7. fejezet

7. fejezet

Végre megvilágosodott Aventurin előtt az a tény is, hogy miért került ide. Elég nyilvánvaló, hogy Arany lányának itt a helye, nem élheti le az életét egyszerű emberként. Ezért volt annyira fontos nekik. S hogy a Menny miért akarta megmenteni? Talán Mária azon az oldalon állt.
Eszébe jutott az a fogalmazás, amit néhány nappal azelőtt írt Ki vagyok? címmel. Kivette a fiókból. Sok kérdést látott, amit most már meg tudott válaszolni. Mégsem vett elő tollat. Egyszerűen nem tudta szavakba önteni az érzéseit.
Kisvártatva kopogtak az ajtón. Aventurin villámgyorsan eltüntette a fogalmazását, eloltotta a gyertyát és felkapcsolta a villanyt. Azt hitte, Zafír jött, de mikor kinyitotta az ajtót, Arany állt előtte. Aventurin kérdő és meglepett tekintettel nézett rá.
-Bejöhetek? – kérdezte a férfi, egy mosoly árnyékával az arcán.
–Persze. Foglalj helyet. – invitálta Aventurin. Arany leült az ágyra.
–Meg kell beszélnünk néhány dolgot –kezdte a férfi, miközben Aventurin is leroskadt a székre. Arany rögtön a lényegre tért – Szóval megtudtad, hogy én vagyok az apád. Nem éppen így akartam a tudomásodra hozni.
–Egyvalamit nem értek. Mária miért nem itt élt? Miért a felszínen?
–Mint mondtam, ez egy nagyon hosszú történet.
–Nekem van időm. Meséld el!
–Hát rendben. Valaha, még mielőtt ez az egész elkezdődött volna, Mária és én együtt voltunk. Akkor még nem létezett a Föld, és nem indult el a háború a Pokol és a Menny között. Lucifer és Isten még békésen éltek, s a két eszme megfért egymás mellett. Isten a teremtő volt, a rend híve, Lucifer pedig a káoszé, ami csak néhány elvakult elme szerint sötét, máig is. Egymás nélkül ma sem létezhet ez a két fogalom. Két különböző országban éltek, s a Pokol fényességében és dicsőségben nem maradt el a Menny mögött. Lakói ugyanolyan boldogok voltak, mint odafent. De így van ez ma is.
–A Földet is együtt teremtették, de Isten nem akart belőle részt hagyni Lucifernek. Így – mint ahogy Ádám és Éva legendájából ismerjük, - Lucifer a két fa segítségével megkapta a földet s vele együtt az embereket is. Istennek természetesen ez sem tetszett, s azóta ő próbálja az embereket a maga oldalára csábítani. A Poklot sötét helynek állítja be, ahol örök szenvedés és tűz vár az elkárhozott, bűnös lelkekre. A legtöbb vallásban így él a Pokol, így él a Sátán is. De a Mennyország ezzel ellentétben, a vallásokban is valós képpel van lefestve. Lucifer nem folyamodott az emberek hitegetésére. Ő nem küldött egyszülött fiút a földre, mint megváltót, ő megelégszik azzal, hogy van néhány ember, aki az ő pártján áll. Mi itt tudjuk az igazságot. Meg sem próbálunk ebből bármilyen hitet teremteni. A manapság élő és virágzó sátánizmus (“gyűlöljünk mindent, ami szép”) pedig végképp nevetséges. Mondanom sem kell, hogy azt is Isten találta ki, hisz ahhoz, hogy valaki sátánista legyen, feltétlenül kereszténynek kell lennie. A valódi Sátánt sehol, semelyik vallásban nem írják le. Mindaz, amit eddig hallottál a Pokolról, nem más, mint egy ravasz csel.
–A föld aranykorában még nem volt enyém és tied. Akkoriban Isten és Lucifer, bár nem egyeztek ki teljesen, de nem is acsarogtak egymásra. Az első nagy háborút – ezt nem találod meg a történelemkönyvekben – Lucifer szította, egy különösen nagy vita után. Ő engem bízott meg azzal, hogy a háborút és annak eszméit vezessem. A Mennyország azonnal válaszolt – s az ő választottjuk Mária volt. Egyikünk sem tudott a másik kinevezéséről. Csak annyit tudtunk, hogy többé nem lehetünk együtt. Bár a szerelmünk megmaradt egymás iránt, többé nem találkozhattunk.
–A háború közel ezer évig tartott egyfolytában, s az emberiség is két részre szakadt. Kardokkal, lándzsákkal és nyilakkal ölték egymást. Végül Isten győzött, bár ő nem elégedett meg vele, sem pedig a díjjal, hogy a föld jelentős része az övé lehet. Lucifer mindössze egy földrészt – Amerikát kapta meg. De Isten az egészet akarta. Azóta kényszerülünk mi a föld alá, erre a folyamatosan bővülő Bázisra, s a Mennyország követsége attól kezdve települ a barlangokba, a hegyek gyomrába. A két nagykövetség elvileg nagyon közel van egymáshoz, de Márián kívül senki nem tudta soha, hogy hol a Bázis. Mi sem tudjuk a Barlang pontos helyét. Aki a másik lakhelyére lép, azonnal megölik. Nem nehéz felismerni minket és persze őket sem. Mindannyian viselünk egy bizonyos bélyeget, ami akaratlanul az átalakítás eredménye. Ez a szemünkön látszik. A Pokol- és a Mennybélieké között van egy bizonyos megmagyarázhatatlan különbség. Csak a felszínen találkozhatunk, de egyikünk sem élhet ott. Az örök életünk miatt gyanúsak lennénk.
Máriával is a felszínen találkoztam. A köztünk lévő szerelem lángja újra fellobbant. Egy forró éjszakát töltöttünk együtt, s te azon az éjjelen fogantál meg. Máriát viszont száműzték a Menny követségéből, kénytelen volt a felszínen egy új életet kezdeni. Felnevelt téged, minden széltől óvott, nehogy bármelyik oldal a magáénak tudhasson. Ő maga elvesztette örök fiatalságát. A Pokol befogadta volna, de a Menny – ahová már soha többé nem térhet vissza – megvédte tőlünk. A Földön kell élnie, újra és újra megszületnie, egészen addig, míg valaki meg nem váltja őt, s meg nem öli úgy, hogy a lelke túllépjen a Pokol és a Menny háborúskodásán.
Aventurin türelmesen hallgatta végig ezt a történetet. Mikor Arany befejezte, még néhány hosszú percig csend volt. Azután a lány szólalt meg.
–Tudod, míg a felszínen éltem, nem gondoltam volna, hogy az igazi családomnak ilyen története van. Anya nem árulta el, ki a valódi apám. Csak a mostohaapámat ismertem, s nem éreztem hiányát az igazinak.
–Emlékszel a régi nevedre? – kérdezte hirtelen Arany.
–Fazekas Katalin. Sok minden másra is emlékszem. Hiába töröltétek ki másodszorra is az emlékeimet. Ez gyakran előfordul?
–Nem. Te vagy az első. Senki nem emlékszik az előző életére, rajtad és rajtam kívül. Bár nekem nem a felszínen volt az előző életem. – mondta tűnődve Arany.
–Más bolygókon is van élet? – kíváncsiskodott Aventurin.
–Nincs. Egyszerre mindig csak egy bolygón él civilizált társadalom. Nem a Föld az első, de az előzőn még nem volt sem a Pokolnak, sem a Mennynek kirendeltsége. A Klereduszon nem ismerték a háború fogalmát. Az ennél sokkal békésebb bolygó volt, mivel akkoriba Lucifer és Isten békében élt – mint már említettem. De sajnos az sem lehetett tökéletes. Mára már hiába keresnéd azt a bolygót.
–Miért, mi történt vele?
–Elpusztult. Nem sok értelme volt fenntartani, mivel háborúk hiányában a tudományok sem fejlődtek. Az ottani emberek között nem volt semmiféle viszály, még az erőszak fogalmát sem ismerték. Így nem kellett megvédeniük magukat semmitől – legalább is sokáig azt hitték, hogy náluk nem történhet semmi baj. Még a betegségeket sem ismerték. De nem voltak elégedettek.
–Gondolj bele: manapság mire használják az új találmányokat? Hogy egymást öljék vele. Nem mi pusztítottuk el a Klereduszt, hiszen gyönyörű bolygó volt. De nem is tudtuk megvédeni. A természettel szemben védtelenek voltak. A rengeteg földrengés, vulkánkitörés, és szökőár után egy meteor adta meg a kegyelemdöfést.
Arany és Aventurin hosszú órákon át beszélgettek. Szóba került néhány apróság a felszínnel kapcsolatban, Aventurin emlékeiről, találgatták, hogy milyen lesz a következő háború, és végül a lány felhozta azt a témát is, hogy ő vajon milyen feladatot fog kapni legközelebb.
–A te feladatkörödről már rengeteget gondolkoztam – mondta Arany. – Úgy szokott működni, hogy az újakat beosztom az egyik lépcsőfokra, és onnan csak nehezen tud tovább lépni. De rólad még nem döntöttem. Mihez lenne kedved? – szegezte neki a kérdést.
Aventurin eltöprengett. Tényleg, mihez is lenne kedve? Biztos volt benne, hogy egyetlen olyan szerephez sem, amit eddig nőktől látott. Nem érzett vágyat az átalakítási pályához, sem a tanításhoz, de legkevésbé a papírmunkához. Eddig csak egy feladata volt. Élénken emlékezett a tóparton eltöltött időre.
–Talán a felszínen… - mondta végül.
Arany nevetve rázta a fejét.
–Nőket nem küldünk fel, ha csak egy mód van rá. Túl veszélyes.
–Engem már felküldtetek.
–Az más volt. Akkor nem volt más választásunk. – mondta Arany tárgyilagos hangon – De a továbbiakban igyekezni fogunk, hogy ne eshessen semmi bántódásod. Tudod, ha valaki felmegy a felszínre, nagyon óvatosnak kell lennie, mivel a másik oldal vadászik rá. A legjobbak sem mindég térnek vissza.
–Ennyire nagy az ellenségeskedés? - kérdezte csodálkozva Aventurin. Arany nevetett.
–Hogy ennyire? Abból, amit elmondtam, már rájöhettél volna. Mi ősi ellenségek vagyunk. Mindenki más csak miattunk ellenségeskedik. Pontosabban Lucifer és Isten miatt.
–De mégis, mi lesz a következő feladatom?
–Ezt majd akkor kérdezd, ha túl estél a kiképzésen. Addigra talán már én is eldöntöm.
Arany kisvártatva távozott. Aventurin egyedül maradt az örvényként kavargó gondolataival.
Annyira fáradt volt, hogy úgy döntött, azonnal zuhanyozni megy. A víz felfrissítette. Újra erősnek érezte magát, s a feje is kitisztult. A szobájába visszatérve végigterült az ágyon, becsukta a szemét. Ezzel csak azt érte el, hogy azok a képek újra filmként peregtek előtte. Nem akarta őket nézegetni, inkább más irányba terelte a gondolatait. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen a Pokol - ha Arany szerint legalább is ugyanolyan csodálatos, mint a Menny. Eközben nagy nehezen lidérces álomba merült.

Reggel kopogtatásra ébredt. Zafír nyitott be a szobába.
–Indulni kell? - kérdezte Aventurin a szemét dörzsölgetve. Zafír elmosolyodott.
–Még nem. Csak gondoltam, jó lenne, ha az avatásodról nem késnél el. Még van egy órád készülődni, aztán érted jövök.
Aventurin hálás volt barátnőjének - de vajon nevezheti-e Zafírt annak, még ha jóban vannak is? - hogy nem az utolsó utáni pillanatban ébresztette fel. És azért is, hogy egyáltalán felébresztette… Bár nem emlékezett az álmának minden részletére, azt tudta, hogy az éjjel nem akarta őt elereszteni. Egyszerűen magával ragadta, börtönbe zárta és fojtogatta. Zafír kiszabadította őt a börtönből, ahol minden őr arca ugyanolyan volt…
Gépiesen öltözött fel. Nem akart a tegnapra gondolni, nem akarta újra felidézni azokat az iszonyú képeket, és még nem akart elmerengeni azon a beszélgetésen sem. Mindez túl közel volt, még nem tudta feldolgozni. Egyszerűen csak sodródott az idővel. Hogy hová? Hagyta, hogy mások döntsenek helyette. Nem avatkozott bele semmibe. Nem vette elő a fogalmazását a fiókból, nem gyújtott gyertyát. Igyekezett semmire sem gondolni. Vagy éppen a nagy semmire gondolni. Az ágyon ülve kiürítette a tudatát, s csak nézegette a végtelen sötétséget, becsukott szemmel, amit egyetlen gondolat sem zavart meg.

Zafír zökkentette ki ebből az állapotból, mikor újra visszajött, hogy ezúttal már Aventurint is magával vigye.
–Hát te meg mit csinálsz? - kérdezte, mikor meglátta a lányt, amint mozdulatlanul, csukott szemmel az ágya szélén ücsörög és az ajtónyitásra szemmel láthatóan nem tért magához. Mikor Aventurin kinyitotta a szemét, választ sem várva folytatta - voltál reggelizni? - a lány nemet intett a fejével - Mindegy, most már nincs rá idő. Tíz perc múlva kezdődik a ceremónia. Izgulsz? - az utolsó két mondatot már olyan hévvel mondta el, hogy bárki azt hihette volna, hamarosan őt fogják taggá avatni.
Aventurin mosolyogva válaszolt:
–Nem. Vagyis… - nem tudta, hogyan fejezze ki magát. A kellemetlen emlékképek Zafír első szavával visszatértek, most még kínzóbban, mint reggel vagy akár éjszaka.
–Ki vele, mi aggaszt? - mondta Zafír, a tőle telhető legbarátságosabb arccal - nekem bátran elmondhatod. Senkinek nem fogok árulkodni.
–Semmi új. Csak még mindig azon rágódok, amit tegnap apa mondott. - felelte Aventurin, s ő maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyedén tud beszélni, s hogy most először Aranyt apaként említette.
–Ez nem meglepő. Senkinek sem könnyű az első gyilkosság, még akkor sem, ha a szíve teljesen fekete. De most gyere! A lelkemre kötötték, hogy legalább most az egyszer idejében érjünk oda.
–Hova? - kérdezte Aventurin, mert a helyszínt még senki sem árulta el neki.
–A Csarnokba. majd meglátod, mennyire megváltozott, mióta párbajoztál.
Valóban, a Csarnokba érve Aventurin meglepődve vette észre, hogy a helységet teljesen átalakították. A székek mind a fal mellett álltak, a szorító eltűnt középről, s most a padló sem emelkedett, mint annak idején a lelátók miatt. A falakat most sokféle vörösben játszó selyemkárpit fedte, még az ajtó előtt is függöny lógott. A hatalmas méretű világítótáblákat mintha a mennyezetbe süllyesztették volna, helyüket most mélyen lelógó, vagy száz valódi gyertyát tartó csillárok vették át, az egész teremben összesen kilenc. Még a plafonra is valami vörös kárpitot feszítettek. A padlót ugyanolyan színű, indázó mintájú szőnyeg borította. Az egész terem szemkápráztató volt, mégis, a gyertyákból nyert fény valahogy bizalmat keltett.
Amint Aventurin mögött becsukódott az ajtó, Zafír is villámgyorsan leült a székére, amit Ólom mellett tartottak fönn neki. Az egész terem tele volt. Ide gyűlt mindenki a Bázisról.
A lánynak nem volt fönntartva ülőhely. Arany felállt, s kézen fogva középre vezette. Ott megálltak és Arany bekötötte Aventurin szemét egy kendővel, nem szorosan, de úgy, hogy Aventurin semmit sem látott. Senki nem szólalt meg, egyetlen apró nesz sem hallatszott. Aventurinban most már felülkerekedett a kíváncsiság.
A terem egyik végéből halk morajlásként induló, majd egyre dallamosabb és hangosabb zene csapott fel, s a következő pillanatban már az egész termet betöltötte, a falakról visszhangzott. A hang egyre feljebb és feljebb csapott majd halkulni kezdett. Ekkor Aventurin inkább érezte, mint hallotta, hogy a többiek felállnak székeikről, s járkálni kezdenek a kör mentén, ami egyre szűkült, de mégsem fenyegetően, nem úgy, mint az álomban. Arany is elfoglalta a helyét, de egyidejűleg valaki kivált belőle, s Aventurinhoz lépett. Megfogta mindkét kezét, s az egyiket kettejük között boltívet formálva magasba emelte, a másikat pedig a saját vállára helyezte. Az ő keze Aventurin vállán nyugodott. Ekkor megszólalt. A hangjáról Aventurin egyből felismerte: Ólom volt, az, akit ebben a világban először meglátott.
–Fogadd meg… – mondta, s itt szünetet tartott. Aventurin valami belső késztetés miatt rögtön válaszolt.
–Megfogadom…
–… hogy új tested birtokában… - folytatta Ólom.
–… hogy új testem birtokában…- a fogadalom szövege a továbbiakban így hangzott: - csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Eszméinket bármi áron megvédelmezem, s nem rettenek vissza a haláltól sem. Új életem a tiétek, igyekszem majd, hogy a Pokol Társaságának a hasznára legyek.
Ezzel Ólom ellépett Aventurin elől. Ittrium következett, aki a lánynak a kérdéseire válaszolt az első három napban. Aventurin most is ismételte a szavakat, átérezve azoknak súlyát.
–Megfogadom, hogy új tudásom birtokában csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Amit tudok, a ti javatokra fogom felhasználni, és senki másnak nem árulom el. A Menny Társasága hiába faggat, titkainkat az életem árán is megőrzöm.
Ittriumot Ezüst váltotta fel.
–Megfogadom, hogy új erőm birtokában csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Értetek harcolok. Ölök, ha kell és meghalok, ha kell. A végsőkig küzdök, soha nem hátrálok meg, legyen az ellenség bármi erős.
Végül Arany állt Aventurin elé. A lány egyből felismerte, anélkül, hogy az apja megszólalt volna. Majd ugyanúgy ismételte az eskü szövegét, mint eddig a többiekkel.
–Megfogadom, hogy új életem birtokában csak Lucifert szolgálom az Isten ellenében. Örökké hű maradok a Pokol Társaságához, s örökké ellensége leszek a Menny Társaságának. Ha a másik oldal elfog, inkább a halált választom, minthogy titeket eláruljalak. Nem szolgálok nekik sem testemmel, sem tudásommal, sem erőmmel, sem életemmel. Ha eskümet megszegem, úgy feladom az életemet és újat többé nem kezdhetek.
Az eskü végeztével Arany levette a kendőt Aventurin szeméről. A zene is elhallgatott. A kör újra kialakult, s most Arany odavezette a lányt egy üres helyhez. Így már Aventurin is a Pokol Társaságához tartozott.
A szertartás további része játékkal telt, majd lakoma tetőzte be az eseményt. Mikor véget ért az éjszakába nyúló buli, Aventurin úgy érezte, hogy ez volt élete legszebb napja. Nem is sejtette, milyen folyamat indult el megállíthatatlanul ezzel az eseménnyel.