5. fejezet
Két óra is elmúlt már, mikor elaludt. Ismét kísértette őt az az álom a temetőről, a síró nőről, és a fenyegetően bezáruló körről. Ezt már sokszor álmodta. Valójában majdnem minden éjszaka. Fazekas Katalin. Az ő régi neve volt… De hogyan bizonyosodhatna meg róla?
Zafírtól nem kérdezhette meg. Bár jó barátságban volt vele, félő lett volna, hogy Zafír kissé túlreagálná a dolgot. Aventurin még nem felejtette el, hogy másodszorra is elaltatták őt, csak azért, mert emlékezett a régi életének néhány részletére. Nem akarta újra megtapasztalni ezt az élményt.
Reggel korán felébredt. Helyi idő szerint fél öt volt. Aventurin képtelen volt tovább aludni. Habár, csak néhány órát aludt, nem érezte magát álmosnak. Csak feküdt az ágyon a hátára fordulva, és azon töprengett, vajon milyen élete lehetett annak idején, a felszínen. Vajon hány éves koráig élt ott? Hogyan nézett ki akkoriban? És a szülei? Szerették őt? Most mit érezhetnek? Mit gondolhatnak, hol van egykori lányuk? Valószínűleg halottnak hiszik. És részben igazuk is van. Már soha többé nem fogják látni egymást. Az anyja is szokott vele álmodni? Vajon hogyan, és mit? Aventurinnak olyan sok kérdése volt ezzel kapcsolatban, hogy már teljesen kiment a fejéből minden aznapi program. Fél hét körül felkelt, és az asztalhoz ment. Papírt és tollat vett elő. A papír tetejére felírta címnek: Ki vagyok? Fogalmazása nagyrészt csak kérdésekből állt, s mindegyik mellett hagyott helyet a válaszokra. Minden egyes kérdést felírt, ami eszébe jutott a múltjával kapcsolatban. Nem rendszerezte őket. Nem hitte, hogy valaha is mind meg tudná válaszolni. Egyszerűen szüksége volt arra, hogy valamilyen formában kiadja magából.
A nagy munkában észre sem vette hogy milyen gyorsan telik az idő. Kilenc óra után néhány perccel Zafír kopogott az ajtón. Egyből be is nyitott. Aventurin villámgyorsan eltüntette az írását.
–Megmondanád, mit csinálsz? – kezdte Zafír, köszönés helyett. – Már mindenki a gyűlésen van, csak pont te hiányzol!
–Én csak… - próbált mentegetőzni Aventurin, de aztán nem tudta mit mondjon, így hát inkább elhallgatott.
–Egy szót se szólj – torkolta le Zafír –, hanem öltözz át és gyere velem! Mindenki rád vár.
Aventurin villámgyorsan felvette ruháját, és némán követte Zafírt a tárgyalóterem felé. Először legalábbis azt hitte, hogy oda tartanak. Zafír viszont egy mellékfolyosón egészen más irányba fordult. Végül egy kisebbfajta irodaszerű terembe nyitottak be. Itt is csak egy asztal volt, de ez egyenes. Mögötte öten ültek. Középen Arany, mellette Ezüst, Ólom, és még két férfi, akiket Aventurin csak látásból ismert. Zafír széke üresen állt, de csak amíg a nő le nem ült rá.
–Foglalj helyet. – mondta Arany. Aventurin leült az asztallal szemben álló egyetlen egy székre, Ezüst szúrós pillantásától kísérve. – gondolom, Zafír említette, hogy egy bizonyos feladatot akarunk rád bízni. Ne aggódj – mondta, látva a lány aggodalmát – nem túl nehéz. Voltaképp egy vizsga lenne.
–Eddig azt hittem, hogy a párbaj volt a vizsga. – szólt közbe Aventurin.
–Nos, részben. A földön élők között van egy nő, aki kissé többet tud rólunk, mint ami megengedhető. Elfogni nem tudjuk. Meg kellene ölnöd.
–Micsoda?
–Jól hallottad. Vállalod?
–Azt mondták, hogy nem öltök embert.
–Csak akkor, ha nincs más választásunk.
–Biztos, hogy van. Mindig van.
–Ez a hozzáállás nem illik a társadalmunk tagjaihoz.
–Én még nem vagyok köztetek avatott tag. Ez lehet a gond.
–Csak akkor lehetsz avatott, ha érdemesnek tartunk rá.
–Különben?
–Megölünk.
–És hogyan?
–Nem tudom. Még nem volt rá példa.
–Ki az a nő?
–Megmondtam: túl sokat tud. Középkorú, alacsony, szemüveges. Van róla fénykép.
–Miért nem tudjátok elfogni?
–Védik. Nem férünk hozzá.
–Akkor én hogyan tudnék a közelébe férkőzni?
–Megölni könnyebb, mint elfogni. És te biztosan képes leszel rá. Egyszer már láttuk, miket tudsz.
–Rendben.
–Ezek szerint vállalod?
–Igen.
–Tessék, itt az akta. Ha bármilyen kérdésed lenne ezzel kapcsolatban, a dolgozószobámban megtalálsz.
Aventurin elvette az aktát.
–Akkor hát ennyi. Sok szerencsét hozzá.
–Szükséged is lesz rá. – mondta Zafír.
A többiek felálltak, elköszöntek és kimentek a teremből. Aventurin kinyitotta az irattartót. Rögtön az első oldalon egy fényképet talált. Egy nő volt rajta, Aventurin számára kísértetiesen ismerős. Nem tette szóvá, s Zafírt követve ő is elindult – ezúttal az étkező felé.
Aventurin legközelebb csak aznap este nézett bele az aktába. A feladatot egy héten belül kellett végrehajtania, s eközben a felszínen fog élni. Előre kibérelt lakásban, kész és valódinak tűnő iratokkal, és persze előre megszervezett figyelőkkel, akik megölik őt, ha valami mégsem sikerül. Segíteni nem segítettek, nem arra voltak kiképezve.
Az aktát még aznap át kellett, olvasnia, hiszen reggel már indult is a felszínre. Nem írtak túl sokat a nőről. Mindössze három oldalból állt az akta, de rengeteg fényképet mellékeltek. Az adatok a személy felkutatásában segítettek neki, a többi a hozzáállását befolyásolta. Először a konkrétumokat futotta át.
Név: Fazekas Péterné Kiss Mária
Életkor: 43 év
Lakcím: Kiskunfélegyháza, Kazinczy utca 14.
Munkahely: Orient Bútoripari KFT
Foglalkozása: könyvelő
A kérdéses nőnek egy fia volt, a neve János. Aventurin megnézte a fényképeket. Azok az utcán, boltokban, munka közben készültek. Aventurin feladata a felkutatás és megsemmisítés volt. Ha tudja, ha mégis képes rá, elfoghatja a nőt. Annak nincs nagyobb bűne, minthogy többet tud róluk a kelleténél. Ezt könnyen orvosolni lehet.
Aventurin nyitva tette le az aktát az asztalra. Már túl volt a zuhanyzáson, úgyhogy lekapcsolta a lámpát, gyertyát gyújtott és lefeküdt. Az utóbbi időben szokásává vált, hogy gyertyafénynél aludjon el. Az ágyon a hátára fordult. Akkor csinált ilyet, ha el akart gondolkozni valamin – csak az oldalán fekve tudott elaludni. Lassan rakta össze a képeket. A nő, akit álmaiban szokott látni, ugyanaz, mint akit most meg kell ölnie. Tudta, hogy megölni nem fogja. Képtelen lesz rá. Viszont, ha nem teszi meg, neki kell meghalnia. Elfoghatja a nőt. Nincs más kiút. Akkor a nő is elveszti az emlékeit, és talán a rémálmok is befejeződnek.
A gyertya leégett. Aventurin a sötétben sem tudott elaludni. Egyre csak a feladaton járt az esze. Hogyan képes Arany azt parancsolni valakinek, hogy ölje meg a saját anyját? Ez képtelenség. Mit lehet vele bizonyítani? Hogy teljesen felkészült? Hogy ő is olyan kegyetlen lett, mint itt mindenki más? Vagy Arany arra számít, hogy Aventurin nem emlékszik rá? Akkor téved. Aventurin még régi nevét is tudta. Nem árulta el senkinek, hisz akkor újabb agymosásra számíthatott. És az emlékei is szépen lassan kezdtek visszatérni. A régi családja, az iskolája… A régi életének szép lassan minden mozaikdarabkája összeállt. Emlékezett rá, hogyan fogták el azon az éjszakán, bár azt nem tudta, hogy mit keresett éjjel az országúton.
Reggel kopogtatásra ébredt. Zafír nyitott be az ajtón. A szoba furcsán idegennek tűnt.
–Még alszol? Gyorsan felkelni! Fontos napod lesz. – Zafír elhúzta a függönyt. Ragyogó fény áradt be az ablakon.
–Mi? Hol vagyok? – kérdezte Aventurin.
–Az éjjel felhoztunk a felszínre. Aranynak nem volt szíve felébreszteni téged. – magyarázta Zafír.
–Hány óra van?
–Kilenc múlt.
Aventurin a szemét dörzsölgetve felült az ágyon. A széken ott hevertek az aznapra kikészített ruhái. Ezek végre színesek voltak. Zafír jó munkát kívánt és távozott. Aventurin magára maradt a most már számára oly idegen világban. Átöltözött, és szétnézett a lakásban. Az jól világított volt, bár kis kilátással. Egy lakótelep közepén épült házban, a magasságból ítélve a második emeleten kapott Aventurin ideiglenes lakást. A hálószobában volt az íróasztal is. Az aktát valaki felhozta és az egyik félig kinyitott fiókba tette. A hűtőt is megtöltötték. Aventurin gyanította, hogy a lakás már régóta van a Pokol követeinek tulajdonában – vagy csak régóta bérlik. Végül is egyre megy.
Aventurin tudta, hogyan kell kezelni a különböző háztartási gépeket – bár otthon, a régi életében nem volt éppen ínyére a házimunka. De az anyja megtanította neki, hogy használja a kávéfőzőt, a porszívót és minden mást is.
Úgy döntött, hogy a nap első felében még nem foglalkozik a küldetésével. Egyszerűen le akart menni az utcára, hogy sétáljon egyet. Már a lépcsőházban összefutott az egyik lakóval.
–Á, szia! Te vagy az új bérlő? – kérdezte a férfi, aki kb. Aventurinnal egyidős lehetet.
–Igen. – válaszolta a lány mosolyogva. Örült neki, hogy máris találkozhatott egy “helybélivel”.
–Mikor költöztél be?
–Ma éjjel jöttem.
–Idevalósi vagy?
–Nem. Vidéki.
–Ó, majd elfelejtettem. A nevem Kútvölgyi János. Téged hogy hívnak?
–Dobos Eszter. – mondta Aventurin habozás nélkül. A személyi igazolványán is ez a név szerepelt.
–Ha bármi kérdésed lenne, a harmadikon lakom, a lépcsővel szemben.
–Köszönöm. Majd találkozunk még.
–Szia!
Aventurin is elköszönt és kilépett az üvegajtón. Kellemes őszi idő volt. A szél lágyan fújdogált, az ég felhőtlen kéken ragyogott. Aventurin a nap felé fordította az arcát, és becsukott szemmel élvezte a szellő simogatását.
Balra indult el, figyelve az utcákat, hogy haza is találjon. A lakótelep mellett egy sín húzódott, mögötte pedig egy kis horgásztó. Aventurin szerette a vizet. Lement a partra és figyelte a vadkacsák lubickolását. A túlparton egy férfi horgászott. Egy helyen a lehullott levelektől volt tarka a víz felszíne, a távolból békakuruttyolás hallatszott. Aventurin sok időt töltött itt, a földön ülve. Gondolatai egészen új irányba repültek. Mi lenne, ha itt maradhatna? Olyan szép a természet, olyan kár volna ezek után visszabújni a föld mélyére! Egészen délig ezen merengett. Akkor elunta az üldögélést és visszament a lakásba. Odabent a munka fogadta. Még fel kellett kutatnia a nőt – a saját anyját – s a közelébe kellett férkőznie. Minderre egy teljes hetet kapott. Nem mintha ez az idő elég lehetett volna arra, hogy teljesen kegyetlenné váljon.
Az íróasztalon ott hevert kinyitva az akta. Aventurin fölötte ült, és olvasás helyett a falat bámulta. Most először merült fel benne az a gondolat, hogy meg kellene szökni. Úgysem lesz képes egy ilyen feladatot végrehajtani. Akkor meg hagyjuk az egészet! Ha megszökik, akkor bizonyára hamarosan úgyis rátalálnak és megölik. Viszont ha megfutamodik, és dolga végezetlenül megpróbál visszamenni, ugyanez a sors vár rá. Tehát nincsen más választása: meg kell ölnie őt.
Először is találkoznia kellett vele. Aventurin tudta jól, hogy nem szükséges beszélnie a célponttal, vagy akár köszönni neki, de a célpont egyben az a személy volt, akit valaha mindenkinél jobban szeretett. Bár a beszélgetés még nehezebbé teheti a feladat végrehajtását, Aventurin nem tudott lemondani róla.
Időközben odakint besötétedett. Aventurin fölállt a székről, és az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a függönyt. Azonban mikor kinézett rajta, olyasmit látott, amit már régen elfelejtett: a csillagos eget. Most, ebben a csendes éjszakában lenyűgözte őt a látvány. Nem is húzta el a függönyt, a széket az ablak elé tolta és csak bámult kifelé az ablakon. Most úgy érezte, sosem lesz képes visszamenni a felszín alá.
