6. fejezet
Aventurin ragyogó napsütésre ébredt. Az első gondolata az volt, hogy a mai napon kell végrehajtania a feladatot – vagy legalábbis hozzákezdenie. De mit tehetne? Először is fel kell keresnie a nőt – igyekezett nem belegondolni, hogy ki is az – s csak utána tervezheti a többit. Majd a körülményekhez képest dönti el, mit fog csinálni.
A feladat első része váratlanul könnyen ment. Aventurin a lehető legegyszerűbb megoldást választotta: a lakásán kereste fel a célpontot. Még délelőtt ellátogatott a Kazinczy utca 14 alá. A fiú nyitott ajtót: a kérdéses nő nem volt otthon. Aventurin, miután megbizonyosodott róla, hogy jó helyen jár, visszament a lakására. Úgy tervezte, délután újra próbálkozik. Semmi mást nem akart egyelőre, csak elbeszélgetni a nővel. Ha kell, a családtagjai jelenlétében.
Azonban délután már senkit nem talált ott. El sem tudta képzelni, hogy hová lehetett ilyen hirtelen egy háromtagú család, hiszen a fiú ezt az időpontot biztosra ígérte.
Aventurinnak csak este jutott eszébe, mit is mondott a nőről Arany: “Védik. Nem férünk hozzá.” Vajon ebből áll a védelem? Ki tudja, talán a nő máris megneszelte az ellene készülő merényletet, s Aventurinnak akkor esélye sem lesz. De mégis, mit tehetne?
Reggel újra a lidérces álomból riadt fel. A nőt most minden eddiginél tisztábban látta. Mi több, a nő, az édesanyja most először beszélt is hozzá. Kegyelemért könyörgött. Aztán újra megjelent a kör, s Aventurin nem tudott elmenekülni.
A nap már felkelt. Vörös fénnyel világította meg a házak keleti falát. Aventurin felkelt, megreggelizett, s felöltözve lesietett az udvarra. Odakint az utcán még senki sem járt. Ugyanarra indult el, mint előző nap. A nő persze valószínűleg most sem lesz otthon – gondolta – de a munkahelyén talán megtalálhatja. Aventurin megállt az első telefonfülke mellett. Még otthon kimásolta a dossziéban található munkahelyi számot. Tárcsázott. A portás vette fel.
–Tessék, Orient KFT. – szólt gépiesen a hang. Aventurin habozott.
–Fazekas Péternét keresem.
–Egy pillanat, máris kapcsolom. – mondta a férfi, s valóban, a kapcsolás szünetében valamilyen dallam hangzott fel.
Aventurin letette a kagylót. Ezt már nem akarta elszúrni. Kilépett a fülkéből, s sietős léptekkel elindult a gyár felé. Ösztönösen tudta, hogy merre kell mennie, bár semmiféle címet nem adtak meg ezzel kapcsolatban.
Az Orient KFT. a város szélén volt. Aventurin könnyedén odatalált. Ügyet sem vetve a portásra és annak méltatlankodó szavaira besétált a belső udvarra. Három épület állt benn – egy, ami maga a bútorgyár volt, itt rakták össze a szekrényeket és az asztalokat, mivel a gyár csak ezekkel foglalkozott, egy kisebb, ahol az előre gyártott elemeket tárolták, és egy emeletes irodaház. Aventurin ez utóbbi felé vette útját. A portás időközben valószínűleg riasztotta az őrséget, mivel néhány gorilla méretű férfi követte a lányt. Egyelőre nem bántották – ártalmatlannak vélték.
Aventurin elérte a magas épületet. Itt egy zárt üvegajtóba ütközött. Ha betöri, annak komoly következménye lehet. Viszont, ha most, az utolsó pillanatban hátrál meg, talán sosem találja meg az anyját.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az ajtó mögött egy nő bukkant fel, s határozott lépésekkel indult el Aventurin felé. Ő volt az. A célpont. Aventurin édesanyja.
A lány egy pillanatig megkövülten állt. Nem a fényképek jutottak eszébe, hanem az az álom, ami azóta kísértette. A nő pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ott.
Kinyitotta az ajtót.
–Keres valakit?
–Igen. Éppen önt. – mondta kis habozás után a lány. Nem tudta hogyan fojtassa.
–Mit szeretne tudni? – kérdezte a nő. A hangja kissé megremegett.
–Talán, ha nyugodtabb környezetben beszélhetnénk…
–Öö… rendben. Jöjjön velem.
Tudta. Aventurin biztos volt benne, hogy az anyja felismerte őt, s a szándékaival is tisztában van. A szemében látszott, ahogy saját lányára nézett. Csak egy anya néz így a gyerekére, s az is csak akkor, ha fél tőle. De már nem volt visszaút. Ha belekezdett, végig is kellett csinálnia. Legalább is meg kellett próbálnia. De hogyan? Úgy érezte, egy áthatolhatatlan fal áll előtte.
Követte az anyját. Nem is tehetett mást.
Mária nem az irodákhoz vezette a lányt, hanem egy kisebb szobába. A falak fehérre voltak meszelve, s az elfüggönyözött ablakokon át beszűrő fény megvilágította a poros szekrényeket. Egy öltözőben voltak.
Mária előreengedte a lányt, s bezárta mögötte az ajtót.
–Már vártalak – kezdte, mintegy leleplezve magát. Leült a padra. Aventurin állva maradt. – Eddig azt hittem, meghaltál. De az a tudat, hogy a lányom a rossz oldalra került, szörnyűbb még a halálnál is. Abban reménykedtem, hogy a végén megjön az eszed, és nem fogod hagyni magad. A POKOL TÖNKRETESZ TÉGED! – kiáltotta bele Aventurin arcába. Fölállt a padról, a lány elé lépett és suttogva folytatta. – Mégis, már nem téged sajnállak. Csak azokat az embereket, akiket te fogsz tönkretenni.
Aventurin csak állt. El sem tudta képzelni, mit mondhatna erre. Mária még nem fejezte be.
–Én küldtem neked azokat az álmokat. Tudtam, hogyha élsz, minden éjszakád rémesen fog telni. Így talán inkább a halált fogod választani. Azt is tudtam, hogyha szólsz az új barátaidnak az álmaidról, megölnek, mielőtt a saját védelmedre kelnél. De nem, te tartottad a szád. Okos vagy. Azt viszont nem feltételeztem volna, hogy képed lesz visszajönni. Igaz, Arany sem jól találta ki: elég nagy kegyetlenség tőle, amit most tett veled.
–Te ismered Aranyt? – kérdezte suttogva Aventurin.
–Még hogy ismerem! – nevetett Mária éles, kegyetlen kacajjal. – Te még meg sem születtél, mikor már rég ismertem. Nem mondta el neked?
–Mit?
–Nem tőlem fogod megtudni. Majd ő elmondja, ha akarja. – Mária beszéd közben a táskájában matatott. Mikor kivette a kezét, abban már egy hosszú, vékony pengéjű tőrt tartott. Aventurint megijesztette a látvány. Fegyvertelen volt. Mária azonban nem támadott. Épp ellenkezőleg: az élével magára célozva adta át a tőrt Aventurinnak. A lány megfogta, de le is eresztette a kezét. Mária folytatta. – Látod, megkönnyítem a dolgodat. Még hozzám sem kell érned, csak egyszerűen belém szúrnod a kést. Tessék, nem védekezem. Tudni akarom, hogy képes vagy–e rá. Én felkészültem. És te?
Mária behunyta a szemét és várt. Nem mozdult meg. Csak állt ott teljesen védtelenül, s minden lehetőséget megadott a lányának.
Aventurin döfésre emelte a kezét. A mozdulat itt félbe maradt. Nem volt képes rá. Tudta a lelke mélyén, hogy nem fogja megtenni.
Mária kinyitotta a szemét. Határozott tekintettel nézett a lányra. Aventurin kiolvasta a szeméből: már mindenre felkészült.
–Tedd meg! – mondta, szinte már kiáltva. Aventurin nem mozdult. Anyja szemébe nézett. Egy hosszú pillanatig összefonódott a tekintetük. Egyikük szeme sem rebbent. Majd Mária pislogott egyet. Aventurin, mintha csak erre várt volna, elindult. A mozdulat folytatódott ott, ahol abbamaradt: Aventurin úgy érezte, mintha kerekeken gurították volna. Már nem tudta megállítani a kezét – a mozdulat befejeződött.
A tőr Mária szíve alatt fúródott a testébe. A nő összeesett.
–Bebizonyítottad, hogy apád lánya vagy, Aventurin…
Ebben a pillanatban dörömbölés hallatszott az ajtó felől.
–Azonnal nyissák ki! – szólt egy mély, parancsoló férfihang.
Aventurin megdermedt. Most mit csináljon? Az ajtót be fogják törni. A lány hirtelen az ablaknál termett és kinyitotta. A második emeleten voltak. Két lövés hallatszott, és az ajtó kitárult. Ekkorra Aventurin már nem volt a szobában – az ablakon át távozott. Az esést meg sem érezte, futásnak eredt. Nem volt messze a kerítés, egy ugrással átmászott rajta. Hátra sem nézett, úgy rohant el a tett helyszínéről. Nem tudatosult benne, merre rohan. Csak minél messzebb. Futás közben egyre gyorsabban pergett le előtte az a néhány perc, amely újra megváltoztatta az életét.
Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza a lakására. Ott már többen várták. Arany, Zafír és néhány marcona külsejű férfi. Aventurin leroskadt a székre.
–Gratulálok. – szólt Arany elégedett arccal. Aventurin nem nézett a szemébe.
–Vissza kell vinnünk téged a bázisra. – mondta Zafír. – Gyere.
Aventurin nem ellenkezett. Kimentek a lépcsőházból, s a tó felé vették az irányt. Egy csapóajtón mentek le, amely alatt hosszú, vég nélkülinek tűnő csigalépcső rejtőzött. Aventurin egész idő alatt egy szót sem szólt. Egyre csak azok a pillanatok jártak a fejében. Úgy látta a képeket, mintha egy végtelenített filmet játszottak volna a fejében. Zafír és Arany egymás szavába vágva vitatkoztak, de Aventurin tudatáig nem jutottak el a szavaik.
Talán több kilométer után érkeztek a Bázis szintjére. Itt még egy rövid, jól kivilágított folyosón haladtak, majd az ajtón benyitva elérkeztek az ismerős épületbe.
Arany Aventurinhoz fordult:
–Őszintén szólva nem hittem, hogy képes leszel rá.
–Én sem – felelte Aventurin. Elmondja Aranynak? Egyelőre nem.
–Gyere. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. – szólt Zafír. A fogadóterem felé mentek. Úgy tűnt, a Bázis összes többi tagja tudta, hogy most fognak visszaérni, mivel a terem már majdnem tele volt. Aventurin ismét szemben ült le, míg Arany és a többiek elfoglalták helyüket a félkör alakú asztal mellett.
–Nos, Aventurin – kezdte Arany kissé hivatalos hangnemben –, sikeresen végrehajtottad az első feladatot. Ezzel bebizonyítottad irántunk való hűségedet, s egyúttal azt is, hogy méltó vagy arra, hogy taggá avassunk. – Arany itt szünetet tartott, de a várt hatás elmaradt. Aventurin nem ugrott fel a székről, nem tapsolt örömében, de még csak el sem mosolyodott. Ellenben mélyen Arany szemébe nézett. A férfi nem állta a tekintetét. Volt abban valami, amit nem lehetett elviselni. Aventurin még akkor is a férfit nézte, amikor az már az előtte lévő papírokkal matatott.
–Az avatásra a holnapi nap folyamán kerül sor. – mondta Arany. –Többekkel megvitattuk, és úgy döntöttünk, hogy a fegyverekre való kiképzésed majd ezután következik. – beszéd közben végig kerülte Aventurin tekintetét.
–Csak azt szeretném tudni – szólt közbe Aventurin –, hogy minden újonnan érkezett taggal először az édesanyját öletitek meg, vagy ez csak engem ért megtiszteltetés?
A hosszú asztalnál mindenki elképedt erre a mondatra, csak Arany böngészte tovább az előtte álló iratokat.
–Számítottam rá, hogy rájössz. Az álmaid kísértettek, vagy az emlékeid tértek vissza? –kérdezte, teljesen nyugodtan.
–Az álmaim. – válaszolt remegő hangon a lány – De mégis, miért kellett megtennem? Mért pont engem jelöltél ki erre a feladatra?
–A válasz egyszerű: több remek emberünk veszett már Máriát keresve. Tudtuk, hogy téged nem fog bántani – és igazunk lett! Ő maga adta a kezedbe a gyilkos fegyvert.
–Honnan tudod?
–Figyeltünk téged. Ilyen egyszerű. – Arany végre a lány szemébe nézett – és most, hogy túl vagy rajta, hogy érzed magad?
–Szörnyen.
–Ez érthető – Arany halványan elmosolyodott – mindenkinek az első a legnehezebb.
–Mária azt mondta, hogy ismer téged. Azelőttről, hogy én megszülettem. Ezt miért nem említetted?
–Miért nem nevezed őt anyádnak?
–Mert már nem az. Megváltoztattatok, s nem vagyok ugyanaz.
–Úgy tudom, a kiképzésen elmondták neked, hogy a személyiségedet nem lehet megváltoztatni.
–Gépekkel nem is. De itt megváltozik az ember, ha akarja, ha nem. Az én kérdésemre nem válaszoltál.
Arany habozott.
–Igen, én is ismertem őt. De ez nagyon hosszú történet.
–Azért számíthatok rá, hogy egyszer elmeséled?
–Talán. Majd ha felkészültél rá.
–Ez érdekes. Te magad mondtad, hogy az avatásra már készen állok. Ezek szerint az igazságot nehezebb megtudni.
–Ne forgasd ki a szavaimat!
–Rendben. Vedd úgy, hogy nem szóltam. De Mária – vagy legyen: Anya – célzott az apámra is. Elmondta, hogy inkább rá hasonlítok, de csak miután leszúrtam. – Aventurin megint mélyen Arany szemébe nézett. A férfi most állta a tekintetét, szemeiből a beletörődést lehetett kiolvasni.
–Csak ennyit mondott róla?
–Elég volt, hogy rájöjjek. – mondta a lány egészen halkan.
Feszült pillanat következett. Arany és Aventurin egymásra meredtek, mindenki más rájuk.
–Mindez nem változtat a jelenlegi helyzeten – szólalt meg végre Arany.
–Rendben. Tehát holnap beavattok?
–Ahogy mondod. Reggel kilenckor kezdünk. Zafír majd érted megy.
Ezzel be is fejeződött a tárgyalás. Mindenki elindult, hogy ellássa aznapi teendőit s előkészítse a beavatás ceremóniáját. Aventurin pedig visszament a szobájába. Gondosan bezárta az ajtót, meggyújtotta az egyik gyertyát, és az asztalra állította. Egyedül akart maradni, s nem volt kedve újra a lámpák irtóztató hideg fényében élni.
Hosszú ideig csak ült a széken és az asztalra könyökölve a gondolataiba mélyedt. A most rázúduló teher alatt bárki más összeroskadt volna, de Aventurin szeme száraz maradt.
