14. fejezet
Aventurin az órájára nézett. Fél hét volt. Egy óra múlva indulniuk kellett, s ő egy szemhunyást sem aludt. Eszébe jutott, hogy el sem búcsúzott Zafírtól, akivel előző este békültek ki, de már nem volt rá idő. Felkelt, s álmosan felvette ruháit, majd átment felébreszteni Irídiumot. A férfi azonban épp abban a pillanatban lépett ki az ajtón.
–Jó reggelt! – köszöntötte a lányt. – Jól aludtál?
–Semennyit sem. – válaszolt Aventurin.
–Én sem. – ismerte be Irídium.
–Sebaj. Lesz még rá idő. Jobb lesz, ha mihamarabb indulunk.
Szótlanul a kijárat felé vették az irányt. Aventurin ment elől, mutatva az utat, de pár lépés után Irídium már mellette haladt. A lány úgy vette észre, hogy a férfi habozik. Mintha mondani akarna valamit, vagy csak megfogni a kezét, de az utolsó pillanatban mindig visszakozott. Sőt, nem mert a lány szemébe nézni. Talán attól félt, hogy Aventurin kiolvassa a tekintetéből az érzelmeit?
Útközben senkivel sem találkoztak. A Pokol Társaságának tagjai még az igazak álmát aludták.
Odafent már este volt. Kevesen jártak az utcán. Aventurinékra egy kocsi várt. Lakás most nem volt előkészítve nekik, de az új iratai a táskájában voltak, a pénzzel együtt. Tudta, hogy jó esetben nem lesz szüksége rájuk. Ha kérdezné valaki, Kálmán Nikolettként mutatkozna be.
Miután beültek az autóba, Aventurin már indította is a motort. Irídium – felszíni nevén Kiss Gábor – most megszólalt.
–Elárulod, hogy mi a tipped?
–Az abaligeti cseppkőbarlang. Szerintem ott lehetnek.
–Miből gondolod?
–Egyszerű. A Pokol és a Menny Társasága közel vannak egymáshoz, hiszen a környéken bármerre is jársz, ellenségbe botlasz. Erre az idő alatt jöttem rá, míg a te átalakításod folyt. Arany is mesélte valaha, hogy eredendően egymáshoz nagyon közel építették őket. Anyám is magyar férjet talált magának a felszínen, s ez arra utal, hogy a Barlang itt van valahol az országhatáron belül. Az abaligeti cseppkőbarlangnak pedig csak egy kis részét tárták fel, és a civilek is valószínűnek tartják, hogy folytatódik még. Ebből sejtem, hogy ott lehet a Menny Társaságának a búvóhelye.
–És ha mégsem?
–Akkor megnézzük az aggtelekit, vagy megkérdezünk egy odavalósit. Ilyen egyszerű.
–Arany nem tudja, hol a bejárat?
–Nem. Megkérdeztem tőle. Csak annyit tud, hogy a búvóhelyük egy barlang, valahol nem messze tőlünk.
Az út hosszúra nyúlt. Aventurin és Irídium végig beszélgettek, s egy kis idő múltán rátértek a kényesebb témákra is. Irídium bevallotta, hogy nagyon tetszik neki a lány. Aventurin erre fülig elpirult. Nem is kellett mondania semmit, a férfi így is értette a választ. Aventurin megállt egy bekötőútnál, hogy a férfi szemébe nézhessen. Most vette csak észre, hogy az mennyire hasonlít a régi szemekre. A színe mintha cseppet sem változott volna.
–Nem lesz könnyű így végrehajtani a feladatot. – mondta. Még folytatni akarta, de Irídium közbeszólt.
–Tudom. De ha eltitkoljuk, az csak még nehezebbé tenné.
–Igazad van. – törődött bele Aventurin – Akkor hát…
–Szabad? – kérdezte a férfi. A lány bólintott, még mindig vörös arccal.
Az első csókjuk olyan volt, mintha soha nem akarnák abbahagyni. De nem mentek tovább, még nem. Mikor Irídium elengedte, Aventurin új emberként fogta meg a kormányt. Már nem aggódott a rájuk váró megpróbáltatások miatt, hiszen az az ember volt mellette, akit legjobban szeretett.
Már csak húsz kilométer volt hátra Abaligetig, de az út nagyon sokáig tartott – s ebben komoly szerepet játszott az is, hogy Aventurin minden bekötőútnál, pihenőnél vagy buszmegállónál leállította a kocsit. Már pirkadt, mikor végre megtalálták a cseppkőbarlangot. Úgy egyeztek meg, hogy a kocsiban várják meg, míg az első turistacsoport elindul.
–Addig mit csinálunk? – kérdezte Irídium.
–Várunk. Mi mást? – mondta Aventurin.
–Nekem van egy jobb ötletem. – kacsintott a férfi. Aventurin nem ellenkezett. Elsötétítették az ablakokat. A hátsó ülés kényelmes volt és a célnak tökéletesen megfelelt. Aventurinék nem siettek. Először csak egymáshoz bújtak, aztán, mikor a vágy már feltüzelte mindkettejüket, szép lassan vetkőztették le egymást. Már felkelt a nap, mikor mindketten készek voltak belevetni magukat a feladat végrehajtásába.
A barlang előtt volt egy kis csónakázótó. Azt megkerülték, s mikor reggel kilenckor indult az első turistacsoport, ők is közéjük vegyültek. A barlang első ötven métere nagyon alacsony volt. Itt előre hajolva, libasorban kellett haladniuk. Aztán következett néhány kanyar után egy nagyobb csarnok, majd egy lebegő kő, amit alig tartottak a sziklák, s ami a legenda szerint leesik, ha egy hűtlen megy át alatta. Hosszabb séta után és hetven lépcsőt megmászva egy fenti terembe jutottak, ahol megcsodálhatták a Mikulás és a gyerekek, a Hófehérke és a hét törpe nevű cseppköveket, egy Pálmafa- szerű képződményt, egy negyven tonnás kőtömböt, ami hosszú zuhanás után fejjel lefelé ért földet, valamint a régi Magyarország térképét. Az idegenvezető azt is elmondta, hogy egy föld alatti patak vájta ki a barlangot, s hogy az még folytatódik valahol a hegy mélyén, de mindezidáig nem sikerült feltárni. A túra ezzel véget is ért, s a nézelődők visszaindultak. Mikor kiértek a szabad levegőre, Irídium Aventurinhoz fordult.
–Szóval szerinted ez lenne az – állapította meg.
–Igen. Hallottad, hogy a barlang folytatódik.
–De ha valóban itt laknának, nem kellett volna már találkoznunk valamelyikükkel? – vetette ellen a férfi.
–Talán van egy másik bejárat a hegy túloldalán. – találgatott Aventurin.
–Igen, talán. – mondta Irídium. – Nem valószínűbb mégis, hogy rossz helyen járunk?
–Nem. – válaszolt hirtelen Aventurin. – Látod azt a két férfit?
–Mi van velük? – értetlenkedett Irídium.
–A Menny Társaságának tagjai. Találkoztam velük, mikor a Viperákhoz kellett beépülnöm.
–Milyen Viperákhoz? – kérdezte kíváncsian a férfi.
Aventurin nem válaszolt. A két férfi feléjük fordult, s elindultak. A következő pillanatban egy-egy pisztolyt szegeztek rájuk. Aventurin tisztában volt vele, hogy innen már nincs visszaút. Felismerték őket.
–Indulás! – adta ki a parancsot a magasabbik férfi.
–Mit akarnak tőlünk? – kérdezte megjátszott ártatlansággal Aventurin.
A két mennybéli küldött nem válaszolt. Kicsit meglökték őket, s Irídium és Aventurin elindultak a parkoló felé. A kocsiban már volt valaki, s szemlátomást az igazak álmát aludta. Ő volt a Menny Társaságának legújabb tagja.
–Mit keresnek itt? – kérdezte a másik férfi. Aventurin egy szemvillanással jelezte Irídiumnak, hogy ne szóljon közbe.
–Hasznos információkkal tudunk szolgálni a Pokol Társaságáról.
A sofőr hirtelen a fékre taposott, minek következtében Aventurin lefejelte az első ülést.
–Árulók vagytok? – kérdezte döbbenten.
–Mondhatod így is – válaszolt Aventurin. – Mindenesetre már soha többé nem térhetünk vissza.
–Rendben van. Az én nevem Zsiráf, ő itt mellettem Medve. Ti is bemutatkoznátok?
–Én Aventurin vagyok, ő pedig Irídium.
–Na várj csak. Az az Aventurin, aki megölte Sólyomot?
–Igen, én lennék. De honnan tudjátok a nevemet?
–A te nevedet mindenki tudja. Állítólag te vagy a Pokol Társaságának legügyesebb harcosa. Ha pont te válsz árulóvá, akkor a Harmadik Világháborúban nyert ügyünk van.
–Harmadik Világháború? Mikor kezdődik?
–Egy hónap múlva. Hajlandó lennél azalatt a mi oldalunkon harcolni?
–Igen… persze. – mondta Aventurin. Egy hónap múlva? Arany úgy tudja, hogy még egy teljes éve van hátra, hogy előkészüljön. De ha a Menny Társasága gyorsabb lesz, annak súlyos következményei lehetnek.
És Sólyom… Tehát ez az anyja igazi neve.
