HomeGalleryGy.I.K.KeresésRegisztrációTaglistaCsoportokBelépés

Share | 
 

 5. fejezet

Go down 
SzerzőÜzenet
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: 5. fejezet   Vas. Aug. 16, 2009 2:11 pm

5. fejezet

Robert

Ha jól sejtem, én ébredek fel először a ház lakói közül. A lányok szobáiból semmiféle hang nem hallatszik ki, de érzem a jelenlétüket, ezek szerint békésen alszanak. Míg végighaladok a folyosón, eszembe ötlik, hogy a nappali – amit semmiképp nem kerülhetek ki abban az esetben, ha ki akarok menni a házból – számomra kellemetlen vendégnek ad szállást. Végül is nem tehetek semmit, úgyhogy az Ericával töltött, valamivel több mint kétszáz év eredményeként tökéletesre fejlesztett semleges arckifejezésemet bevetve sétálok le. Persze átkozódhatnék, üvöltözhetnék, semmit nem érnék el vele – talán csak egy felpaprikázott hangulatban ébredő Kylie-t és egy különösen hűvös Ericát.
A korláttól nem látok rá a kanapéra, úgyhogy lesétálok a lépcsőn. Őszintén remélem, hogy Tamara még alszik, és nem is fogom felébreszteni, de meglepetésemre a fekhelyet üresen és makulátlan állapotban, bevetve találom. A lepedőt annyira eligazította, hogy egy hajszálnyi gyűrődés sincs rajta. A jelenléte viszont továbbra is érezhető itt, sajnos, úgyhogy nem reménykedem csendes lelépésben.
- Nocsak, már ébren is vagy, Robert? – színlel meglepetést, ahogy hátrafordul. Már az előszobában van, indulásra készen, és az ajtóval vesződik. Szemlátomást nem akarja tönkretenni a zárakat, ugyanakkor mielőbb távozni szeretne, a táskájával a vállán, amivel jött.
- Máris mész? – kérdezek vissza, és a csalódottságomat én is csak tettethetem. Az a különbség, hogy belül én ujjongok is.
- Nem kívánatos a jelenlétem itt a továbbiakban, úgyhogy jobb, ha nem erőltetem magam rá a ház népére – jelenti ki hűvös hangon, egy vállrándítás kíséretében.
- Ahogy gondolod – vonom meg a vállam én is, és előveszem a kulcsomat. – És számíthatok rá, hogy meglátogatsz bennünket a közeljövőben? – akárhogy igyekszem, a hangomban némi gúny és némi gyűlölet cseng. Jobban tenném, ha inkább Tamara kiengedésén fáradoznék. Három zárral kell bíbelődnöm, mire sikerül az ajtót kitárni.
- Amíg Kylie érez, addig biztosan nem. Csak elrontanám a nevelését.
Hihetetlennek tartom, hogy képes ennyire érzelemmentes hangon csevegni ilyen, számára bizonyosan kellemetlen témákról. Ilyen esetekben még Erica hanghordozásából is ki szoktam hallani az indulatot, meglehet, csak túl jól ismerem már, milyen, amikor tökéletesen nyugodt, és milyen, amikor „idegesíti” valami.
- Hát akkor… viszlát, Tamara – mosolygok rá, a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal. A hölgy csak egy biccentéssel válaszol, több megjegyzést nem fűz a dologhoz, még csak el sem köszön, s a következő pillanatban már el is tűnik a közelből. Elég gyorsan mozog, s bár néhány másodpercig képes vagyok követni, merre jár, hosszú távon nem érdekel – hacsak azért nem, hogy nehogy véletlenül ugyanarra menjek vadászni, amerre ő is elhalad.

Kylie

Az ajtócsapódásra ébredek fel. A fene a kiélezett hallásomba, hogy az ilyen zajok is felriasztanak… Megpróbálok jó újszülötthöz méltón békésen tovább aludni (hisz vámpírként még annak számítok), de befurakodik a gondolataimba Tamara. Vajon itt van még az az iszonyatos perszóna? Ha igen, akkor jobb, ha ma ki sem mozdulok a szobámból, mi több, az ágyból sem. Egy napi koplalást még én is elviselek.
Már épp sikerülne visszaringatnom magam az álom határára, mikor valaki határozottan kopogtat az ajtómon. Nem, ezt kopogtatásnak nem nevezném, inkább dörömböl. Nagyon kelletlenül kászálódok ki az ágyból, és húzom a pillanatot, hogy szembe kelljen néznem Tamarával, egy fél, sőt, egy negyed porcikám sem kívánja. Magamra öltöm a köntösömet, a lehető leglassabban – s a mozdulat felénél már ki is nyílik az ajtó.
- Most keltem fel! – méltatlankodom, de nem nézek arra.
- Nagyon ideje volt – hallom meg az ismerős hangot az ajtóban, és egy kicsit meg is örülök neki. Lehet, Erica sem a kedvencem, de még mindig jobb, mint az az elbűvölő barátnője. – Az egész éjjelt át akartad aludni?
- Ha Tamara itt van, ne számíts a közreműködésemre – szögezem le kissé ellenséges hangon.
- Nincs itt – vonja meg a vállát. – Lelépett, amint lement a nap. El se köszönt.
- Bízhatok benne, hogy nem toppan be? – kérdezem néhány árnyalatnyival vidámabb hangon.
- Jó ideig nem fog. De gyere, nincs rá időnk, hogy az egész napot öltözéssel töltsd.
- Azért magamra kaphatok valamit? – kérdezek vissza, a szokásos szemtelenséggel a hangomban. Erica nem húzza fel magát (nem mintha képes lenne rá), csak vállat von.
- Van rá öt perced, aztán jelenj meg a nappaliban! – fordul el, és becsukja maga mögött az ajtót.
- Öt perc alatt el se tudom dönteni, mit vegyek fel! – kiáltok utána, csak hogy bosszantsam.
- Olyasmit, amit nem sajnálsz! – hallom a válaszát, amit valószínűleg már a folyosóról kiált. Ez viszont piszkosul nem tetszik nekem…
Azért néhány perc alatt összekapom magam, felveszek egy rózsaszín pólót és egy világoskék csipkefarmert, és a rajtam lévő, merényletnek is beillő öltözékben indulok a nappaliba. Ahogy Erica meglát, az arca megütközést tükröz.
- Néztél te tükörbe?
- Miért, nem azt mondtad, hogy olyat vegyek fel, amit nem sajnálok? – kérdezem angyali mosollyal. Erica megcsóválja a fejét.
- Akkor remélem, elbúcsúztál ezektől a ruhadaraboktól – jegyzi meg fanyarul.
- Nem ragaszkodom hozzájuk – vonom meg a vállam, és megunva az ácsorgást, helyet foglalok a kedvenc fotelemben.

Erica

- Nagyon helyes – bólintok rá. Egyszerűen förtelmes ez az öltözék, hogy is engedhettem be a házba? – Mit is tanított neked tegnap Tamara?
- Az égvilágon semmit – válaszol szemtelenül. Ha sokáig így folytatja, a végén ütni fogok, de egyelőre nyugodt maradok, mint mindig.
- Pontosítok: mit is akart tanítani neked?
- Ha jól sejtem, két hülye húzás közepette arra próbált rávenni, hogy rejtsem el a fájdalmamat.
- Így igaz – bólintok, és rámosolygok a kislányra. – Ez a módszer vezet egyenesen afelé, hogy ne csak elrejteni tudd, hanem tényleg ne is érezz.
- És te valóban nem érzel semmit? – kérdezi, terelve a témát. Mintha nem kívánkozna rátérni a gyakorlati dolgokra. Valahol meg is értem… de akkor sincs időnk. Mindenesetre egy választ még megengedek magunknak.
- Nem, Kylie, semmit. Félelmet, csalódást, sajnálatot, aggodalmat és ezekhez hasonlókat már régen nem. Mostanra már örömre sincs szükségem.
- Igazán sivár lehet az életed – fintorog.
- Inkább üresnek mondanám – válaszolok ismét – De így a legjobb.
- Remek, csakhogy én egyáltalán nem akarok ilyen életet – vág vissza, és feláll, mintha indulni készülne.
- Ülj vissza, Kylie – a hangom nyugodtan cseng, mégis megfagyasztja a levegőt, és ami a legfontosabb, a tanítványomat is. Kelletlenül visszaül a székére. Valószínűleg tegnap óta eszébe jutott, hogy én is elbántam már vele, nem csak Tamara, úgyhogy kellőképpen fél tőlem. Nos, nem épp ez a célom, de az út kezdetének megteszi.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: Re: 5. fejezet   Vas. Aug. 16, 2009 2:12 pm

Kylie

Legszívesebben máris lelépnék, és megkeresném a városban Robertet. A lehető legrosszabb pillanatot választotta a vadászatra, így semmi esélyem nincs Erica ellen, és ő nincs itt, hogy megmentsen.
- Miért akarod, hogy ne érezzek?
- Amint beteljesíted ezt a kívánságomat, megkapod a választ – mondja csevegő hangon. – Az igazi vámpíroktól eleve idegenek az érzések.
- Robertről ugyanez nem mondható el – vetem ellen -, és azt ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy ő nem igazi vámpír.
- Nem az, hisz nem hajlandó elfogadni a sorsát. Elég legyen a vitából, Kylie. Már említettem neked, hogy jobban teszed, ha engedelmeskedsz – mondja továbbra is nyugodt, de ismét vérfagyasztó hangon, mire kelletlenül bár, de visszasüppedek a székbe.
- Rendben, megértettem – morgom lemondóan, mire Erica arcán ismét megjelenik az a jól ismert mosoly, mely most mintha valamiféle szadizmussal is párosulna. Nyelek egyet, de nem tartom igazán jó ötletnek újra megszólalni. Szerencsére nem is kell, mivel Erica töri meg a számomra túl rövidre nyúlt csendet.
- Most pedig készülj fel. Ha amiatt idegeskedsz, hogy mit akarok csinálni veled, csak magadnak ártasz.
Remek, ezek szerint ismét átlátott rajtam, vagy egyszerűen olvassa a gondolataimat. Legszívesebben felállnék ismét, de ezúttal meg sem állnék a városig. Csakhogy a mesterem sajnos sokkal erősebb és gyorsabb is nálam, menekülésre semmi esélyem ebben a helyzetben.
- Jó, essünk túl rajta – törődök bele az elkerülhetetlenbe. Erica mintha csak erre várt volna, feláll a kanapéról, és közelebb lép hozzám. Vigyáz, hogy a mozdulata ne legyen feltűnő, de így is kiszúrom, hogy egy kicsi kés pengéje villan meg a kezében.
- Ugyanazt kérem, amit Tamara is mondott neked. Ha félsz is, ne lássam rajtad! Nem fogok akkora fájdalmat okozni, mint tegnap a barátnőm, de akármi is történik, nem akarok rajtad érzelmeket látni!
- És érezhetek, vagy már az is tilos? – kérdezek vissza szemtelenül. Félni még nem jut eszembe, és a tekintetem sem tapad rá a késre, inkább Erica mit sem mondó arcát fürkészem. Azonban nem állom meg, hogy ne húzzam az időt, ameddig csak lehet.
A mesterem szerint azonban nem lehet – ez kiderül abból, ahogy rám néz, és ahogy a kést közelíti a karomhoz. Megállom, hogy ne rántsam el az útjából, de ahogy a penge felkarcolja a bőrömet, önkéntelenül felszisszenek.
- Érezhetsz, de amíg nem tűröd pisszenés és fintorgás nélkül, folytatni fogjuk.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – nyögök fel, és a fellobbanó düh még kevésbé hagyja, hogy nyugodt maradjak.
- Felejtsd el ezeket a felesleges érzelmeket – duruzsolja a fülembe Erica, miközben újabb sebet ejt rajtam, ezúttal mélyebbet, fájdalmasabbat. A szemébe nézek, és ezúttal megállom hang nélkül, de az arcizmaim válaszolnak, fájdalmas-haragos fintor lesz belőle.
- Nem kérheted, hogy elsőre sikerüljön – sziszegem neki.
- Miért nem, ha nekem ment? – kérdi felvont szemöldökkel. – Amint elfelejted az irántam érzett gyűlöletet, neked is könnyebben fog menni.
- Hogy kérheted, hogy ne gyűlöljelek, amikor épp egy kést szegezel nekem? – érdeklődöm csípősen.
- Még mindig jobb, mintha rettegnél tőlem – nevet fel, és a bőrömön táncoló penge mélyen belefúródik a húsomba, a jobb karom hajlatába. A seb rögtön erősen vérezni kezd, a kezem pedig mozdíthatatlan.
Megelégelem a játékot, és félrelökve Ericát felpattanok a fotelból.
- Elegem van belőled! – rivallok rá, mire a mesterem – talán a pillanatnyi meglepetéstől – hátrál egy lépést. Épp erre a térre van szükségem ahhoz, hogy lelépjek, és ki is használom az alkalmat. Még azelőtt viharzok ki az ajtón, hogy utánam szólna.

Erica

A csalódás bizonyára fájna, amit Kylie összvérszerű makacssága okoz. Meglátjuk, ha a sebeivel képes kezdeni magától is valamit, még van némi „remény” arra, hogy lesz belőle valami. Ha erre is képtelen, akkor meglehet, a legjobb, ha várok egy kicsit, míg megerősödik, és megtalálja önmagát. Kényszeríthetem, de csak további hisztit fogok kiváltani belőle – ennek így semmi értelme.
A konyhában a mosogatóba dobom a kést, majd én is kilépek a házból, hisz a vadászat még számomra is hátra van, az éhség pedig nem olyasfajta érzelem, amitől megszabadulhatnék.

Robert

Már épp hazafelé tartanék, amikor Kylie-val találom magam szemben. A kislány igencsak felpaprikázott hangulatban van, mi több, néhány sebe arról tanúskodik, hogy Erica sem bánt vele sokkal kesztyűsebb kézzel, mint tegnap Tamara.
- Már megint leléptél, amikor szükségem lett volna rád! – fújtat, akárcsak egy gőzgép. A kor– és erőkülönbség dacára én vagyok az, aki meghátrál.
- Hé, ne engem hibáztass, hogy Erica tanítani akar téged!
- Mégis, ha nem te, akkor ki tette vámpírrá ezt a némbert? – kérdez vissza immár halkabban, de még mindig morogva.
Felkuncogok, bizonyára még sokszor fogja felemlegetni ezt a hibámat.
- Akkoriban még nem volt ilyen... gép – vonom meg a vállamat.
- És nem tudtál volna tenni az ellen, hogy géppé váljon? – replikázik, mint mindig.
- Nem, Kylie, nem tehettem ellene semmit. Erica maga akarta ezt, és Tamarával még én sem szállhatok szembe.
- Legalább már ő nincs itt... remélem, nem is jön vissza.
- Ha felhúzod, Erica sem jobb nála.
- Azt hittem, azt, akinek az érzelmi színvonala egy kavicséval egyenlő, nem lehet felhúzni.
- Pedig jobb, ha elhiszed, hogy ha nem éri el a célját időben, még én sem szívesen kerülök a szeme elé. Olyankor rendkívül goromba tud lenni.
- Mikor nem... – sóhajt fel Kylie, majd leguggol, és szemügyre veszi a sebeit. Ha nem tereli el a figyelmemet róluk, már rég segítettem volna neki begyógyítani őket. – Hogy kell ezeket eltüntetni? – érdeklődik még mindig kissé mogorván, de most már legalább nem érzem azt a szavaiból, hogy engem vádol a sérüléseiért. Veszek én is egy mély levegőt, és leguggolok mellé, a falnak támaszkodva.
- Ez eléggé alapvető képesség – kezdek a magyarázatba, de egy gyilkos pillantással a tudtomra adja, hogy fogjam rövidre. Ám legyen – Csak gondolj arra, hogy meg sem történt... vagyis hogy nincs rajtad semmiféle sérülés.
Kylie lassan, megfontoltan bólint.
- Jobb lenne, ha közben nem lebegne a szemeim előtt egy undok hárpia képe – morogja az orra alá. Sejtésem szerint nem a legjobb pillanatban, hiszen Erica megjelenik Kylie háta mögött. Most nem hagyja, hogy megérezzük a jelenlétét, de nem is szólal meg. Ahogy ránézek, egyik ujját a szája elé emeli, jelezve, hogy ne említsem, hogy itt van.
Kylie közben lehunyt szemmel koncentrál, és a bőrén látom a változást. Az egyik seb, egy felületes karcolás már csak rózsaszín heg maradt, a következő a szemem láttára húzódik össze.
Még Erica is meglepetést és kíváncsiságot tükröző arccal figyeli a fejleményeket – ez azonban, mint mindig, most is csak a gondolatait jelenti, nem az érzelmeit. Legalább is az ő állítása szerint, csak tudnám, hogy akkor miért használja egyáltalán.

Erica

Csak azért használom, hogy Robert értse azokat a gondolatokat, amelyeket az orrára akarok kötni. Kétszáz év alatt nem szokta meg?
Mindenesetre most inkább Kylie-ra figyelek. A nagy koncentrálásban észre sem vesz. Biztos vagyok benne, hogy Robert mondta meg neki a regenerálás módszerét, de jelenleg ez egyáltalán nem számít. A kérdés csak az, hogy képes-e rá... és ha jól látom, akkor képes. Ám legyen, még kezdhetek vele valamit, de az eddigi módszer nem volt igazán kifizetődő. Maradjunk annyiban, hogy amint Kylie kéri, hogy szabadítsam meg az érzéseitől, megteszem neki ezt a szívességet. Meglehet, nincs annyi időnk, hogy kivárjuk, míg az elkényeztetett kiskirálylány összes hisztijét kimeríti – de néhány év, esetleg egy évtized talán elég lesz.
- Most már kész van...? – kérdezi Robertet, mire megcsóválom a fejem. A regenerálás az egyik legegyszerűbb képességünk, és hogy sikeres volt-e, az nagyon könnyen megállapítható: vagy fáj, vagy nem.
- Szerintem kész – vonja meg a vállát Robert, és rám néz, mintha ki akarná kérni a véleményemet. Ez hiba volt, a tanítványom követi a pillantását, és elsötétül az arca, amint meglát.
- Ugye nem most akarod újrakezdeni? – kérdi gyanakodva, és kiegyenesedik. Megcsóválom a fejem, hagyom, hogy a megszokott mosolyomat láthassa.
- Majd, amint készen állsz rá. Ez épp elég volt ízelítőnek.
- Akkor leléphetek? – kérdi egy fintor közepette.
- Menj csak – vonom meg a vállam. Kylie nem is habozik sokat, egyébként is ráfér a vadászat, úgyhogy kettesben maradok Roberttel.
- Remélem, nem haragszol, amiért beleszólok a kislány tanításába – morogja, de még mindig Kylie után néz.
- Ha képes lennék haragudni, akkor se tenném – vonom meg a vállam. Roberttől kapok egy szúrós pillantást ezért a válaszért.
- Úgy veszem észre, hogy tőlem inkább hajlandó tanulni, mint tőled.
- Én pedig úgy veszem észre, hogy ha tőled tanul, az érzelmeit sosem fogja elfelejteni.
- Komolyan ki akarod készíteni?
- Majd kikészíti saját magát, vagy kikészítik az érzelmek.
Robert megcsóválja a fejét, de a sóhaja tehetetlenségről árulkodik.
- Miért is akarnád megkönnyíteni az életét...
- Jól látod, nem ez a célom.
A mesterem erre már nem válaszol. Vet rám még egy lemondó pillantást, majd megfordul, és hazafelé indul, gondolom, hogy vigyázzon a házra. Nekem viszont épp ideje vacsoráznom, és még a végén késő lesz hozzá, és csak a hajnali részegeket tudom elkapni.

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Csilla
Gyémánt fokozatú fórumtag
Gyémánt fokozatú fórumtag
avatar

Female
Hozzászólások száma : 3995
Age : 22
Registration date : 2007. Oct. 07.

TémanyitásTárgy: Re: 5. fejezet   Vas. Aug. 16, 2009 2:22 pm

Ez tetszik Very Happy Mondd, hogy holnap is lesz folyti Leccccc
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Agatha Ravenna Moon
A billentyű ördöge
A billentyű ördöge
avatar

Female
Hozzászólások száma : 769
Age : 32
Registration date : 2007. Jul. 27.

TémanyitásTárgy: Re: 5. fejezet   Vas. Aug. 16, 2009 3:33 pm

Köszönöm Very Happy Hát holnapra nem ígérem, még meg is kellene írni Wink

_________________
"Hogyha kell egy tánc, mostantól megmondom, kivel, tőlem függ most már a táncrend, én választok már zenét!"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Brigitta
Gyémánt fokozatú fórumtag
Gyémánt fokozatú fórumtag
avatar

Female
Hozzászólások száma : 3171
Age : 21
Registration date : 2008. Jun. 13.

TémanyitásTárgy: Re: 5. fejezet   Vas. Aug. 16, 2009 7:06 pm

Folytatást követelek Very Happy Ez naggyon jó!

_________________
"Twilight again. Another end. No matter how perfect the day is, it always has to end."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: 5. fejezet   

Vissza az elejére Go down
 
5. fejezet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Mesebirodalom :: Az Öröklét rabjai-
Ugrás: