HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 1. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: 1. fejezet   Csüt. Aug. 06, 2009 7:30 pm

1. fejezet

Kylie

Mire hazafelé indulok a moziból, már leszállt az éjszaka, kellemetlen sötétség borul rám. Az ég ezernyi apró szikrájával igyekszik biztatni, hogy semmi baj, de nem éri el a célját, a sejtelmesen suttogó erdő sokkal közelebb van. A hold még nem kelt fel, de ha jól számolom, egy keskeny sarlónál többet úgysem látnék belőle. A város szélén vagyok kénytelen elhaladni, és errefelé még a közvilágítás is hiányos. Bár lett volna annyi eszem, hogy időben elindulok, és nem várom meg, míg a barátnőmet felcsörgetik a szülei! Akkor talán rá tudom venni, hogy elkísérjen. Ő sokkal kevésbé aggódik a sötétség miatt, mint én.
Tévedés ne essék, nem hiszek a mesékben, és nem is először járok erre sötétedés után. A közelmúltban azonban nyugtalanító pletykák keltek szárnyra a szomszéd vénasszonyok ajkain. Sokan farkasok támadásának tartják, mások ennél is merészebb következtetésre jutottak, hogy vajon hogyan tűnt el három fiatal lány ezen a környéken. Ebbe belegondolni sem merek most, inkább reggelre hagyom a további fantáziálást, amikor a nap kelt fel a keleti ablakon beszikrázó sugaraival. Mindenesetre, ha egy strici gyűjtöget erre, akkor sem vagyok valami nagy biztonságban.
Már csak egyetlen utcán kell átmennem, s ezt – bárhogy fájlalom is – nem kerülhetem ki. Itt egyáltalán nincsenek lámpák, s a végében már az erdő fái hajladoznak. Már csak néhány lépés, már csak öt perc, és hazaérek, meghallgathatom a nővérkém, Sarah megrovó szavait, hogy hol maradtam ilyen sokáig, mikor az előadás már két órája véget ért (volna, ha nem sikerül az extra verzióra jegyet szerezni, de ő úgy tudta, az már nem kapható. Ezért engedett el nyugodt szívvel.)
Valami történik az éjszakával, mikor belépek a kis utcába. Csak egy pillanattal később kapcsolok, hogy az eddig oly kitartóan fújdogáló szél most teljesen megállt, mintha búra alá vonták volna a világot. A fák nem hajladoznak, leveleik olyan halkan zizzennek, hogy a saját, visszhangzó lépteim zajától is alig hallom őket.
Már tudom, hogy mi nem stimmel. Ez az utca, bármikor jártam erre, tökéletesen alkalmatlan volt rá, hogy visszhangot verjen. Valaki követ, bár ebbe nem és nem akarok belegondolni, mégis megtorpanok és körbepillantok. A lehető legrosszabb helyen, a sötét utca közepén, ahol az árnyékokon kívül semmit nem látok.
A legközelebbi sarkon, a hátam mögött megpillantok egy mozdulatlan alak körvonalait – talán csak a szemem járatja velem a bolondját. Elfordulok tőle, és megpróbálok újra elindulni, ezúttal meggyorsítva a lépteimet – futni sem szégyellenék – de még mielőtt ezt a szándékomat tettre válthatnám, az alak megmozdul, és határozott, könnyed léptekkel felém indul.
Mikor közelebb ér, már jobban szemügyre vehetem, bár fekete öltözékével, sötét, hátrakötött hajával szinte beleolvad az éjszakába. Annyi bizonyos, hogy lány, talán velem egy korú, tizenhét éves.
- Ne haragudj, hogy rád ijesztettem... a nevem Erica. Félek egyedül a sötétben, ezért követtelek. Nem kísérnél el egy darabon?
Magam sem tudom, mi nyugtalanít a lányban. Talán a hirtelen felbukkanása? Talán a szokatlanul könnyed járása? Vagy pusztán az, hogy sötét van, és még az arcvonásait sem tudom kivenni?
Mindenesetre a szeme olyan, mintha világítana. Jéghideg, világoskék szempárt pillantok meg. Valahogy az az érzésem, hogy ezek a szemek akkor is fagyosak maradnak, ha a lány mosolyog.
- Ám legyen – sóhajtok beletörődően. Hová tettem a józan eszemet? – Remélem, nem laksz messze, nekem is ideje volna otthon lennem.
- Már közel vagyunk... csak az erdő – valamiért riadtnak tűnik a pillantása. Sóhajtva bólintok, nem mintha bármitől meg tudnám védeni, ami az erdőben lakik, és elindulok, hagyva, hogy ő vezessen. Valamiért furcsának találom az arcára kiülő mosolyt, de mire komolyabban szemügyre vehetném, az már el is tűnik.
Nincs sok kedvem megszólalni, a gondolataim az imént megnézett film körül járnak. Nem tipikusan az a mozi volt, amely után az ember fél a sötétben, úgyhogy most erőt merítek belőle, amennyire csak lehet. Elérjük az erdő melletti utcát, ez valamivel jobban ki van világítva, bár itt is akadnak fekete foltok. Ahogy egy utcalámpa alá érünk, végre szemügyre vehetem a hozzám csapódott lány arcát. Jól sejtettem, a szemei végig hidegek maradnak, a szája sarkában azonban állandó, jelentéstelennek tűnő mosoly ül. Semmi pajkosság, semmi öröm nincs benne. Néhány lépés után nem hagy tovább gondolkodni.
- És mondd, hallottál arról, hogy eltűntek egy páran errefelé? Azt mondják, vámpírok járják az erdőt – szinte reszkető hangon mondja mindezt.
- Igen, hallottam, de nem hiszek a mesékben. – felelem kelletlenül. – Szerintem csak leléptek.
- Nem értek veled egyet – fordul felém, és megáll. Megérkeztünk volna? A szemben lévő ház egy régi, poros épület, bezsaluzott ablakai arról árulkodnak, hogy egy ideje lakatlan. Erica mosolya nem változik, szemei továbbra is jegesek maradnak, a hangja azonban fenyegetővé válik hirtelen. – Nemsokára te is el fogsz tűnni.
- Mi...? Mit akarsz? – riadok meg, és ismét kedvem lenne elszaladni, de mire a lábaim engedelmeskednének, a lány megfogja a karomat, és beráncigál a házba. Az ajtót egy könnyednek tűnő lökéssel töri fel, én viszont elvesztem az egyensúlyomat, és nekiesek, miután megállt a por- és dohszagú, vaksötét előszobában.
- Még mindig nem hiszel a mesékben, Kylie? – kérdezi immár gonosz mosollyal az arcán, s bizonyára ügyel rá, hogy kivillantsa a fogait is – két természetellenesen hosszú, a sötétben szinte ragyogóan fényes szemfogat pillantok meg.
- Ez nem mese. Ez rémálom – rázom meg a fejem, hátha felébredek tőle, hátha már réges-rég az ágyamban vagyok.
Nem vár tovább, olyan erővel ránt közelebb magához, hogy semmi esélyem ellenkezni. Maró fájdalom hasít a nyakamba, tiltakoznék, de minden erőm elszáll hirtelen.
Igen, régen hittem a vámpírokban, de az gyerekkoromban volt. Tizenhét évesen az ember már nem tart igaznak efféle rémlényeket, a szüleim egyébként is hamar leneveltek róla, nem akarták, hogy hat évesen is mellettük aludjak, mert félek a sötétben.
Bár még mindig hittem volna bennük! Akkor talán óvatosabb vagyok ezzel az idegennel... habár, meglehet, akkor sem értem volna el semmit a meneküléssel. Mit tehetnék most?
Hirtelen elenged, olyan váratlanul, hogy a földre esek. Erica fölém hajol, és a fülembe suttog.
- Megadom neked a választás lehetőségét. Vagy meghalsz, vagy eljössz holnap ugyanide, éjfélkor.
Válaszolnék. Nem akarok meghalni – talán ki is mondom, de a hangomban nincs erő. Erica már ott sincs, olyan gyorsan tűnt el, hogy észre sem vettem, csak a sarokvason lógó ajtó marad utána.
A sötétség némává válik egy pillanatra, majd arra eszmélek, hogy valami rezeg a zsebemben – a telefon. Megmenekültem volna? Jelenlegi állapotomban még felkelni sem tudok innen, nem hogy hazamenni. Nagy-nehezen kotrom elő a mobilomat, és meglátom rajta Sarah nevét. Felveszem, de lecsúszik a fülemről, képtelen vagyok megtartani. Így is hallom nővérem aggódó, mérges hangját.
- Hol mászkálsz még ilyenkor? Rég itthon kellene lenned! Gyere haza azonnal! Hol vagy, Kylie?
Minden erőmet összeszedem, hogy válaszolni tudjak.
- A romos ház... segíts...
A mobil kiesik a kezemből, én pedig ismét elveszítem az eszméletemet.

Erica

A mai vadászat igencsak eredményes volt. Az a kislány, Kylie halálra rémült, de biztos vagyok benne, hogy eljön holnap éjjel. Most azonban ideje hazatérnem a mesteremhez, Roberthez – nem mintha sokat számítana, hogy hol töltöm az időmet, de mégiscsak illik tájékoztatni a fejleményekről. Tökéletesen jól számítok: amikor benyitok a nappaliba, mesterem egy néhány kilós kötetbe mélyedve ül a kanapén, és szinte észre sem veszi, hogy beléptem. Bizonyára ennek a figyelmetlenségnek bántania kellene, de nem érdekel. Megköszörülöm a torkom.
- Oh, hát máris visszatértél? – vonja fel a szemöldökét, majd beledob egy papírfecnit a kötetbe, és összecsapja.
- Veled ellentétben, mesterem, nem szoktam túl hosszúra nyújtani a vadászatot. Robert felvonja a szemöldökét, majd vállat ránt. Bizonyára kiérzi szavaimból a gúnyt. Az ő baja.
- Ma mégis én voltam itt hamarabb.
- Felejtsd már el ezt a meddő vitát! – szólok rá, mielőtt úgy igazán belelovallná magát. – Hamarosan az édes kettest egy harmadik fogja megzavarni – húzom mosolyra a számat. Robert elképedve pislog rám néhányat, és csak utána válaszol. Időbe telik neki, mire felfogja az információkat. Oh, szegénykém. Majd sajnálom, ha ráérek.
- Kit találtál harmadiknak? Csak nem...?
- De, ha nem tévedek – márpedig nem szoktam tévedni, teszem hozzá magamban, de nem mondom ki, hisz azzal csak néhány becsmérlő megjegyzést érdemelnék ki.
- És mikor hozod át? – kérdezi, beletörődve a dolgokba. A hangja most már semleges.
- Gondoltam, holnap. Nem kell elsietni.
- Én a helyében felakasztanám magam, még mielőtt újra megtalálod.
- Feltéve, hogy tényleg ő az, akit keresek, eszébe sem fog jutni hasonló – a mosolyomba magabiztosság költözik. Robert horkantásából ítélve ez a kifejezés számára inkább egoizmust jelent. Ő baja.
- Legyen vele szerencséd! Csak aztán vigyázz is rá.
- Majd te leápolod olykor a lelkecskéjét, bár reményeim szerint nem lesz szükség sokáig ilyesmire.
- No lám, a nagy Erica reménykedik – gúnyos megjegyzése eme gonosz felhanggal bizonyára fájna, ha még mindig szeretném. De az már évszázadokkal ezelőtt volt, nekem pedig semmi szükségem efféle idióta érzelmekre, mint például a „remény”. Tudom, hogy ő az, és kész. Majd Robert is beletörődik.
- Előkészíthetnéd neki a vendégszobát, gondolom, sokáig marad.
- Változatlanul a mestered vagyok, Erica, nem pedig a szolgád – szikráznak a szemei. Hű, de félelmetes!
- Ahogy gondolod, mesterem – vonom meg a vállamat, és elvonulok aludni. Már közeleg a napfelkelte. Csak tudnám, hogy Robertbe mi ütött...

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: Re: 1. fejezet   Csüt. Aug. 06, 2009 7:41 pm

Kylie

Már dél van, mire magamhoz térek. Rég nem a poros előszobában fekszem, frissen mosott ágynemű illatát érzem, a takaró simogatóan borul fölém. Valaki fogja a kezemet, és amint résnyire ki tudom nyitni a szemeimet, megpillantom Sarah arcát. Könnyek nyomán hagyott maszat csúfítja el azt a mindig határozott, mindig rendíthetetlen arcot.
- Végre, Kylie! Mi történt? Mondd el! – a hangja szinte követeli a válaszokat. Mégis, hogyan magyarázhatnám el neki, hogy min mentem keresztül? Sarah, velem ellentétben soha nem hitt semmiféle mesében, még gyerekkorában sem. Nem tudom, hogy volt képes felnőni álombéli hercegek nélkül, de neki sikerült az, ami nekem nem.
- Megtámadott egy... – suttogom, de valószínűleg annyira halkan, hogy a nővérem nem hallja tisztán. Közelebb hajol.
- Megtámadtak? Ki volt az?
- Egy... vámpír – nyögöm ki, és becsukom a szemem.
- Micsoda? – hőköl hátra. – Vámpírok nem léteznek, hugi! Ki támadott meg?
Semmi erőm vele vitatkozni, ebben az állapotban pedig semmiféle hazugságot nem tudok kitalálni.
- Mindegy... – sóhajtok. Sarah valószínűleg úgy dönt, nem firtatja, amíg jobban nem leszek. Mi történhetett velem? Megfertőzött volna a vámpír? Erica... így visszagondolva olyan átlátszó volt a meséje, hogy csodálom, hogy nem jöttem rá hamarabb. De mire is mentem volna vele, teszem fel magamnak újra a kérdést.
- Mindjárt itt az orvos. A héten már nem mész sehová, iskolába sem. Pihenned kell. Nem tudom, hogy miféle betegséget kaptál el, de azt hittem, meghaltál. Annyira félelmetes volt... – a végén elcsuklik a hangja, és odapillantva látom, hogy ismét könnyek mossák amúgy is elkínzott arcát. Bólintok, de nem fűzök megjegyzést a dologhoz. Csak ma éjjel megyek el – feltéve, hogy lesz erőm hozzá. Mégis, hogy gondolta az a perszóna, hogy ilyen állapotban egyáltalán az ágyból fel fogok tudni kelni?
Csengőszó hasítja fel a csendet, és Sarah azonnal felugrik. A kezem, amelyet eddig szorongatott, most erőtlenül zuhan vissza az ágyra. Becsukom a szemem.
Az orvos szinte azonnal megjelenik, bár lehet, én vesztettem el az időérzékemet, és ájulás és ébrenlét határmezsgyéjén egyensúlyozok. Érzem, amint lehúzza rólam a takarót, de már nem bírok újra felébredni, nem tudom kinyitni a szemem. Jeges fém ér a mellkasomhoz – egy pillanatra sikítani akarok – de a fájó érzés hamar el is múlik. Az orvos meghallgatja a szívemet, aztán mély sóhajtozás közepette belevilágít a szemembe, hogy majdnem megvakulok. A kezét a homlokomra teszi, talán a lázamra kíváncsi, majd a vérnyomásomat is megméri, ez után értetlenül hümmög.
Végül feláll mellőlem, és Sarah-hoz intézi a szavait. Valószínűleg azt hiszi, hogy alszom, és valóban nem jár messze az igazságtól.
- Semmiféle ismert droghoz nem hasonlítanak a tünetek. Olyan, mintha nagy vérveszteség érte volna, de az életveszélyen már túl van. Egyen és igyon sokat, nem szükséges kórházba vinni. Itt hagyok egy fiola nyugtatót, ezt keverje a teájába, ettől át fogja aludni az éjszakát. Nem lesz semmi baj, kedves Sarah.
Miközben ő beszél, egy kicsit én is megnyugszom, de az éjszakát egyáltalán nem akarom átaludni. Erőtlenül felemelem a kezemet, és kitapintom a helyet, ahol Erica megharapott – semmiféle sebet nem érzek rajta. Talán tényleg álmodtam volna? De akkor miért vagyok ilyen állapotban, és mitől vesztettem ennyi vért...?
Az orvos elhagyja a szobát, Sarah követi kifelé, de még mielőtt beleélhetném magam, hogy van időm átgondolni a történteket, a nővérkém ismét felbukkan az ajtóban, egy tálcán nagy halom vajas pirítós, csokoládé, tea, sőt, még egy pohárka vörösbort is felismerek. Nocsak, alkoholtilalom eltörölve? Akaratlanul elmosolyodok ezen a gondolaton.
- Ugye nem jár a fejedben semmi őrültség? – kérdi szigorúan, ahogy leül mellém az ágyra. – Először is enned és innod kell, ahogy a doki mondta. Láttam, hogy ébren voltál, engem nem tudsz becsapni. Tessék, először ezt! – nyújtja felém a teát.
- Ugye ebben még nincs nyugtató? Nem akarok evés előtt elaludni – morgom, egy árnyalatnyival összeszedettebb hangon, mint azelőtt. Sarah megrázza a fejét.
- Majd a következőben. Sokat kell aludnod, hugi. Tényleg azt hittem, hogy meg fogsz halni.
- Én is azt hittem – sóhajtok. Sarah már nem haragos, nem idegeskedik. Valószínűleg az orvos megszabadította az aggályoktól, az arca mosolygósabb a könnyek alatt. Elfogadom a teát, és egy hajtásra kiiszom a felét, majd egy pirítósért nyúlok. Nincs sok erőm elrágcsálni, úgyhogy nagyobb falatokban nyelem le, mint kellene, de ez most nem érdekel. Csak most tudatosul bennem, mennyire éhes és szomjas voltam már. Miután a pirítósokat kivégeztem, a bor után nyúlok. Sarah engedékenyen a kezembe adja, közben tovább sopánkodik, és elképzeli többféleképpen, hogy mi lett volna, ha. Nem tudom követni a szavait, és mivel nem is beszél elég hangosan ahhoz, hogy minden szót értsek, alig figyelek rá. Jobb, ha én sem gondolok bele, hogy mi történhetett volna még azon kívül, ami történt, bár nővérkémmel ellentétben én most már képtelen vagyok tagadni a vámpírok létezését, főleg, mivel a nyakamon lévő harapás helye olyan, mintha még mindig ott volna, sőt, mintha tüzes vasat nyomnának hozzá… igyekszem nem kimutatni a fájdalmat, és nem is akarok tudomást venni róla. Most élvezem a vacsorát, a nővérkém közelségét, és hogy még mindig megvan az ágyam.
Evés után visszaalszom, jobb meggyőződésem ellenére. Talán mégis ebben a teában volt a nyugtató? Mindenesetre, amikor felébredek, és a világító óra számlapjára nézek, majdnem kiugrik a szívem a helyéről. Tíz percem van csak éjfélig. De vajon menni akarok-e, vagy inkább megmaradok a szobámban, a régi életemnél, minden rémálmok nélkül?
A nyakamba hasító fájdalom meggyőz. Hiába tűnt el a seb, a fertőzés megmaradt, és nem akarom kivárni, hogy mi lesz a vége. Talán megöl önmagában a méreg?
Óvatosan felkelek, bár még mindig rettentő gyengének érzem magam, de az alvás és a vacsora jót tett. Egyáltalán nem érdekel, hogy milyen ruhákba bújok, de arra vigyázok, hogy lehetőleg ne csapjak nagyobb zajt a kelleténél, és semmiképp se akkorát, hogy Sarah is felébredjen rá. Kilopódzom a szobámból, végigbotorkálok a lépcsőn, majd a bútorokat egész ügyesen kikerülve jutok el az ajtóig. Természetesen zárva találom, és míg a kulccsal bíbelődök, fény gyullad az emeleten. Mégsem voltam olyan halk, mint amilyen szerettem volna lenni?
- Mit művelsz már megint? Aludnod kellene, Kylie! – kiált rám Sarah, cseppet sem álmos hangon. Valószínűleg még el sem aludt, így könnyedén meghallhatta a motozást.
- Csak… csak sétálni indultam – válaszolok kelletlenül.
- Nem veszem be! És nekem ne találj ki semmiféle mesét vámpírokról, meg éjjeli szörnyekről! Nyomás vissza az ágyba!
- Nem egyértelmű, hogy nem magamtól kerültem olyan állapotba? – fakadok ki kétségbeesetten. Ha nem lennék rosszul, és nem kezdenék émelyegni, talán meglóghatnék, hiszen alapvetően gyorsabban futok, mint ő, így azonban semmi esélyem a menekülésre. Legalább is jelenleg.
- Nem tudom, hogy mit műveltek veled, vagy hogy te mit műveltél, de jobb is, ha nem mondod el! Ez azonban a tényeken nem változtat, Kylie. Nyomás aludni!
Olyan parancsoló a hangja, mint anyánké volt. Kénytelen-kelletlen engedelmeskedem neki, hisz valóban nincs más választásom. Belegondolni is rossz, hogy mi lesz, ha az a vámpír, Erica újra megtalál, de Sarah most sokkal közelebbi ellenfél. Hagyom, hogy visszarángasson a szobámba, bebújtasson az ágyba, és morgolódás közepette jó éjt kívánjon. A szavaiból ki tudom venni, hogy őrült, esztelen vagyok, és hogy nem tudja, miféle kábítószert szedtem be, de nagyon sürgősen le fog szoktatni róla, ha még egyszer meglát ilyen állapotban. Végre elmegy lefeküdni, és amikor meghallom az ajtajának kattanását, ismét az órára pillantok. Fájdalmasan elszorul a torkom. Öt perccel elmúlt éjfél – lekéstem a találkozót. Lehet, hogy Erica megvár? Ha nem próbálom meg, akkor sosem fogom megtudni.
Fogalmam sincs, hogy mi mozgat. Nem hittem a vámpírokban kislánykorom óta, sőt mi több, féltem tőlük. Most is félelemből teszem mindezt, nem akarom, hogy az a nő – ha ugyan lehet „nőnek” nevezni – ismét elkapjon. Akkor már inkább megadom neki az esélyt, hogy valóra váltsa az ígéretét. A nyakamban mocorgó fájdalom sem azt jelzi, hogy minden következmény nélkül elfelejthetném a találkozást, de sokkal jobban idegesítene, ha nem tudnám, melyik éjszakán fog rám találni, és megölni bosszúból, amiért ilyen gyáva voltam.
Az ablakhoz lépek, és hangtalanul kinyitom. Sarah bizonyára nem alszik még, úgyhogy olyan nesztelenül mozgok, ahogy csak lehet.
Kisebb koromban rengetegszer másztam már le az ablakból, kapaszkodóból rengeteg akad, de még sosem próbáltam ilyen állapotban. Az első lépések könnyen mennek, még az ablakot is visszacsúsztatom valamelyest, de úgy egy méterrel a föld fölött megcsúszok, és képtelen vagyok megkapaszkodni. Természetesen rosszul esek, és felnyögök a bokámba hasító fájdalomtól. Hogy megrándult, az nem kérdés, és addig jó, amíg csak ennyi probléma van vele. Szerencsére nem kezd el dagadni, és még kisebb terhelést is kibír.
Az alacsony kertkaput sosem szoktuk kulcsra zárni, (sokszor mi is csak átlépünk rajta), de Sarah ablakából kitűnő kilátás nyílik rá, úgyhogy inkább nem kockáztatok. Valamivel arrébb mászok át a kerítésen, ez már sokkal könnyebben megy.
Tudom, hogy nagyon nagy késésben vagyok, de a romos ház nincs messze. Vajon Erica tényleg megvár? Vagy már feladta, és hazament, és most teljesen feleslegesen haragítom magamra a nővéremet?
Már jó néhány házat elhagytam, mire hátrapillantva meglátom, hogy a szobámban ég a villany. Sarah hangját hozzám fújja az éjszakai szellő: máris kiáltozik utánam. Meggyorsítom a lépteimet, amennyire a megrándult bokám engedi, s a romos ház felé sántikálok.

Erica

Egyetlen dolog van a világon, amit nem bírok elviselni, és az a késés. Kylie, úgy tűnik, szívesebben meghalna, mint hogy csatlakozzon a vámpírok világához. Csak ezzel egyetlen baj van: őt szemeltem ki tanítványomnak – amire egyébként kétszáz éves korom óta nem volt példa – és nem is véletlenül választottam. Habár ez az én dolgom egyelőre, és jobb, ha ő sem tud róla semmi pontosat. Maradjon csak abban a hitben, hogy játszadozni akarok vele.
Már több mint negyed órája várok. Arra számítottam, hogy éjfél előtt itt lesz, úgyhogy pár perccel korábban érkeztem, ennek ellenére még most, negyed egykor is üres az utca, a házikó pedig még inkább az. Vigyázz, Kylie, már csak öt percig vagyok türelmes!
Épp készülnék hazaindulni – előre látom magam előtt Robert önelégült képét – mikor valaki kiugrik egy egész közeli ház kerítésén. Nocsak, hát mégis eljött? Nem nehéz felismerni Kylie alakját, bár az arcát ilyen messzeségből még én sem tudom kivenni. Sántítva, de ugyanakkor sietősen indul el, én pedig ismét a falnak dőlök, hogy megvárjam, ha már rászánta magát.
Mikor észrevesz – meglepően későn – megtorpan. Úgy hallom a gondolataiból, mintha valóra vált volna a rémálma. Tévedés, már tegnap valóra vált. Ezek szerint azóta megpróbálta elhitetni magával, hogy csak álmodta az egészet. Kötve hiszem, hogy összejött neki.
- Már azt hittem, el sem jössz! – nevetek rá. Ejnye, ilyen kusza gondolatokat! Nem csodálom, hogy nem tud megszólalni, hiszen én is alig bírok kivenni közülük egy-két értelmes szót.
- Eljöttem. Nem akarok meghalni – motyogja, szinte könyörgő tekintettel. Na, erről majd leszoktatjuk. Mit is várjak egy halandótól...
- Remek, akkor ezzel nincs is több választási lehetőséged – lököm el magam a faltól, és felé indulok. Hátrál egy lépést, majd felszisszen. Bizonyára megrándult a bokája, ez már az ő baja, úgysem sokáig érzi. – Miért késtél? – próbálok további társalgást kezdeményezni, meglehet, teljesen feleslegesen. De ha ő eddig várakoztatott, akkor én is hagyom még, hadd egye a fene egy pár percig.
- Sarah... a nővérem nem akart elengedni.
- Gondolod, hogy kerestetni fog? – vetem fel a kérdést. Mikor bólint, elmosolyodom, szándékaim szerint bíztatóan, valóban azonban most sem láthat többet egy üres szájgörbítésnél. – Nem engedem, hogy az utadba álljon.
„Eddig te voltál, aki az utamba állt” – hallom a gondolatot, de ezt nemigen meri kimondani. Mindkettőnk érdekében teszek úgy, mintha nem is érzékeltem volna. Még a végén megölöm ahelyett, hogy tanítványommá fogadnám.
- Mit akarsz vele tenni? – kérdezi egy kissé meghökkenve.
- Amíg nem kavar be, semmit – vonom meg a vállamat. Nem tartom valószínűnek, hogy a híres Sarah sokáig élne még, de hát ezt nem a hugicájával fogom megosztani. Nem akarom elriasztani attól, ami rá vár. Elvégre fontos vámpír lesz belőle, már ha hajlandó lesz elfogadni a sorsát.
Ismét bólint, én pedig úgy döntök, nem halogatom tovább. Még ma Robert bemutatásán is túl kell esnünk, ami egy kissé fárasztó élmény lesz, legalább is számomra. Hogy ő hogy éli meg, nem annyira érdekel.
Ismét villámgyorsan kapok feléje, hogy esélye se legyen védekezni. Nem tudna kárt tenni bennem, de a ruhám sajnos nem rendelkezik ezzel a halhatatlan erővel, úgyhogy jobb volna, ha szakadások és vérnyomok nélkül átvészelné.
A vére egyszerűen mennyei. Most nem tiltakozik annyira, hamar elhagyja a maradék ereje is, azt azonban nem várom meg, míg meghal. Ahogy lassulni kezd a szíve, a földre eresztem, és a fogaimmal sebet ejtek a saját csuklómon. Sikerül eltalálni az ütőeret, úgyhogy Kylie szájába nem is csöpög, hanem spriccel a vér. Annyi baj legyen, legalább nem kell olyan sokáig itatnom. Először köhög, majd kénytelen nyelni, amíg meg nem unom ezt a helyzetet, és el nem szédülök egy kissé a vérveszteség miatt. Ekkor elhúzom a kezemet, és megvárom, míg Kylie átváltozik. Egy pillanattal később már olyan, mintha halott lenne: a szíve még dobog, de minden más tagja megbénul. Hogy mit él át ilyenkor? A fene tudja, a saját átváltozására senki nem emlékszik. Először a szeme kezd változni: barnából szinte sárgává világosodik, majd a bőre ölti fel halotti sápadt színét. A haja megmarad ugyanolyan szőkének, mint volt, de láthatóan megerősödik, csillogóvá válik. Néhány perc mindössze, és mikor észreveszem, hogy hamarosan magához tér, ismét mosolyra húzom a szám. Kylie, immár vámpírként ébredt fel, s néhány napon belül egy olyan világot fog megismerni, amelyről eddig álmodni sem mert.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
1. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: