HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 2. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: 2. fejezet   Szomb. Aug. 08, 2009 2:49 pm

2. fejezet

Robert

Már legalább egy órája elment az a perszóna, de semmi nem ígéri, hogy sokáig marad. Kedvem lenne nekem is lelépni egy kis vadászatra, de ha Erica megérkezik az újonccal, akkor jobb, ha itt vagyok, még mielőtt az ifjú vámpír első napját tökéletesen tönkreteszik. Azt így sem kétlem, hogy Erica meg fogja tenni, de ha senki nincs itthon, aki megvigasztalhatná az újoncot, az csak még rosszabb.
Habár, belegondolva nem is tudom, miben reménykedem. Ha Ericának igaza van, akkor az ifjú vámpírt talán már mától semmiféle érzelem nem lesz képes megkörnyékezni. Legjobb lenne nyugodtan várni, és olvasni, felfogni valamit az ölemben fekvő könyv szavaiból, de jelenleg csak bámulom a betűket, és legalább fél órája nem lapoztam. Mit is mondana erre kedves kis tanítványom? „Szááánalmas... Hogy tudsz érzelmekkel élni? Ha felfognád végre, hogy semmi értelmük, nem kellene tovább aggályoskodnod.” Nos, legalább egy előnye lesz a tanítványnak: kikerülök a tűzvonalból – feltéve persze, hogy a reményem mégiscsak beválik, és az ifjú még érezni fog. Csakhogy én, mint továbbra is félig-meddig emberi lény, tűrhetem-e, hogy Erica olyasvalakit kínozzon, aki alig ébredt fel a vámpíréletre?

Kylie

Most már tudom, mi a baj Erica mosolyával: semmiféle érzelem nem tükröződik benne. Még ha aggodalmas képet is vág, vagy kedvesen rám mosolyog, a szemei jéghidegek maradnak, és ehhez semmi köze a világoskék íriszekhez.
A város sokkal előkelőbb negyedén vezet végig az utunk. Gyalog megyünk, így van időm nézelődni, kiélvezni azt a kis időt, amíg Erica hagyja, hogy gondolkozzam, és nem szól közbe. Nagyon ritkán járok erre, sosem bírtam elviselni a sznobokat, talán még kevésbé, mint a környékünkön élő züllötteket, akik táskalopásokból és betörésekből élnek. Csillogó kerítések, ápolt kertek, hatalmas házak között járunk, errefelé még a közvilágítás is olyan jó, hogy szinte nappali fény árasztja el az utcát – pedig immár a sötétség sem szabhat határt a látásomnak.
Erica megtorpan egy ház előtt. Most is mosolyog, de csak a szája, a szeme soha.
- Ez lesz az otthonod. Robert már vár ránk odabent. Ő a mesterem, és mindenáron látni akarja a tanítványomat.
Bólintok, de el is bizonytalanodom, főleg a hangjából sütő gúny miatt. Ha ez a nő ennyire fagyos, akkor milyen lehet a mestere?
Mikor belépünk a házba, kellemesen csalódom. Az előszoba, és a nappalinak az a része, amit látok innen, meleg színű bútorokkal van tele, bár a fal maga a világoszöld egy nem túl barátságos árnyalatában pompázik. Nem hinném, hogy Erica stílusa lenne, és ha a mesteréé, akkor máris sokkal jobb megvilágításba helyezte azt a Robertet.
Alighogy eljutok idáig a gondolattal, Erica beráncigál a szobába, és ott megpillantom a kanapén ücsörgő mesterét. Mi tagadás, a férfi roppant kellemes csalódást okoz első látásra: húszéves forma, kölyökképű pasas, a mozdulatai lazaságról árulkodnak, ahogy feláll, a sötétbarna haját a mostani divatnak megfelelően rövidre nyírva hordja. Bár miatta aggódtam jobban, Robert sokkal szimpatikusabb, mint Erica.
- Hát te lennél – biccent felém a férfi.
- Ismerkedjetek meg, addig én eszem még valakit – mondja hanyagul a mesterem, és a következő pillanatban már itt sincs. Egy kicsit fellélegzem, hogy nem kell a jeges tekintetét magamon éreznem.
- Mondd, miért pont azt szúrjátok ki, aki nem hisz a vámpírokban? – érdeklődöm a férfitól, felöltve édes, angyali arcocskámat. Fogalmam sincs, hogy illik ez egy vámpírhoz, de valószínűleg a hatás irtó aranyos, mert Robert felnevet.
- Nem mondanám, hogy csak a hozzád hasonlókat szúrjuk ki. Erica meggyőződésesen hitt a vámpírok létezé… - elharapja a mondatot, és a szájára teszi a kezét. – Bocs, de nem szereti, ha kibeszéljük a háta mögött.
- Szeret egyáltalán valamit is? – csúszik ki a kérdés a számon, bár csak fél órája ismerem a mesteremet.
- Nem, nem mondanám – rázza meg a fejét lemondóan Robert. Megunom az ácsorgást, úgyhogy elfoglalok egy fotelt, de ő állva marad, míg én hátradőlök. A pillantása inkább elnéző mosolyra hasonlít, mint feddő szúrásra.

Robert

Hát mégis az én reményem vált be, nem pedig Ericáé – már ha az ő esetében lehet egyáltalán reményekről beszélni. Kylie tökéletesen érző lény, mi több, csak egy ártatlan kislány. Vajon valóban róla szólt az a „jóslat”? Már ha Ericának igaza van, és tényleg jóslatként kellene értelmezni egy bolond vámpír szavait. Ő mindenesetre biztosra veszi az igazát, és ennek fényében fogja felnevelni ezt a szerencsétlen kislányt is.
- Nem akarsz te is leülni? Tudom, hogy pofátlanság, de kisebbségi érzésem támadt – mosolyog rám Kylie. Igazán bájos, és minden pofátlansága ellenére szimpatikus a kislány. Megvonom a vállam, és helyet foglalok.
- Gondolom, így kényelmesebb – vigyorgok rá, bár Kylie kényelmét nemigen kell fokozni. Úgy nézelődik a nappaliban, mintha fél óra alatt meg akarná szokni, hogy ez lesz az otthona.
- Igen – bólint, mintha csak rám akarná hagyni. – Egy valamit nem értek. Miért pont én éltem túl a találkozást egy vámpírral?
Elgondolkodom egy pillanatra, mielőtt válaszolnék. Vajon elmondhatom-e azt a bizonyos jóslatot a kislánynak most, amikor még semmit sem ért? Nem, jobb, ha nem tudja, sőt, nekem is jobb, ha nem beszélek róla, ismerve az én drága tanítványomat.
- Ne engem kérdezz, Erica szokás szerint nem avatott be a terveibe. Hogy egyáltalán érkezel, azt is csak akkor tudtam meg, mikor megéreztem, hogy vámpírt teremt.
Kylie fintorog. Meglehet, ez nem a teljes igazság, Erica tett utalásokat… na jó, bejelentette a dolgot. Ettől függetlenül még hazudhatok, nem?
- És arra számíthatok, hogy nekem elmondja?
- Mire alapozod a kérdést? – kicsit meglepő, hogy máris ilyen jól ismeri a tanítványomat. De ezt a problémát jobb, ha félreteszem, a végén még túlzottan aggódni kezdek.
- Megérzés – fintorodik el, és a jelek szerint válasznak veszi az előbbi kérdésemet.

Kylie

Nem hinném, hogy Robert igazat mond, valahogy furcsák a fintorai, de hát ki vagyok én, hogy megítéljek egy párszáz éves vámpírt néhány perc alatt? Ami a mesteremet illeti, úgy néz ki, akaratlanul is hamar kiismertem, bár erre sem számíthattam előtte. Olyan, mintha már régről ismerném, és mégis idegen számomra. Na, majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle, a vámpírélet sokkal de sokkal jobban kezdődik, mint amilyenre számítottam. Persze leszámítva az átváltozást, az mehetett volna fájdalom-mentesebben is.
- Jó kis megérzéseid vannak – csóválja meg a fejét Robert. Szinte kezdek drukkolni, hogy Erica ne a barátnője legyen, mert… nem, nem kell ilyesmit végiggondolni. Mi van, ha a vámpírok még a gondolatokat is hallják?
- Szintén jó tipp – mosolyodik el sejtelmesen. Képes egy vámpír fülig pirulni? Ha nem, akkor most bebizonyítottam, hogy mégis.
- Nem szép dolog az emberek gondolataiban olvasni – nyújtok nyelvet.
- Valóban, csakhogy te már idestova egy órája nem vagy „ember”.
Erre nem tudok mit mondani, csak egy sértett-nevetős pillantással válaszolok. Robert arckifejezése is annyira aranyos, hogy nem tudnék rá igazán megsértődni.
Mielőtt újabb kérdésekkel traktálhatnám, dübörgés hangzik be az előszobából, és furcsa, fagyasztó érzés kúszik fel a gyomromból egész a torkomig. Erica tért vissza, de hogy ezt honnan tudom, mielőtt még egyáltalán hallanám a hangját, vagy láthatnám őt, baromi jó kérdés. A következő pillanatban azonban a mesterem becsörtet a nappaliba, és egyenesen rám förmed.
- Az a bolond nővéred, Kylie! – sziszegi, és ismét csak a hangja dühös, a szemében semmiféle érzelmet sem látok. – Felverte az egész várost, mindenhol nyüzsögnek a rendőrök! Nem tudtál volna csendesebben lelépni?
- Bocs, de ha épp alig tudok felkelni az ágyból, és egy aggódó nővérke vigyáz rám, szinte képtelenség észrevétlenül meglógni – fortyanok fel, és karba fűzöm a kezem.
- Vegyél vissza a hangodból! – förmed rám Erica.
- Nem tehetek róla, hogy megtalálta az üres ágyat!
Erica tesz egy lépést felém. Robert még csak meg sem próbál beleavatkozni, mintha félne a saját tanítványától. Végül mégsem üt meg a mesterem, bár a szemei most először szórnak szikrákat.
- Megyek, és megkeresem a testvéredet, Kylie. Csak gondoltam, jobb ha tudod, mit műveltél.
Nyelek egyet, de nem válaszolok. Ezt látva Erica sarkon fordul, és pont úgy, ahogy jött, kicsörtet a házból. Ismét Roberthez fordulok.
- Te tudod, mit fog csinálni vele? – kérdezem a férfit, mire ő megcsóválja a fejét. Ez a mozdulat azonban nem „nemet” jelent, hanem sokkal inkább a sejtésemet látszik igazolni. – Én hamarabb megtalálom, Erica nem is ismeri.
- És mit teszel, ha megtaláltad? – kérdi keserűen.
- Megbeszélem vele a dolgot. Ráveszem, hogy maradjon nyugton – jelentem ki magabiztosan. Csakhogy, mint bebizonyosodott, Robert hallja a gondolataimat, és nem is hiszi el a szavaimat.
- Ne tedd.
Amikor ezt mondja, biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább a gondolataimra válaszol.
- Miért, Erica egy vámpírt is megölne? Egyáltalán, miért nem avatkozol közbe? A mestere vagy…
- Sok mindent nem értesz még, Kylie. És nem tudod, hogy mire képes.
- Ha nem mondod el, nem is érthetem.
- Akkor menj, és tedd, amit akarsz! – sóhajt lemondóan. Valamiért biztosra veszi, hogy rossz vége lesz a dolognak, én viszont nem hagyhatom, hogy Erica csak úgy kivégezze a nővéremet – az egyetlen embert ezen a földön, akiben valaha is megbíztam. Felpattanok a fotelből.
- Nem fogok kudarcot vallani.
- Őrültséget csinálsz.
- Lehet. De azt teszem, amit akarok – visszhangzom a szavait. Ahogy kilépek, Robert csalódott arccal néz utánam.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: Re: 2. fejezet   Szomb. Aug. 08, 2009 2:49 pm

Robert

Nem hiszem, hogy képes lenne rá, még egy napos vámpír sincs, alig néhány órája változott át. Ha meg is próbálja a nővérét vámpírrá tenni, szinte biztos, hogy a nővérke belehal. Bizonyos erősségű vér kell egy vámpírrá avatáshoz. Ilyen egyszerűen nem szokott működni, ahogy ő elképzeli… de mit tehetnék? Erica a várost járja, Kylie-hoz pedig igazság szerint semmi közöm. Ő nem az én választásom volt. Ha most megakadályoznám abban, amit tenni készül, lehet, hogy még többet ártanék vele.

Kylie

Már legalább hajnali két óra van, mire az egyik utca sarkán felbukkan a kisírt szemű nővérem. Még jó, hogy én találtam rá előbb… ha Erica hamarabb pillantja meg, mint én, akkor már esélyem sem lenne megmenteni.
Közelebb sétálok hozzá, és várom a pillanatot, amikor felismer. Vajon mennyit változtam az ő szemében?
A következő pillanatban már tükröződik is a szemében a döbbenet.
- Kylie! – sikolt fel, és hozzám rohan. Szólni sincs időm, mire fojtogató ölelésbe fog, de ugyanolyan hirtelen enged is el. – Mit műveltek veled, hugicám?
- Még mindig… még mindig nem hiszel a vámpírokban? – kérdezem a szemébe nézve. Mintha tükörben látnám magam, vagy a gondolatai villannak át hozzám. A szemem természetellenes színű, szinte sárgává fakult, a hajam még a sötétben is csillog, mintha önmagában ragyogna.
- Miféle drogot… - suttogja Sarah, mire elnevetem magam.
- Ilyen megfogalmazásban még nem hallottam a vámpírvért, de igazán találó – hagyom rá. Megrázza a fejét: semmit nem ért, vagy csak nem akar érteni.
- De hát ez képtelenség! Gyerekmese!
- Biztosíthatlak, hogy ez a mese felnőtteknek szól – forgatom ki a szavait. Megszokta már, úgyhogy nem tesz megjegyzést, egyébként is sokkal nagyobb a riadalma.
- De… de Kylie!
- Sarah… rövid leszek, mert nem sok időnk van. Azt hiszem, az, aki engem vámpírrá tett, a közelben van, és ha ideér, meg fog ölni téged – a szavaimat a gyomromból ismét felkúszni készülő, alattomos jégtömbre alapozom.
- Miért akarna engem megölni? Nem tettem ellene semmit! – szinte sikolt. Na igen, Sarah sosem az erős idegzetéről volt híres, bár a szíve aranyból van.
- Én sem tudom – hagyom rá –, de nem akarja, hogy bármikor az útjába állj. Ne félj… megmentelek.
- Ez akkor is őrültség – bizonygatja. – Gyere, menjünk inkább haza…! – néz rám kérlelően.
Nincs időm további meddő vitára, Erica egyre közelebb ér. Hirtelen harapok Sarah nyakába, engedve az ösztöneimnek, és közben küzdök, hogy észnél maradjak, hogy ne uralkodjanak el rajtam teljesen ezek az ösztönök. A nővérem először sikolt, majd minden erejével megpróbál szabadulni, de a szorításom erősebb. Csak akkor eresztem el, amikor már alig van benne élet. A köztes idő valahogy kiesik, áldom a sorsot, amiért nem későn kaptam észbe.
Sarah összeesik, a földön feküdve néz fel rám, a szemei továbbra is hitetlenek, de ez már másfajta tagadás. Eddig magának bizonygatta a saját igazát, most kénytelen belátni, hogy egész eddigi élete hazugság volt.
Tudom, hogy mit kell tennem, de ez a terveimben ezerszer könnyedébben ment. Semmiféle kés nincs nálam, hogy megsebezzem magam, és de a körmeim, ahogy most látom őket, borotvaélessé váltak. A csuklómon ejtek sebet – sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire fáj – és Sarah szájához emelem a vérző nyílást. A nővérem lassan kortyolni kezdi a vért, félig öntudatlanul. Már nem sok lehetett hátra, és Erica nem is kellett volna hozzá, hogy a tervét én magam hajtsam végre.

Erica

Hihetetlen, hogy megteszi. Még én is elképedek rajta, holott engem maholnap kétszáz éve semmi nem tudott meglepni. Kylie-val sokkal több bajom lesz, mint amennyit előre sejtettem. A sötétben megbújva figyelem az ügyködését. Az is kész csoda, hogy nem érez meg, pedig nem rejtem el magam, bár meglehet, hogy a teremtményem még nem tudja, hogy milyen érzés, amikor a közelben vagyok, vagy amikor figyelem. Ha érző lény maradtam volna, talán még a hangulatváltozásaimat is érzékelhetné. Én mindenesetre érzékelem az övéit.
Meg sem rezdülök, amikor Sarah vakká dermed, és még akkor sem mozdulok el az őrhelyemről, amikor a leányzóból szemmel láthatóan vámpír lesz. Tényleg megdöbbentő, hogy Kylie néhány órás vámpírként képes ilyesmire, de ez csak megerősíti a gyanúmat. Ezek szerint a kis tanítványom kivételes vámpír, akárcsak én, és nem tévedtem, amikor őt választottam ki.
Csak akkor mozdulok, amikor Sarah sűrűn pislogva magához tér. A változás egyértelmű, a lány holtsápadt lett, a haja szikrázik az élettől, a szemei halványszürkévé váltak.
- Kigyönyörködted magad benne? – kérdezem Kylie-tól, szándékosan fanyar hangon. Megpördül, és ijedten mered rám.
- Nem bánthatod. Ő a nővérem, és az én tanítványom, én felelek érte…! – feleli dacosan.
- Micsoda? – kacagok fel. – Hiszen még te sem tudsz semmit, sőt… Hogy lehetnél felelős érte?
- Ha őt megölöd, engem is meg kell ölnöd! – sikoltja. Sok bajom lesz még vele. Komolyan akartam én ezt?
- Nincs rá szükség – vonom meg a vállamat nemtörődöm hangon, és tüzet gyújtok a levegőben. A kis lánggömb lepellé növi ki magát, és egyenesen Sarah-ra hullik. Az újszülött vámpír felvisít, de nem sikolt sokáig. A lángörvény, a forróság elfojtja a hangját, a teste egy pillanat alatt porrá omlik. Természetes tűz nem árt nekünk, de ha vámpír gyújtja meg, akkor elég egy pillanat, hogy elégjünk. Persze csak akkor, ha az illető vámpír elég erős, és az áldozat még nem tudja visszaverni a támadást. Nos, Sarah nem tudta.
Kylie-ra pillantok. A kis tanítványom megkövülten mered arra a pontra, ahol a nővére semmivé vált. Nem akar hinni a szemének, és még fel sem fogja, hogy mi történt. Talán a leghőbb reményeit zúztam szét egy szempillantás alatt? Nos, még nekem sem áll hatalmamban visszacsinálni a dolgot, úgyhogy minek is aggasszam magam miatta?

Kylie

Nem. Ez képtelenség. Nem halhatott meg. Sarah él, élnie kell, mindig itt volt velem! Most miért lenne másképp? Nem lehet, hogy megölte… Ez egy szörnyeteg… Egy förtelmes szörnyeteg! Mit is hittem, miben reménykedtem? Miért gondoltam, hogy nem tenné meg, hogy nem ölné meg… Nem lehet…
- Te… te… szörnyeteg! – sikoltok fel. A hangom visszatért, bár eddig úgy tűnt, mintha távolra szökött volna. Nem tudom elviselni ezeket a jeges szemeket, soha többé! Láttam, hogy megtette, de nem lehet! Sarah már vámpír volt, egy vámpír nem halhat meg!
- Van róla fogalmad, hogy mit tettél? Ebbe te is belehalhattál volna – mondja nyugodtan, fagyosan. Nem nézek a szemébe, továbbra is a járdát bámulom, ahol Sarah-nak kellene feküdnie. De már csak egy marék por hever ott, ami a feltámadó széllel tűnik semmivé.
- Hagyj békén! – sikoltok újra, és megfordulok. Szaladni akarok, a hátam mögött hagyva mindent, egész addig, amíg fel nem kel a nap, és véget nem vet ennek az őrült szenvedésnek…
Erica elkapja a karomat, érintése épp elég hozzá, hogy moccanni se tudjak. Megbénulok, a lábaim nem hogy a futásra alkalmatlanok, de még engem sem bírnak el. Összeesem a földön, és a következő pillanatban Erica körmei hosszú vágást ejtenek a karomon. Fáj, de a belső fájdalom sokkal erősebb, összeszorítom a fogaimat. A könnyeimnek semmi közük ehhez a szadizmushoz. Egy tőr fúródik a vállamba, nagyon lassan és nagyon mélyen, valahol az inak között. A jobb karomat nem tudom mozgatni, a kár talán javíthatatlan, de most nem érdekel. Felsikoltok röviden, amíg egy pillanatra eluralkodik rajtam a fizikai fájdalom.

Erica

Erre vártam. Lehet, hogy elég lenne neki ennyi, de egy efféle kihágás komolyabb büntetést érdemel. Egy újabb szúrás a késsel, ezúttal a kicsi lány nyakába… az ütőeret is sikeresen kettévágtam. Hogy ne vesszen kárba a vér, a sebhez hajolok. Nem kell szívnom, spriccel az magától is épp elég erőteljesen. Kylie még nyögdécsel és bőg. Számomra rövidnek tűnő, számára bizonyára beláthatatlanul hosszú idő után húzodok el, és begyógyítom neki a sebet. Nem kellene, hogy elvérezzen, így is épp eléggé legyengült.
Felállok mellőle. Nyögve hanyatlik ismét hátra. A vállán és a karján lévő sebek sem véreznek már, de nem is sietek begyógyítani őket teljesen. Épp annyira hegesztem csak be a két sérülést, hogy tudja használni a kezeit, némi megerőltetéstől ismét fel fognak szakadni.
- Ha nem akarsz elégni a napon, hazajössz! Ha nem látlak hajnalig, és még életben leszel, még jobban megkeserítem az életed.
A mázlija, hogy haragudni sem tudok rá. Persze ugyanezért nem lehetek megértő társa a bánatában. De a francba is, neki sem kellene éreznie! Maholnap nem is fog. Csak legyen igaz a jóslat…
Otthagyom Kylie-t a földön, és hazaindulok. Biztos vagyok benne, hogy még hajnal előtt meg fog jelenni. Lehet, hogy félájultan, lehet, hogy rájön, hogy ha vadászik, valamicskét erősödik. Ha elvonszolja magát az utcáig, nekem elég.

Robert

Valószínűleg épp elkerültem a tanítványomat. Erica bizonyára hazaindult… de fel nem tudom fogni, hogy lehet valaki ilyen iszonyatos szörnyeteg, mint ő. A döbbenet még engem is letaglóz, amikor meglátom Kylie-t. Alig van magánál, de még mindig zokog. Leguggolok mellé, és halkan megsimítom. Nincs rajta túl sok seb, de rettenetesen legyengült. Az az átkozott nőstény! Hányszor megfogadtam már, hogy megölöm…! És persze még sosem fogtam hozzá.
- Kylie… mit művelt…? – suttogom halkan.
- Meg… meg…ölte… - szipogja, de nem nyitja ki a szemét.
Nem mondom ki, hogy megmondtam előre, s csak egy pillanatnyi habozás után válaszolok.
- Sajnálom… de most gyere, haza kell mennünk.
- Nem… nem akarok hazamenni. Hagyj itt… - sírja, és tényleg úgy fest, mint aki meg akar halni, de ellenkezni képtelen. A karomba veszem, és hazafelé indulok vele.
Szegény kislány.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
2. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: