisz Arany már több ezer éves, és az átlagéletkor is háromszáz fölött van. Elfelejtette megkérdezni, hogy meddig fog tartani a kiképzés. Az eszébe véste, hogy Zafírtól megkérdezi. És van egy másik kérdezni való is: valóban Fazekas Katalin volt a neve? De nem, ezt mégsem kérdezi meg. Megtartja magának ezt az álmot. És ezek után óvatosabb lesz.
Aztán rögtön el is vetette ezt a gondolatot. Óvatosabb? Mégis, hogyan csinálná? Nem tehet semmit ellenük, és különben is, ki mondta, hogy rossz társaságba került? Elvégre is, ha a másik oldal lett volna a gyorsabb, ők sem tennének vele mást. Nagy terveik voltak vele. Nem hitte volna, hogy képes lenne végrehajtani bármilyen nagy feladatot.
Aventurin nagyot sóhajtva lépett ki az ajtón. Izgult. Zafír észrevette.
–Ne aggódj, nem emberevők. – biztatta.
Elindultak a folyosón. Aventurin már megszokta, hogy az épületből kijutni lehetetlen, és hogy bármerre megy, csak újabb folyosókra és termekre bukkan, most mégis úgy tetszett neki, hogy kilométereket haladnak egyhangúan. Már a harmadik fordulótól sem talált volna vissza a szobájába. Az épületben nem volt egyetlen lépcső sem, egy szintre építették a Bázist, talán több négyzetkilométeren.
Az ajtó, amelyen benyitottak, különbözött a többitől. Szélesebb és díszesebb volt. Beléptek. Odabent egy hatalmas terem volt berendezve a legkülönfélébb sporteszközökkel. Középen egy hatalmas sportszőnyeg terült el. A falakat a legelképesztőbb formájú és tűzerejű fegyverek díszítették. A világítást a plafonon ablaktábla méretű világítótestek szolgáltatták.
A kiképzők mindhárman férfiak voltak, ruhájuk tetőtől talpig világosszürke. Kettejük már másokkal, valószínűleg a másik két újonccal foglalkoztak. A harmadik a padról figyelte őket, s mintha várt volna valamire.
–Látod azt az egyedül lévő férfit? – súgta Zafír Aventurin fülébe – Ő lesz a kiképződ. A neve Ezüst. Ő a legjobb ezen a téren.
Ezüst, mintha meghallotta volna Zafír szavait, feléjük fordult. Felállt a padról, és minden lelkesedés nélkül elindult, hogy találkozzon az új tanoncával. Így messziről elég mogorva pasasnak tűnt.
–Jó napot, Zafír. Ő lenne Aventurin?
–Eltaláltad. Most már a tiéd. Én magatokra is hagylak titeket. Majd találkozunk az ebédnél. – az utolsó mondatot Aventurinhoz intézte, utána kiment a teremből.
–Szia. – köszönt a lánynak mosolyt erőltetve az arcára.
–Szervusz. – mondta Aventurin. Már megszokta, hogy itt mindenki tegeződik.
–Először nézzük a szabályokat. Az első: bármilyen eszközt csak az én engedélyemmel és felügyeletem mellett használhatsz. Eddig érthető? – Aventurin bólintott. – Akkor a második: zokszó nélkül hajtsd végre az utasításaimat. Nem szeretnék veled is úgy bánni, mint ahogy a tanítványaim többségével kell. Harmadik: tudom, mennyit bírsz, és hogy meddig mehetek el. Ezt a határt nem fogom áthágni, hacsak nem adsz rá okot. Megértettél?
Aventurin újra bólintott. Kissé tartott ettől az embertől, s abban sem volt biztos, hogy megfelel majd az elvárásoknak, amik ebben az esetben igencsak nehéznek tűntek. Ezüst magas férfi volt. A haja – nevéhez híven – fehéres színű. Természetesen ő sem nézett ki öregebbnek húsz évnél, de a szemeiben valami több évszázados tekintély csillogott. Ehhez foghatót csak Arany szemében lehetett észrevenni. Ezüst sem lehetett sokkal fiatalabb nála – már a nevéből következtetve sem.
Ezüst a szőnyeghez vezette a lányt.
–Először a test-test elleni küzdelem fogásait kell elsajátítanod. Csak utána foglak megtanítani, hogy hogyan kell bánni a komolyabb fegyverekkel.
Azzal megkezdték a gyakorlást. Aventurin az első napokban sűrűbben találta magát a földön, mint szerette volna. Néhány kimerítő hét alatt megtanult karatézni, kung-fuzni és aikidozni. Szorgalmas volt és nem panaszkodott. Az idő múltával rájött, hogy Ezüst valójában egy álarcot visel, s csak ezért tűnik mogorvának. Nagyon jól összebarátkoztak, úgy, mint tanár és diák. A férfi valóban jó mester volt. Aventurin szép lassan már nem csak védekezni, de ütni és rúgni is kifogástalanul tudott, gyorsaságát pedig néha még Ezüst sem bírta felülmúlni. Az utolsó napokban már nem kiképzés, hanem párbajszerűen gyakoroltak, és néha az is előfordult, hogy Aventurin küldte földre ellenfelét.
A harcművészetek elsajátítása a többiekhez képest feltűnően rövid időt vett igénybe; míg általában három hónapig tartott, Aventurin mindössze egy hónap alatt megtanult a testével harcolni.
Az utolsó napon, mikor Aventurin már minden fogást megtanult és alkalmazni is tudta őket, Ezüst kihívta egy valódi párbajra.
–Mindenki szokott párbajozni a mesterével, mikor vége a harcművészeti kiképzésének. – magyarázta Ezüst – Ez úgy kétszáz éve vált hagyománnyá nálunk. De nem csak ilyenkor van párbaj: bárki kihívhat bárkit, hogy egyes nézeteltérést rendezzenek. Persze ritka az ilyesmi, de mindig eredményes. A két fél utána nem veszekszik.
–Az hogy lehet? – kérdezte Aventurin.
–Úgy, hogy a párbaj általában a halálig megy. – nevetett a férfi.
–Mi? Azt mondták, halhatatlanok vagyunk.
–Nos, ez csak félig igaz. Nem öregszel, de ha lelőnek, azt te sem éled túl, épp úgy, mint senki más emberfia.
–Jó tudni. – méltatlankodott Aventurin. – De ugye mi nem fogjuk megölni egymást?
–Nem. – nyugtatta meg Ezüst. – Csak akkor megy a halálig, ha egyenlők a felek. Mindig meg kell egyezniük egymással a párbaj körülményeiről és feltételeiről. Hogy milyen fegyverrel harcolnak, és mikor van vége.
–Ha az egyik meghal, nem?
–Nem mindig. Van, hogy az egyikük feladja, vagy a földre kerül – sokfélét ki lehet találni. A feltétel pedig azt jelenti, hogy ha az a fél győz, mit vár el a másiktól.
–Például?
–Nyilvános bocsánatkérés, egy feladat átvállalása, stb.
–Vesztettél már párbajt? – szegezte neki a kérdést Aventurin.
–Nem. – a tömör válasz többet jelentett, mintha Ezüst megmagyarázta volna. Aven-turin kezdett komolyan tartani a párbajtól. Zafír mondta annak idején, hogy Ezüst a legjobb. Ezek szerint nem csak kiképzőként, de harcosként is.
Mint később megtudta, mindenki szeme láttára, a Csarnokban fognak megküzdeni. A lánynak fogalma sem volt, hogy az hol van.
Még soha senki nem győzte le Ezüstöt. Neki sikerült néhányszor a földre küldenie, de Ezüst akkor nyilván hagyta magát, hogy a lány ne veszítse el a lelkesedését. De hogy egy nyilvános párbajban hogyan fog harcolni – Aventurin igyekezett nem belegondolni. Olyan érzés tört rá, mintha egy megoldhatatlan feladatot kapott volna. Azzal győzködte magát, hogy nyilván túloz, de nem hatottak az érvek. Nem tudott szabadulni ettől a félelemtől, akkor sem, amikor épp vacsorázni ment, vagy tusolt… Egyfolytában a szemei előtt lebegett az a tény, hogy hamarosan az egész Bázis előtt le fogja járatni magát. Már látta is, ahogy Ezüst diadalmasan a magasba emeli a kezét, miközben ő maga ájultan fekszik a földön.
Aventurin a szobájában volt, éppen a lefekvéshez készült. Már felvette a hálóingét is. Eltöprengett a másnapi párbajon, miközben igyekezett a félelmét félretenni, s csak a tényekre koncentrálni. Valószínűleg semmi esélye sincs Ezüst ellen. – Ez volt az első gondolata, de aztán helyesbített: Semmi esélye sincs Ezüst ellen. De nem is az a cél. Magának mindössze annyi feladatot szabott meg, hogy ki kell tartania, legalább tíz percig. Nem, nem tíz, csak öt percig. Végül két percet állapított meg, hisz nem kell olyan magasra tenni a lécet. Ezt talán már át fogja bírni ugrani.
A párbajt Arany is megnézi majd. Zafírtól úgy hallotta Aventurin, hogy Arany kíváncsi rá. Hogy miért, azt a lány csak sejtette. A férfi még nem döntötte el, hogy Aventurin milyen feladatkört fog ellátni.
Aventurin hirtelen ébredt. Az első pillanatban nem tudta, miért is olyan izgatott. Aztán eszébe jutott az aznapi programja, s ez végleg kiűzte szeméből az álmosságot. Felkelt, és felöltözött. A párbajon külön ruhát kell majd viselnie. A kihívóé a fekete, a kihívotté a vörös. Aventurin még nem kapta meg a sajátját, de tudta, hogy vörösben fog küzdeni. Természetesen puszta kézzel, bár már tanult lefegyverezni is – igaz, kevés sikerrel. A patron mindig hamarabb eltalálta őt, minthogy ki tudta volna venni Ezüst kezéből a pisztolyt.
Az étkezőben ma reggel izgatott volt a hangulat, mint mindig, ha párbaj készült. A nők és férfiak általában azt találgatták, ki fog győzni, néhányan még fogadtak is. Ebben az esetben természetesen már előre tudható volt az eredmény, mégis, ahogy Aventurin belépett, minden szempár feléje fordult. A lány Zafír asztalához ült le. A reggeli szalámis szendvics volt, de Aventurinnak nem volt étvágya.
–Valamit muszáj enned – mondta Zafír – A párbaj nem tréfa. Szükséged lesz az erődre. Ráadásul Ezüst ellen…
–Tudod, jól esik, hogy te is így bíztatsz. – vágott vissza Aventurin.
–Na várjunk csak. Nem segítettem neked mindig mindenben?
–De igen. – ismerte be a lány. – Bocsáss meg. Ideges vagyok.
–Az nem is csoda. De elárulok valamit: Ezüst is izgul. Ez már biztató lehet.
–Nem szokott izgulni?
–Nem. – mondta Zafír. – Ezüst sosem fél a párbajok előtt. Még eddig mindenkit legyőzött, és a kiképzéseken sem hagyta magát. Ezek szerint te vagy az első, aki legyőzheted.
–Kissé furcsa lenne, nem gondolod? –kérdezett vissza Aventurin.
A párbaj délután ötkor kezdődött. Aventurin, amint közeledett ez az időpont, egyre idegesebb lett. Olyannyira, hogy már négykor az öltözőben volt, már át is öltözött, és csak várt. Néha felkelt a székről, fel-alá járkált, aztán visszaült és a szíve dobogását hallgatta.
Ezüst öt óra előtt tíz perccel érkezett meg. Nem tűnt éppen nyugodtnak, de korántsem volt olyan ideges, mint Aventurin.
A Csarnok, ahol küzdöttek, hatalmas volt. Belmagasságát tekintve akkora volt, hogy Aventurin nem lepődött volna meg, ha a felszínen is látható lett volna. Mivel az épület átlagosan mindössze két és fél méter magas volt, a Csarnok különösen nagynak tűnt. A nézők – mind a 191-en emelkedő széksorokon foglaltak helyet. Aranynak kiemelt helye volt a szorító közelében. A szokásos kamerák persze hiányoztak, és a fényt sem reflektorok, hanem neontáblák szolgáltatták, csakúgy, mint az edzőteremben.
Maga a szorító nem sokban tért el az egyszerű boksz-szorítóktól, mindössze az alaprajza nem négyzet, hanem kör volt.
Egy bíró is volt a párbajon – csak annyi feladattal, hogy leállítsa a feleket, ha vége, és kihirdesse a győztest. Erre a férfira Aventurin nem emlékezett. Talán időközben a felszínen volt, harcosként vagy megfigyelőként – ki tudja.
Pontosan ötkor felhangzott a párbaj kezdetét jelző hatalmas gong. Ezüst és Aventurin együtt indultak ki az öltözőből. A szorítóba vezető folyosó túlságosan is rövid volt. Aventurin izgalma csak akkor enyhült kissé, mikor a szorítóba ért és elfoglalta a helyét a vörös térfélen. Innen már nem tűnt annyira félelmetesnek az egész. Most már csak az zavarta, hogy mindenki szeme láttára kell megküzdenie Ezüsttel.
Mindketten felkészültek. A második gongszóra indult a párbaj – puszta kézzel, és addig tartott, míg valamelyikük tartósan földre nem került.

Ezüst támadott először. Aventurin gyorsan védett, s az első sorozatot sikerült elkerülnie. A második sorozat már gyorsabban jött. Aventurin az arcába és a gyomrába is több ütést kapott. A földre került.
– Ott maradsz, vagy kérsz még? – kérdezte Ezüst gúnyosan. Aventurin megpróbált felállni. A lábai nehezen engedelmeskedtek, de végül mégis sikerült. Ezüst abbahagyta a gúnyolódást. Egyetlen rúgással ismét leterítette Aventurint, de a lány most nem várt semmire. Felugrott és már támadott is – olyan gyorsan és meglepetésszerűen, hogy most Ezüst került földre. A közönség felmordult. Még Arany is felkiáltott. Most olyan történt, amire senki sem számított. Persze Ezüst sem adta fel. Amint sikerült felállnia, egyből Aventurinra vetette magát. Olyan gyors volt, hogy a lány már alig tudta védeni. Ezüst talán százszor is próbálta megütni és megrúgni a lányt, de csak két-három ütése talált. Ezen szemmel láthatóan bedühödött. De most újra Aventurin támadott. Ezüst csak ritkán tudott védeni. A fejét és az egész testét is érték találatok. A stadionban nem mindenki tudta szemmel követni az eseményeket. A két fél olyan gyors volt, hogy ők sem látták a másik minden mozdulatát. Aventurin becsukta a szemét. Érezte, hogy hol van Ezüst. Így sem tévesztett célt. Az utolsó rúgással Aventurin gyomorszájon találta a férfit. Ezüst földre került. Nem mozdult. A bíró odaszaladt hozzá.
–Elvesztette az eszméletét. – hirdette ki. – Aventurin a győztes! – a lány karját a magasba emelte. Aventurin nem tudta hirtelen, hogy sírjon-e vagy nevessen. A lehetetlen sikerült elérnie. A nézők lelkesen tapsoltak. Csak egyetlen ember maradt mozdulatlan: Arany átható tekintettel fürkészte a lányt. Mikor Aventurin ránézett, Arany elmosolyodott. Láthatólag elégedett volt.
Ezüst csak pár nap múlva tért magához – addig Aventurinnak más dolga sem volt, mint élvezni a rivaldafényt, és egész nap lustálkodni – hiszen Ezüst nélkül a kiképzései sem folytatódhattak. A párbajban nyújtott teljesítményét mindenki csodálta, s Aventurinnak már az első este úgy tűnt, hogy ezt mindannyian egyenként a tudtára is adták. Reggel azonban kénytelen volt beismerni: bizonyára tévedett, vagy a bázisnak van több lakója, mint ő képzelni bírta. Egyenként mindenki gratulált neki. Néhányan már a győztest ünneplő lakomán, ami a párbaj másnapján helyi idő szerint este nyolc órakor kezdődött, és éjfélig tartott, mások a folyosón szólították le, megint mások a szobájában keresték fel. Hamarosan Aventurin úgy érezte, hogy már akkor sem tudna több gratulációt meghallgatni, ha Ezüst is ott állna az oldalán, és ő is elismerné a győzelmét. Ez az érzés egészen addig uralkodott rajta, amíg másnap Zafír nem közölte vele, hogy Ezüst fölébredt, az orvosoknak – vagyis Zafírnak és Ólomnak – köszönhetően teljesen egészséges, csak éppen rendkívül mérges.
–Nem csoda – magyarázta Zafír -, hisz gondolj bele: több mint ezer éve volt veretlen. Erre te, egy újonc, aki még egy éve sincs itt, könnyedén legyőzi.
–Azért “könnyű”-nek nem nevezném. – vetette közbe Aventurin.
–Akkor is. Gondolj csak bele: a helyében te hogyan éreznéd magad? Ezüst különben nem szokott haragtartó lenni. Most is csak első felindultságában akart téged kihívni egy visszavágóra.
–Ki akart hívni még egyszer? – képedt el Aventurin.
–Mondtam, hogy csak első felindultságában. De arra számíts, hogy Arany hamarosan közli veled, hogy milyen feladatot fog rád bízni.
–De hisz’ még fel sem készültem! – rémüldözött Aventurin.
–Ne mondd! Aki képes legyőzni Ezüstöt, az bizony felkészült már más feladatokra is.
Zafír ezzel a mondattal egy újabb álmatlan éjszakát adott Aventurinnak. A lány csak feküdt az ágyán nyitott szemmel, és a sötét mennyezetre meredt. Újra visszajátszotta képzeletében a párbaj összes mozzanatát. Még most is képtelenségnek tartotta, hogy győzhetett. Bár a kiképzésen előfordult, hogy a földre küldte Ezüstöt, de a gyakorlópárbajok végén mindig a férfi győzött. A tetejébe az is nyugtalanította, hogy vajon Arany miféle feladatot adhat neki. Hiszen még egyetlen fegyvert sem tud használni. Azokra csak most, a párbaj után került volna sor.